A mezőgazdasági forradalom előtti ember anyajogú társadalomban él, nincsen tulajdon fogalma. Az eszközhasználat az élelem előállítása természetben talált egyszerű eljárásokkal átalakítható – funkciójába helyezhető eszközök innovációja.

A funkció átalakítás érdekében rögzítünk egymáshoz természetben található elemeket. (kötözés, varrás).

A kultúra és a törzsi egység védelmezői egyszerre vallási és törzsi vezetők. A barlangrajzok, a táncok, a mondák egyszerre ismeretek, művészeti élmények és vallási rítusok, amelyek lehetővé teszik, hogy az ember a világról alkotott modelljeit - tapasztalatait a beszéd útján hatékonyan átadja utódainak.

A természeti népeknek nincsen tulajdon fogalmuk. Ez okozhatott az amerikai őslakosság kiírtásáig fajuló kulturális „találkozásokat”. A közöttünk élő nomád kultúra és a többségi kultúra között emiatt feszül leggyakrabban napi szintű konfliktus. Daniel Quin az Ismaelben arról ír, hogy az eredetileg nomád törzsekből álló héberek szemtanúi és elszenvedői voltak egy mezőgazdasági forradalomnak, a Tigris és az Eufrátesz völgyében (ami eredetileg a Paradicsom névre hallgatott), feltalálták a mezőgazdasági termelést. Az ember, aki Isten parancsa ellenére evett a tudás fájának gyümölcséből, elkezdte megítélni, hogy melyik a haszon növény, melyik a haszon állat és azért, hogy megvédje földjét, ültetvényét a többitől, elkezdte irtani a betolakodókat.

Köztünk és élnek nomád kulturális gyökerekkel rendelkező emberek. A cigányok számunkra érthetetlen és feldolgozhatatlan kulturális mássága sok tekintetben magába hordozza a letelepedettek és a nomádok közötti viszony konfliktust.

A cigányok már őshazájukban is, Indiában kaszton kívüli páriáknak számítanak. Egy romániai cigány vezető végigjárta a vándorlások útját, az útja során végig sikerült beazonosítani a közös kulturális gyökereket a különböző cigány zenész népekkel, bár török országban ők nyomják a hastáncos kultúrát, amit a külvilág törökként ismer, és mindenütt élő kapcsolat alakul ki a helyi kultúrával. Indiában nagy meglepetés érte a csoportot, mert az indiai nemesek citár zenéjében semmi közös gyökeret nem sikerült felfedezni. Amikor megkérték őket, hogy zenéljenek ők valamit, az indiai maharadzsafi mondta, hogy ez mégiscsak indiai zene, de tessék csak felkeresni a vándorló kovácsokat. Bingó! A kaszton kívüliekkel még a nyelvrokonság is szembetűnő volt, a dalok és táncok pedig semmi kétséget nem hagytak afelől, hogy a cigányok ettől a néptől származnak. Hasonló élmény lehetett, mit amikor Sebestyén Márta a hazai népdalkincsből egyszerűen ráénekel az ujguriai népdalokra. Ott már kicsit nagy a nyelvi távolság, de a tulipános láda és a népdalok semmi kétséget nem hagynak a szoros rokonság felől.

A cigány kultúra eleve egy olyan helyzetből startolt, ami a kaszton kívüli léthez való alkalmazkodás, kirekesztve együtt élni egy letelepedett kultúrával. Végig a vándorlásaik során hasznos volt az a tapasztalati kör. A Monarchia idején, a Kádár korszakban sok próbálkoztak a cigányság integrációjával. Mária Terézia idején elvették a gyerekeiket, hogy a más családi minták között felnevelkedett új cigány generáció majd átneveli ezt a nomád gyökerű népet. Említhetnék még pár hasonlóan agresszív és sikertelen „kulturális forradalom” kísérletet, amelyet a többségi társadalom talált ki, hajtott végre, majd állapította meg, hogy egy centit nem haladtunk előre a kulturális közeledésben.

A cigányság és a többségi társadalom szemben állását, leginkább az termeli újjá, hogy a modernizáció idején megváltozott módon hordjuk az előítélet rendszereinket. Korábban elsősorban az alapján ítélték meg egymást az emberek, hogy milyen ruhát hord a másik, ehhez képest másodlagos volt, hogy melyik idegen néphez tartozik. Ma sokkal inkább az alapján kezdjük el használni az előítéleteinket, hogy milyen a másik bőrszíne, és csak ezután érdekes, hogy milyen ruhában van. Ez a cigányok rendszerváltás utáni munkaerőpiaci kirekesztettségére úgy hat, hogy automatikusan küldik el őket az állásinterjúkról, ezzel előáll újra a kaszton kívüliség. Mindez kiegészül egy másik törésvonallal, amely szétválaszthatatlan egymástól.

