RDH Blog - RSS 2.0Ez egy hataratkelo.blog.hu-ra íródott cikk, ahol a szerkesztő egy komment miatt felkért, hogy írjam ezt le.
„A január 26-i bejegyzésben Heffi megosztotta velünk az útnak indulás előtti félelmeit, dilemmáit. Miért döntött úgy, hogy útnak indul? Mit vár attól, hogy új életet kezd 40 évesen egy másik országban?
Tetszik vagy nem, sokan azért olvassátok ezt a blogot, mert bennetek is dolgozik a "menni vagy maradni" dilemma. Gyászmunka számot vetni a kötelékekkel, az emlékekkel és elengedni az életünk egy-egy szakaszát.
Gyászmunka elengedni egy szeretettel teli kapcsolatot, egy épülő, de aztán mégsem mindenben tökéletesen működő kapcsolatot, egy szerelmet, egy mély barátságot, ugyanúgy meggyászoljuk a kultúraváltás döntését is!
Milyennek látnak a gyerekeim?
Mielőtt nekivágtam, én is bőgtem egy évig, sok-sok estén a képernyő előtt merengve. Túl voltam a váláson, a gyerekek egy hétig velem, egy hétig anyával. Számot vetettem azzal, hogy 36 éves vagyok, néha nem látható, hogy ki tudom-e fizetni az albérletet. Egy TV és a gyerekek ágya, amit életteljesítményként fel tudok mutatni. Ha éppen tök jól keresek, ezek a projektek csak lefedik a korábbi időszakok adósságait.
Félni kezdtem attól, hogy milyennek látnak a gyerekeim, amikor ezt látják. Meddig reménykedjek még abban, hogy egyszer majd csak stabilabb lesz az anyagi hátterem és összerakhatok egy lakás-önrészre valót?
A nagyobbik lányom elsős korában egyszer ezt vitte be a hétfői nap nyitókörébe, mint otthonról hozott témát:
"Apa szegény."
Itt kő kövön nem marad
Túl voltam az utolsó nagy közösségfejlesztő–hálózatépítő projektemen, a "Munkahelyteremtés.hu" Programon.
Átnéztük az EU támogatás évi 1000 milliárd Ft-jából létrejövő ellátórendszert és készítettünk a szociális szakma számára egy jó e-learning anyagot. Elkülönítettük azokat a szervezeteket, amelyek pénzt adnak, amelyek rendszerezett információval segítenek, és amelyek szemléletformáló segítségnyújtással.
Láttam, hogy az évi 1000 milliárdos befektetés ellenére a III. szektor humánszolgáltatásainak világa rohamosan pusztul. Csalóka abban hinnem, hogy ha szaktudásom ideköt, akkor ez biztonságos megélhetést nyújt majd.
Pontosan ismertem a pártok által kontrollált forráselosztó intézményrendszert, évekig nyomon követtem humánszolgáltató szervezetek finanszírozását, beláthatóvá vált számomra, hogy menekülnöm kell, mert a III. szektor úgy ahogy van, halálra van ítélve. A tendenciák puszta szinten tartása 4 éve azt súgta, hogy itt kő kövön nem marad. Itt nem hogy tudástársadalom nem lesz, de az eddig belátható szakmák fognak értelmetlenné válni! Nem lesz értelme és tartalma annak, hogy szociális munkás!
Egyszer már hátat fordítottam a közösségfejlesztő munkának. Amikor befejeztem 1998-ban a "Fiatalok első lakáshoz jutása" kampányt, akkor éreztem először, hogy ennek az országnak semmi nem elég. A nagy civil forráselosztók akkoriban a szektorok közötti együttműködés témát nyomták. Ahogy a kampány fővédnöke, Árpi bácsi is kihangsúlyozta az ajánlólevelében, ez a társadalmi vita a fiatalok, a bankok és az építőipar kerekasztala volt, ahol együtt értékeltük, hogy mi a baj a lakáspolitikával. A kampánynak több mint 100 sajtója volt. De éreztem, hogy szalmaláng ez. A sajtókonferencia után Árpi bácsi megrázta a kezem és azt mondta: "Fiuk! Ne hagyjátok abba!" Fájt hogy már eldőlt belül. De! Abba hagyom!
Ugorjunk vissza 10 évet. Mielőtt kijöttem, féltem attól is, hogy a blogomban megfogalmazott heurékáim miatt esetleg tételesen nekiesnek a pártok ragadozói azoknak a közösségeknek, amelyek velem dolgoznak. Az én szakmámban is teszünk esküt. Benne van, hogy "NE ÁRTS"!
