Hungarian Participation Democracy's Ghost.

Mind a szervezetek életében, mind pedig a politikában kulcskérdés, hogy az adott kultúrához tartozó emberek, milyen erős motivációkkal vesznek részt a célok kitűzésében és mennyire önjáróan feladatosítják a célokhoz vezető út lépéseket.

Peter Senge tanuló szervezet paradigmája szerint az a szervezet, amely nem az emberekre bízza a célok kitűzését, azaz nincsen olyan jövőképe, amelyet a szervezet dolgozói alkottak, az elmulasztott egy lehetőséget, amely segítségével lehetséges az emberi erőforrás motivációira támaszkodni.

A politikában is óriási öngól, ha csak egy szűk hatalmi kör akarja vezetni ezt az országot.

Pál Tamás szerint, a szocialista diktatúra törvényszerűen csakis időleges vezetési modell lehetett, mert a döntéselőkészítési helyzetekből tömegesen kirekesztett emberek szabotálnak, lasúak és motiválatlanok. Ilyen emberi erőforrás közegben nehéz a modernizációt működtetni. Ezt a hipotézist a nemzetközi gazdasági versenybe való bekapcsolódásunk "sikere" erősen alátámasztja.

A tudástársadalom megközelítés pedig kultúrális alapkövetelménnyé teszi, hogy az egyén számára biztosítsuk a tanulás és a részvétel minél szélesebb lehetőségét. Azok az országok, amleyek ezt értik, sőt napi foglalkoztatási - szociális - és tudásipari gyakorlattá formálják, azoknak máshogy megy a szekere, mint a mienk.

Az Új Pedagógiai Szemle feltette azt a kérdést a Buda Bélának, hogy mi akadályozza, hogy hazánkban az oktatásfejlesztési kérdésekben olyan jellegű szakmapolitikai nemzeti konszenzus, alakuljon ki, mint ami az ír fejlesztéspolitikát jellemezte.

Hazánkban inkább a karizmatikus rögtönzések divatosak a politikában, amely hosszú távon fájdalmasan szembesít bennünket azzal, hogy valójában nem annyira érdekes, hogy a politikusok mint idividuumok milyen jövőképet festenek fel a rózsaszínű felhőkbe, ha teljesen egyértelműen nem haladunk semmilyen jövőkép felé. Nem követünk célokat.

Nincs olyan, hogy a szociálista párt világos szegénység ellenes társadalomképpel állna elő, vagy az otthoni liberálisok felismernék, hogy mi biztosíthatna szabad polgári létet. Valamelyest a FIDESZ tűnik a legügyesebbek ebben a vízionálásban, hiszen egy kampány nélküli helyzetben megidézték a 30-as évek választási földrajzát, és azóta sikeres neohorthysta pártként működnek, ma már mindenki magyar akar lenni, kb. 2/3-os a társadalmi beágyazottságra tettek szert, de amikor kormányra került, látszott, hogy fogalma sincs arról, hogy mit kezdjen a hatalommal. Egyetlen célja látszott, írtani akarta a másik tábor embereit és építeni a saját zsákmányszerző hegemóniáját.

A demokrácia ellensúlyai sorra estek el ebben a polgárháborúban. Elsőként a politikafüggetlen civil társadalom és a szabad sajtó, majd sorra az ügyészség, a rendőség és a többi.

Mára már az is megkérdőjeleződött, hogy a pártok belső demokráciája képes-e időközi korrekciókra.

Hol képződik a nagy nemzeti startégiai ágazatok jövőképe?

Hol dől el, hogy közbeszédben mely érdekeknek van komoly jelentősége és melyeket kell annyira jelentéktelennek minősítenünk, hogy ne adjuk meg neki a megnyilválnulás a  megjelenés lehetőségét?

Mivel a mozgalmaink az elmúlt 20 évben gyakorlatban mutattak mintákat arra, hogy miként lehet bevonni például fiatalokat az érdekképviseleti munkába, a közérdek formálásba, a társadalmi tervezésbe, így elkezdtem gondolkodni azon, hogy a közbeszéd különböző terepei - kommunikációs terei miként versengenek egymással esetleg miként törnek kizárólagosságra más közéleti kommunikációs terepekkel szemben hazánkban. Úgy tűnik számomra, hogy a pártokrácia komoly energiákkal nekiveselkedett a civil közéleti terepeket szervilis függőségi helyzetbe kényszeríteni. Ettől a közéleti betegségtől egy kultúrális katasztrófa következett be, hazánk a Nobel díjasok és olimpikonok országából szépen levitézlett a szürke balkáni országok sorába.

A következő koordináta rendszerben látszik, hogy a tudományos discurzus, a civil közérdek formáló kampányok és a pártok belső döntés előkészítési folyamatai miben jelentenek különbséget.

