A párom spanyol zsidó családból származik. A család a nagyszülők - szülők generációjánál egy gyökeres fordulaton esett át, teljesen szakítottak a zsidó hagyományokkal és "rendes spanyol" életet éltek.

Természetesen a második világháború borzalmai hatottak így a családra.

Belegondoltam, hogy a saját családomban a férfi vonalon hogy is álluk azzal, amikor egy új rendszer a családban, politikai szocializációs szempontok szerinti identitás váltást idéz elő. A múltunkból sok sok dologhoz kell "töröl-töröl" módon viszonyulni, és felépíteni valami újat. Néha szembe kell fordulnunk atyáink örökségével és a megváltozott körülmények miatt más útra kell lépnünk.

Nekünk kelet-európaiaknak természetes, hogy mindenféle gyütt-ment uraságok kínálgatják a saját vallásukat és a vele járó szerkezeti változásokat.

Arra gondoltam, hogy végig kellene gondolnom, hogy az apám, a nagyapám, a dédapám szemszögéből nézve van-e az ő élettörténetükben olyan nyomás, amiben a rendszerkonfliktus erős szerepet játszik. Az egyéni kép arról, hogy miként akarok boldogan élni és az, hogy miként lehet élni, hogy néz ki a framework kontextusában.

Sokszor elmondom a nol kommentekben a dédapám történetét, aki falusi iparos volt. Kerékgyártó. Hosszú ideig megtartotta maga körül a csapatot és élete végéig hitt abban, hogy a családi tradíciót valamelyik fia folytatja majd.

Az egyik blog cikkemben kiszámoltam, hogy cirka 130 éves késésben élt az öreg. Megveszekedett modernizáció tagadó volt. Arra a felvetésre, hogy minek a tehénszekér, ha már aszfalt úton benzines autók járnak, vélhetően azt felelte mindig, hogy ez el fog múlni.

Én az ő házában születtem. Még tartott a kezében baba koromban. Egy nádfedeles ház volt búbos kemencével, áram nélkül.

Nála az egy érdekes kérdés, hogy miként élhette meg ezt az egész modernizált XX. századi Magyarországot egy totálisan premodern világképpel. Volt tartása az öregnek ehhez a kovács - kézműves dologhoz. Az anyai nagybátyáimtól meg az apámtól hallgattam történeteket róla. Azt mondják, hogy én olyan makacs vagyok mint ő volt. Én posztmodern ügyben vagyok csodabogár a nol-on.

Az apai nagyapám és a testvérei a 40-es 50-es években voltak fiatalok. Ez a premodern gyökerekkel bíró embereknek egy érdekes korszak lehetett. A 20-as 30-as években gyereknek lenni... Majd megélni egy földosztást és azt, hogy pillanatok alatt összeomlik ez az egész... A jobbágy álmokat 100 év késéssel követte a kor. A "szabad leszek" 1848-as álma földosztással egybekötve az 1945.

Ugyanakkor ezt egy kicsit árnyalnunk kell. Hajdú családból származom. A hajdú kultúra nem ismeri a robotot. A katonai szolgálatot ismeri. A földművelés egyéni és közösségi ügy. Közösen tartják fenn a csordát, egy-egy családhoz egy konyhakert egy "szőlő" külső kert és egy darab búzaföld tartozik. A bocskai és a félig betyáros hajdúság egy kicsit megidézi székelyek és a Szent István közötti alkut. Lemondanak az uraságok arról, hogy itt a feudális rendszer érvényesüljön, szabadságot adnak, mint ahogy a székelyek nemesi jogokkal ruháztattak fel anno.

A ház úgy épül fel, hogy a házasság körül felépíti a rokonság, komákkal, cimborákkal.

Ez a tradíció a szüleim generációjában is élénken élt. Ezt gyerek koromban én is megtapasztaltam. Ezek "AZ archaikus közösség élményeim" a kora gyermekkoromból.

Egy családban és kisközösségben gondolkodó kultúra ez. Talán ez lehet az oka annak, hogy az "önmegvalósítás" akár azt is jelentheti, hogy bevállalunk 130 év eltérést.

A nagyszüleim generációjáról azt gondolom, hogy ők is a senki földjén töltik el az életüket.