Ez az út nem vezet sehova
Súlyos csapás volt ez a korszak az identitásomra. Be kellett látnom, hogy nem lehetek többé szociális munkás úgy, ahogy ezt eddig építettem. Ez az út nem vezet sehová.
És be kellett látnom, hogy nem vagyok képes biztonságos anyagi hátteret nyújtva ellátni a szülői feladataimat. A lelki súly alatt mentálisan sem vagyok megfelelő közeg a gyerekeimnek.
16 és 36 éves korom között sokat álmodoztam, tervezgettem arról, hogy elkezdek félrerakni lakás önrészre. "Kényszer fiatalnak" hívják azt az egzisztenciális helyzetet, ahol a kettő között semmi különbség nincsen. Ugyanúgy egy vas félretett pénz nélkül álmodozom mindkét életszakaszban 16 vagy 36 évesen is. A kérdés az volt: Meddig mehet még ez így?! Nem kellene elkezdeni valamit máshogyan?
Szakács lennék
A kislányom megkérdezte egy napon:
- Apa, ha Te nyugdíjas lennél és választanál egy másik szakmát, akkor mit csinálnál szívesen?
- Szakács lennék! - válaszoltam határozottan.
Pár hét múlva úgy esett, hogy szakmát váltottam. Szakácsként kezdtem újra Angliában.
Egy otthoni munkaerőpiaci kiállításon odaléptem a network headchef-hez és azt mondtam neki:
- Van némi konyhai tapasztalatom, de nem vagyok képzett szakács.
- Írd fel magad!
Azóta ebben a szakmában dolgozom itt.
Ha otthon maradok, megöl a kilátástalanság
Havi 600 fontot rakok félre. Ha egy munkahely ezt nem tudja teljesíteni, akkor tovább állok és átrendezem a soraimat.
Itt is sokkal nehezebb félrerakni, mint 10 vagy 20 évvel ezelőtt. Az egész világon gondban van a 30-as, 40-es generáció. Nem megy a biztonság megalapozása a szüleink módszereivel. Sok országban feltűnik az a jelenség, hogy a 30-as generáció még mindig zömében a szüleivel lakik. London tele van újrakezdő self made man történetekkel.
Úgy indultam neki a külföldi munkavállalásnak, hogy nem alternatíva az otthon vagy külföldön! Ha otthon maradok, akkor lassan vagy máshogy, megöl a kilátástalanság.
Amikor idegen kultúrába csöppen az ember, a kezdeti pár hónapban rengeteg pozitív szerethető különbséget látunk meg ebben a tükörben. A gyász időszakot egy csapásra eltünteti a felfedezés izgalma.
A világ innen kisebb
A kultúraváltástól való félelem nekem is akkora lelki munka volt, mint ahogy azt Heffi cikkében olvashattuk. Egy évig bőgtem a kijövetelem előtt, de amikor megérkeztem, az egész köddé vált. Tényleg az van, ahogy ezt más kommentelők is mondják, hogy a világ innen sokkal kisebb, mint onnan.
Odahaza életfeladat nagyságú lelki teher arra gondolni, hogy hogyan lehet például a kapcsolattartást megoldani. Innen meg 1-2 napi béremet rákölteni arra, hogy hazaugorjak, az egy akkora döntés, mint mondjuk az, hogy nagy bevásárlást csináljak vagy kicsit. Időben nem több hazamenni, mint vonatra ülni és meglátogatni egy 230 km-re lévő rokonunkat.
Popper Péter osztályozta a szerint a terápiás módszereket, hogy azok célja a feltárás, vagy az elfojtás elősegítése.
A Szózat, amikor azt mondja, hogy "A nagy világon e kívűl Nincsen számodra hely; Áldjon vagy verjen sors keze: Itt élned, halnod kell." megágyaz annak az elfojtó terápiának, ami ilyenkor dolgozik a lelkünkben.
Szentségtörésnek tartjuk megfogalmazni azt a gondolatot, hogy az a keret, amelyet a "magyar haza" fiókban tartunk a fejünkben, a családi életstratégiánk vagy a cégünk, a vonatkoztatási csoportunk számára élhetetlenné vált.