Nevezetesen a társadalomból kirekesztett emberek, gondoljunk most egy New York városbéli fehér 52 éves frissen elvált, frissen munkanélkülivé vált, frissen kilakoltatott hajléktalanra, aki éppen olyan spirálba kerülhet, mint itthon egy munkarőpiaci kirekesztettséggel terhelt bárki. Az utcára került ember egyfajta kulturális regresszió állapotába kerül. A modernizáció utáni, városi középosztálybeli életmód és értékrend egyszer csak használhatatlan és értelmezhetetlen gyökérré válik. A hajléktalanok számára nincs dolgozz és gyűjtögess, nincs tartsd a kapcsolatot a többi rendes emberrel, nincs többé fogyassz és fejlődj! Többé nem engednek be egy moziba, kinéznek a metróról, élő szoborként emlékezteted a középosztálybelieket: ide is lehet kerülni!

A szegénységi kultúra, a kultúra alatti lét jóhéhány ponton olyan jellegzetességeket mutat, mint amit az archaikus népek kultúrájában megfigyelhetünk. Nincs magántulajdon. A ruhával semmit nem akarunk kifejezni. Nincs tervezés és gyűjtögetés. A napi élelem, a természeti erőforrások feltérképezéséből és pillanatnyi kiaknázásából előállítható.

Az archaikus kultúra és a kultúra alatti lét jelenségeiről sokkal többet kellene tudnunk, mert a szociális munka, az egyre növekvő szegénység újratermelésérnek megfékezésére nem képes pedagógus társadalom nagyon keveset foglalkozott ezzel a témával.

Sok nép eredetmondája azt a mozzanatot meséli el, amikor ez a szabad lét megszűnik.

Az ember megszervezi az embert! Egy afrikai nép, ahol egy uralkodó, és egy szolgáló kasztra bomlik a társadalom, a következőképp írja le a kezdeteteket: „Két testvér ment a szavanna füvén, és nem láttak ki. Az egyik megkérte a másikat, hogy had üljön a nyakába.”

A zsidó – keresztény – muszlim kultúrkör is megemlékezik erről a pontról, a bűnbeesés majd a Káin és Ábel leírásánál. Az ember evett a jó és rossz tudásának gyümölcséből. Azóta ítél, van számára jó és rossz növény, van föld, amit a tulajdonának tekint és írtja a betolakodókat, legyen az idegen nép, vagy vadállat. Daniel Quin arról ír, hogy Káin a földművelő áldozatát ezért nem fogadta el az Úr és azóta is rendszeresen megtörténik, hogy a nomád arra a sorsra jut, mint ami Ábellel történt.

Romulus és Remus mondájában is ez a recept rajzolódik ki. A farkas anya által nevelt ember gyerekek között azügyben tört ki testvér gyilkosságig fajuló konfliktus, hogy Romulus falat épített, amit Remus kigúnyolt és átugrált.

A mezőgazdasági forradalom megteremtette az embert mint társadalmi lényt. Az ember megszervezi az embert. Azóta szántunk és vetünk, házasodunk, kenyeret eszünk és megizzadunk érte. Azóta háborúkat vívunk földért, kincsekért, birtoklásért. Daniel Quin odáig megy, hogy a természeti népeket a meghagyó, a többi, azóta kialakult úgynevezett civilizált emberi kultúrát elvevő csoportba sorolja.

Híres könyvében az Ismael-ben az elvevő kultúrák domináns arroganciáját ahhoz az öröm mámorhoz hasonlítja, ami a középkori repülési kísérletek szereplőire volt jellemző. Mindaddig, amíg földet nem értek örömmel üvöltözték, hogy „Repülök!” A kívülállók persze látták, hogy ez csak zuhanás, de hát az másik nézőpont…

A következő cikkek jelennek majd meg:

1. Archaikus kultúra - szegénységi kultúra
2. Premodern kultúra - önellátó ember
3. Vállalkozás világa - korai kapitalizmus
4. Eszményképeket kergetve - szocializmus és társai
5. Ipari jóléti társadalom - a nyugat, ami előtt hasra estünk anno
6. Információs társadalom - a brókerek kora
7. Tudás alapú társadalom - részvétel az életedben
8. GAIA jövőkép - részvétel föld egészségének megteremtésében