Az MSZP-n belül fellángolt az a vita, hogy nem-e kellene a 8 évig nem csináltunk semmit kérdést inkább a FIDESZ-nek delegálni egy laza előrehozott választás mozdulattal.

Tény hogy strukltúrális reformokra már úgysincs idő. Nem viselné el a párt az ezzel kapcsolatos népszerűségvesztést sem.

Az se lenne tisztességes, ha most se csinálnának semmit a hátra lévő egy évben.

Úgy tűnik, hogy lesz valami nyámnyogás az adórendszerben, de a nagy elosztó rendszerek struktúrális reformját ráhagyják a FIDESZRE. Nem sajnálom az ellenzéket, mert ő követelte magának ezt a kihívást azzal, hogy blokkolt. Sajnálom azonban az országot. Mert mi vesztettünk megint 8 évet.

Egy óriási vesztes-vesztes játszmát élhettünk végig az elmúlt 10 évben. Elképesztő, hogy a pártok még mindíg abban gondolkodnak, hogy nekik mi a jobb, vagy a kevésbé rossz!

Növekvő agresszió, romló teljesítmény. Lassan már nem lehet tudni, hogy kivel lehetne egyáltalán tárgyalni a jövőről.

Lényegesen romlottak a közállapotok a következő kommunikációs terekben:

1. Kormány és ellenzék
2. Pártokrácia és a civil társadalom
3. Nemzeti kultúra és a világ gazdasági vérkeringés

1. Az ellenzék és a kormány gyakorlatilag halálos ellenségnek tekintik egymást. Az MSZP is és a FIDESZ is démonizálja a politikai ellenfelét a saját tagsága felé. A sajtóban is számos jelét láthatjuk ennek, a politika normális versengése, ami alapvetően győztes-vesztes játszma, a mi kultúránkban a két nagypárt munkájának köszönhetően átcsúszott az élet-halál harc dimenziójába. A kettéhasított ország polgárháborús hangulatba került, rendszeressé váltak az utcai csaták és az etnikai alapú öldöklés. Minél mélyebben belesüllyedünk ebbe a mocsárba, annál nehezebb lesz európai vitát lefolytatni a hogyan továbbról.

2. Tíz évvel ezelőtt a FIDESZ és az MSZP bevezették a fejlesztéspolitikai gyakorlatot, hogy a két párt visz egy-egy listát a pártokhoz lojális szervezetekről. Ezzel a gyakorlattal megsemmisítő csapást mértek a politikafüggetlen civil és tudományos szférákra és felmorzsolták a függelen sajtót is. A demokracia alapjait kérdőjelzték meg a Halász - Zuschlag - Hegyi paktum óta tartó országlási gyakorlattal. Ennek a gyakorlatnak két súlyos következménye van. Az egyik az, hogy a közbeszéd referenciaszemélyeit nehéz beazonosítani, a másik, hogy az egyre elmélyülő gazdasági dezintegrálódás és szocális lecsúszás ellen semmilyen hazai válasz nem tud kikristályosodni.

A demokráica a kivívott elfogadottságok versenye, a mi közállapotainkban a fölülről történő legitimitás a rendszerező elv. Akkor vagyok elfogadott, ha valamelyik pártközpont elismerően rábólít arra, hogy létező vagyok. Ennélkül sem sajtó sem fejlesztéspolitika nem ismerhet el létező entitásnak. Nincsen olyan civil erő, amely a saját szakterütetén érdemben képviselhetné a tagsága javaslatait, érdekeit, vagy nyilvánosságot kapna a saját érdeksérelmei kezeléséhez.

A kormány nem lát partnerségi lehetőséget a civilekkel való kommunikációban vagy uram bocsá együttműködésben. Bekebelezi vagy elpusztítja a civil mozgalmakat. Az egyszerű polgár számára ez nehézzé teszi a tájékozódást.

3. A világ vezető vagy feltörekvő gazdaságai réges régen rugalmasságra, alkalmazkodóképességre trenírozták az országuk viszonyait. Nemhogy 10-20 éveket nem szánnak parkolópályára, de 1-2 éves távlatban adnak kreatív válaszokat egy-egy kihívásra.

Nálunk a tudásintenzív fejlesztések sem a közállapotokban, sem a cégeknél nem jelenhetnek meg, mert minduntalan beleütközünk abba a korlátba, hogy a tudásintenzív az a kommunikáció igényes világon túli tartomány. Akár a közbeszédben akár a kisebb, beláthatóbb kommunikációs terekben elfogadjuk a fizikai szeparációt, elfogadjuk, hogy nem kell beszélnünk egymással, lemondunk arról, hogy a viszonyaink a fejlett, bizalommal teli, együttműködést megalapozni képes tartományba fejlődhessenek.

A nyugat reményteli szívvel fordult a magyarság felé 89-ben. Ez a fényünk erősen megkopott, eltűnt. A nemzetközi gazdasági vérkeringésbe sem tudtunk olyan mértékben bekapcsolódni, amire élhető életszinvonalat, adórendszert, a normális országokhoz mértékű foglalkoztatottságot, jövőképet lehetne építeni.

Magával a dezintegrációval is foglalkoznunk kellene! Az országon belül is ez a bajunk! Nincs ez másképp a nemzetközi gazdasági viszonyainkkal sem!

Nem lehetne inkább ezekről nyilvános közbeszédet folytatni?

Ez után a 20 év után megalázó a pártokráciától, hogy a saját túlélésük fontosabb nekik, mint az ország sorsa.

Nekünk polgároknak is fontos volna a túlélés!