Óriási lelki teher megfogalmazni azt, hogy „kiszállok"! Pedig nem tarthatom a fejemben egyszerre mindkét gondolatot. Tehetetlen vagyok azzal, hogy mi az isten nyilát csináljak, hogy Magyarországon újra élhetővé váljon az élet. Nincsen jogom álmodni, tervezni. Ez közösségi és céges szinten is korlát! Nem hihetünk abban, hogy holnaptól vagy akármilyen ponttól kezdve megfordul a trend és onnantól kezdve jobb lesz!
Vége van! Menni kell!
Magunkat összehasonlítva más nemzetek fiaival, szembeötlő, hogy itt Londonban pl. az Olasz- vagy Spanyolországból érkezett különböző kivándorló hullámok nincsenek haragban az anyaország kultúrájával, sokkal kevésbé van elszakadás jellege a kivándorlásnak.
Nálunk az 1906-os, az 1919-es, a 30-as évek generációs hulláma, a 45-ös, az 56-os gyökerestül tépte ki a szívéből a magyarságát. Gyerekkoromban elképzelhetetlennek tűnt, hogy az én generációm is megél egy "menekülnöm kell innen" élményt. Nem hittem sosem, hogy belső konfliktust élhetünk meg a magyarságunkkal kapcsolatban!
Az elmúlt 5 generációnak durva élménye van arról, hogy a jobb és bal ideológus érdekcsoportok váltakozása rendre derékba töri a családi életstratégia vagy a kisközösségi síkok álmait! A dédapámon túlra visszatekintve látszik, hogy miként csináljuk ezt pepitában újra és újra!
Good morning, I am European
A magyarságom és a felnőtt énem más karakterisztikus elemei egy napon meglehet, hogy arra ébrednek, hogy halálos ellenségekké váltak!
Ez főleg az anyaország kirekesztő nacionalizmusának az eredménye. A mi nemzeti identitásunk tele van beteges baromságokkal.
Ez az oka annak, hogy a kultúraváltás "élet-halál" kontextusba kerül.
Azt hisszük, hogy utoljára öleljük meg a szüleinket vagy utoljára rázunk kezet a barátainkkal. A valóság erre rácáfol majd. Ez a generációs hullám posztmodern sztori.
Egyszerűen leveszem a darutollas nemzeti identitásomat és egy flamand vagy angol, vagy német munkahelyen megemelem úgy a másnapi kalapomat, hogy „Good morning!", „I am European!".
Az otthon maradóknak is azt kívánom, hogy dobják ki a kukába a politikusok demagógiája által táplált kirekesztő magyarságképet. Azért, mert rettenetesen ártalmas, mérgező baromság! A kirekesztő nacionalizmus sok kárt okoz minden szinten. Értelmetlen zsákutca ma a családi életstratégia szint számára, a kisközösségek világában. A modernizációs keretalkotó síkon is az. Az, amit a magyarok a jövőkép alkotás helyén művelnek ezeken a szinteken az nonszensz! Lehetetlenné vált tervezni a család, a közösség (beleértve a cégek világát), vagy a pártpolitika szintjén is.
Nem csoda, hogy ez az elfojtásokkal teli erő és a személyiségünk frontálisan ütközik!
Természetes törekvésünk, hogy boldog jövőt képzelünk el magunknak!
Nem mehetek vissza
Számomra elképzelhetetlenné vált, hogy maradjak otthon és közben hinni tudjak az általam megálmodott szakmában, családi életvitelben stb.
És azért nem mehetek vissza, azért nem álmodhatom meg újra otthon önmagam, mert az nem lenne felelős felnőtt döntés! A hazardírozás rétestészta programja lenne, amely örök időkre azt az illúziót kelti, hogy holnaptól elkezdhetem az életem sikeres szakaszát.
Mivel kirekesztetté váltunk a társadalmi tervezés síkon, a keretek élhetetlenné váltak, így magánemberként kell megoldást találni arra, hogy akkor miben hihetünk, ha a jövőbeli boldogságunkért kell tennünk.
A blogomban vagy a nol kommentjeimben ezért hívom civilgyilkosnak a pártokráciát.
A lejtmenet régóta tart és nem látom, hogy lenne megállás! Amióta kijöttem 27 embernek segítettem a kitelepülését. Ez a Facebookon található ismerőseimnek közel 10%-a.
Technikai segítséget szoktam nyújtani a tervezéshez. Folyó pénzügyi tervet csináltatok pl. (cash flow), amiből kiderül, hogy milyen lehetőségek esetén, mekkora tartalékkal kell számolni.