Náluk is megvan ez a modernizációs késés. Nem abban a korban élnek, mint ami aktuálisan van. Semmi közük a szocializmushoz, egy premodern világban élnek, amiben a rendszer csak egy furi akármi. Mindkét oldali nagyszüleim meg tudták őrizni azt, hogy alapvetően önellátó életformára támaszkodjanak. Szocializmus ide vagy oda, ők a kertből etették a családot. Az apai nagymamám nem is tartott pénztárcát. Egy zsebkendőbe csomagolva tartotta a pízt. Pájinkára és fagylaltra meg néha buszra használta. Később tanultam társadalom történetből, hogy számukra nem is volt nyitott a nyugdíj rendszer. Kb. a kisgyerekkoromban terjedt ki rájuk is. Ez azt jelenti, hogy az egész életpályájukra vonatkozóan az egyéni túlélés szemszögéből nézve, nem volt rossz döntés a hagyományos önellátó "probléma megoldási algoritmusokra" támaszkodni. Ha nem vezették volna be a nyugdíjat, amit ugye ők egész életükben nem tudhattak, akkor csak a "hagyomány" garantálta a létüket. A TSZ fizetés egy vicc volt, bár a terményekkel együtt már elég volt arra, hogy megéljenek.

Az anyai családom részéről meg az az érdekesség, hogy az anyai nagymamám egy teljesen elmagyarosodott román gyökerű faluból való, a nagyapám pedig olyan családban élt, ahol otthon csak románul beszéltek. Nagyapám nagy néptánc és magyar nóta fun volt. Ha ő rá zendített, akkor ott 24 órás buli vette kezdetét. Ehhez képest szinte soha egy szó se esett arról, hogy bármi közünk volna ahhoz, hogy mi esetleg románok lennénk.

Soha egy szót nem hallottam erről a nagyszüleimtől vagy a szüleim generációjától.

Ha történelmi keretek közé tesszük mindezt, akkor persze érthető. Az XVIII. századtól kezdődő magyarkodás a tetőfokára hágott a kiegyezés után. Kállósemjén román lakossága így identitást váltott. A nagyapám családja más tészta. Ők nem. De a nagyapám igen.

A szüleim generációját abból a szempontból érdekes vizsgálni, hogy ők bele öregedtek a rendszerváltásba.

Az apám olyan kőművesnek tanult, amit úgy hívtak, hogy "házgyári szerelő".

Maga ez a fogalom egy igazi szocialista sztori. A szocializmus panelházas építőipara azt a szaktudást is igényelte, hogy az emeletes házakat hogyan rakjuk össze.

Asszem ma már nem is képeznek ezen a néven kőműveseket.

Mellesleg elmúlt az állam lakáspiaci jelenléte is. A beruházásokban se, de a bérlakás ügyeknél sincs jelen semmilyen szinten.

Nem is nagyon épülnek emeletes házak. Amikor Demján a Bosnyák tértől a Nemzeti Színházig beépítette a Duna partot ilyenekkel, akkor kénytelen volt öntött beton falakat csinálni.

Ahhoz, hogy apám nyugdíjba mehessen a szakmájában, ahhoz még 15 évvel több állami aktivitás kellett volna. Ahogy fogyott a maszek építkezés, úgy lett egyre kilátástalanabb apámék kőmívességből élő generációjának élete. 2 nagybátyám is érintett. Apám hajléktalanként halt meg az utcán, az egyik nagybátyám tanyát vett és lovazik, a másik elhúzta nyugdíjig más munkákkal, biztonsági őrként, karbantartóként.

A saját generációmban is elő állt az, hogy súlyos konfliktus van a rendszer és az egyéni életpálya kifutása között.

Erről szólt az előző cikk.

Közösségfejlesztőnek készültem. Azok a közösségek, ahol dolgoztam, ahol az álmaim születtek, abban hittek, hogy ki kell találnunk önmagunkat. Célokat kell megfogalmaznunk és lépéseket kell tennünk a céljaink irányába.

Az elmúlt 13 évben kibontakozott egy olyan rendszer, ami teljesen szembe helyezkedik az ilyen ambíciókkal.

Az állampolgári önszerveződéseket üldözik.

Tévedtünk, amikor azt hittük, hogy ezek innovatív és kulcsfontosságú részei lesznek a társadalomnak.

Ma abban kell gondolkodnom, hogy véletlenül nem-e veszélyes ez az egész.

Életveszélyes lehet szó szerint is.

De életveszélyes lehet abból a szempontból is, hogy megnyomoríthatja egy ember életét, ambícióit, értékrendjét, hitét ha elképesztő disszonancia van az álmai, a tettei és a rendszer által kínált lehetőségek között.

Nem vagyok egyedül.

Az összes ősömnek nagy tapasztalata van abban, hogy milyen a rendszer által megtaposottnak lenni.

Nem voltak a szüleim 56-os forradalmárok.

De mégis ez van.

Mit mondjak a gyerekeimnek arról, hogy honnan jöttünk és merre tartunk?