Az is fontos része a kivándorlást előkészítő munkának hogy ezt a hegy méretű lelki súlyt a helyén kezeljük. Nagyon is helyén valónak tartom, hogy ezen a blogon rendszeresen felmerül ez a téma, mert a lelkünk dolgozik ezen a döntés-előkészítés fázisában is, és itt is.
Nincs értelmes társadalmi vita
Oly korban élünk, ahol a pártok természetesnek veszik, hogy a családi életstratégia szintjén annyi sors roggyan meg, ahány.
Oly korban élünk, ahol a pártok és a polgárok természetesnek veszik, hogy a polgároknak nincsen joguk felszólalni a független állampolgári önszerveződéseken keresztül.
Nincsen jogunk részt venni a saját sorsunk alakításában, jobbításában mondjuk azzal, hogy hiánypótló szociális szolgáltatások létrehozásán dolgozunk, vagy a megfelelő csatornákon keresztül részt veszünk az érdekalkuban! A pártokrácia sógornői tagozata bármikor helyettesítheti a valódi közösségeket!
Oly korban élünk, amelyben lehetetlen értelmes társadalmi vitát levezetni arról, hogy mik a bajaink és merre lenne értelmes irányt venni!
Elengedtem az álmaimat
Mint a Munkahelyteremtés.hu Program szakmai vezetője, mint a "Munkahelyteremtés" társadalmi vita kampányvezetője és mint a "Fiatalok első lakáshoz jutása" kampány vezetője sokat dolgoztam odahaza azon, hogy mi egyszerű polgárok hallassuk a hangunkat az életünket érintő problémákban.
Kiégtem. Elengedtem a diákmozgalmakban született álmaimat és ma már nem hiszek abban, hogy értelme lenne a magyarországi társadalmi tervezési folyamatokat fórumtechnikákkal támogatni. Nincsen, aki szóljon és nincsenek címzettjeink sem. Nincsen párbeszéd semmiben, nincsen kivel együtt gondolkodni fontos dolgokról!
Nem hiszek abban, hogy bárkit Magyarországon érdekel a tudástársadalom, mint munkahelyteremtési-modernizációs trend. Értelmetlen munkahely-teremtési eszközökről beszélni otthoni döntéshozókkal!
A tegnapi Határátkelő cikk kommentjeiben és a facebbok ismerőseim közül is sokan visszajelezték, hogy jó, hogy komplex és közérdekű kérdésig felépítettem ezt a témát.Nem csak a saját fájdalmaimat írtam ki. Most, hogy túl vagyok a "kiégtem" korszakon, most egy kicsit megmutathatom ezt azoknak, akik odahaza örlődnek a napi gondokkal. Sokminden visszajött abból az érzelmi korszakból és ez nem csak a cikknek köszönhető. Mivel az angolom már elég erős ahhoz, hogy megint azt csináljam, amit akarok, így ismét ott vagyok annak a világnak a kapujában, ahol felelősségem, hogy "mihez kezdek az idővel, ami adatott". Amit a szőnyeg alá söpörtem anno, azoknak az energiáknak az ereje megint itt van. Pár kudarc után, egy olyan élet után, amelyben a sikereimet is megéltem óriási kudarcként, idősebben már nem csak a felfedezés izgalma fogalmazódik meg érzelmi háttérként, hanem sok-sok fájdalom, félelem, egzisztenciális szorongás tör a felszínre. De mégis vennem kell egy nagy levegőt és el kell indulnom az úton.
Amikor itt Londonban, egy főként magyarokból álló társasággal, régi tervek leporolásán gondolkodunk, szomorúsággal vegyes udvarias mosollyal megnyugtatóan le szoktam szögezni a külföldi potenciális kollegáimnak, hogy lehet, hogy ezzel a modellel megjelenünk majd néhány országban, de abban nem hiszek, hogy odahaza értelme lenne ezzel valamit kezdeni!"
Első lépésként belinkeltem egy csomó olvasnivalót azoknak, akik most találkoztak a bloggal először.
Ez a cikk tulajdonképpen a politikai szocializációs modelljeink bemutatkozója is. Nemcsak magamat, nemcsak a munkámat mutattam be így. talán egyszer kimondhatjuk, hogy a közös utunkon megfogalmazódott közös felismeréseket.
Ha fontos dolgokat érintett meg a mozgalmunk, akkor gyere és nézz bele mélyebben! Aztán találjuk ki együtt, hogy mit tudunk kezdeni ezekkel a felismerésekkel!
Kommentek