Az egyik skála azt mutatja, hogy kizárólag a pártokon belüli döntéselőkészítés a fontos, a pártokon kívüli diskurzus jelentéktelen (ez a hazai zsákmányszerző pártokrácia által erőltetett korlátozott közbeszéd), vs. a skála másik pólusán helyezkednek el a demokratikus kultúrák, amelyekben a pártok emberei nem engedhetik meg maguknak, hogy teljesen szembe menjenek a tudományos referencia személyek és a szakterületen működő civil szervezetek által képviselt közérdek képekkel, mert a független sajtó azonnal el erodálja a kivívott legitimitásuknak azt a kis részét, ami a versenyelőnyüket biztosíthatja a következő választásokon.

Más kultúrákban ezért fatális öngyilkosságnak számít egy párt részéről, hogy bármely fontos szereplővel is elmulasztaná az alapos párbeszédet. Meghallgatják egymás álláspontját. Valamelyest formálják így egymást a szereplők.

Nálunk lassan már látszat egyeztetések sincsenek. Érdemi egyeztetést meg ne is keressünk! Az nálunk kultúra idegen lenne!

A másik skála az individuálisan felkínált saját modell, vagy a tömegek részvételét biztosító döntéselőkésztési procedúra, amelyet hívhatunk facilitált közmegegyezési folyamatnak is.

Az individuálisan felkínált saját modellek hazánkban szinte korlátlanul érvényesülnek, még akkor is, ha kiderül, hogy tartalmuk nulla. Gyurcsány azzal masírozott vissza a közéletbe, hogy kultúraformálásról, és az ezt alátámasztó oktatási tartalmi reformról beszélt, amelyben a baloldal újra tevékeny identitásmintát kínálhat a szimpatizánsai számára.

Azt, hogy ez mennyire karizmatikus, kitűnően mutatja, hogy ennek a jövőképnek a megalkotására még kísérletet sem tettek,még a feladatosításig sem akartak eljutni ezzel a dumával. Érdekes megvizsgálni ennek a kormányciklusnak azt a jellegzetességét, hogy mennyire karizmatikus a közéletünk: 1. a Köztársasági Elnök önmaga próbál kezdeni valamit a Kossuth téri tüntetéshullámmal, majd belefárad és abbahagyja. Egy személy akkor sem képes megvédeni a demokráciát a pártokrácia túlkapásaitól, ha ebben a pozícióban van. 2. A miniszter elnök személyeket von be egy ötletrohamba az év végén és eszébe sem jut az érdek egyeztetési mechanizmusokat tartalommal megtölteni. 3. Egy házaspár nevezetű civil intézmény szervezetisége jut el odáig, hogy értelmes TB mentő kérdést tegyen fel.

Az öszödi beszéd annak a beismerése, hogy a karizmatikus rögtönzések a pillanatnyi túlélés szellemi munícióit tudják csak biztosítani a kormányemberek, hosszú távú startégia nincs élő ember fejében, és azóta sem "csinálnak semmit" a területen!

Ez a pártvezetés által totálisan kontrollált programok világa, ahol a pártok belső demokráciája sem jelent kontrollt a karizmatikus őrültségek felett.

Ezzel szemben az országos és a szakterület jövőképéig ható érdekartikuláció, és a facilitált közmegegyezés tartományban, a civilek által levezetett társadalmi viták vagy kipusztultak, az ilyen módszereket terjesztő szervezetek egytől-egyig megszüntek, vagy nem kapnak hangot a médiában, azaz semmi esélyük a szavazópolgárt bevonni a jövőkép formálásba vagy támadni a pártok és a mögöttük áló "őrült Néró-k" által felkínált jövőképeket.

Ha a facilitált vitakampányok világát megnézzük, vélhetőleg itt szinte kizárólag párt road showkat fogunk találni, vagy csak akkor láthatunk ilyet, ha nyakig benne vagyunk egy-egy mozgalomban. Ez a pártok fórum sorozatainak és a facilitált civil fórumoknak a tartománya.

Ezzel szemben áll a saját modell vs. pártok fölötti tartomány, ami a tudományos discurzus terepe.

A cikk elején említettem, hogy Buda Béla felsorolt némi felétel rendszert, amely hiánya akadálya a hazai az oktatás körüli közmegegyezésnek.

A részvételi demokrácia mozgalmak szisztematikus kiírtása szintén elég világosan jelzi, hogy milyen feltételek támogatják a demokrácia szubjektív feltéleinek kiépülését.

Marad a pártokon belüli demokácia, mint "nemzetünk felemelkedésének utolsó reménye".

Na ebben sem sokáig reménykednék! Gyermekem keresztapja a rendszerváltás előtt bősz FIDESZ-es volt. Történt azonban, hogy majdnem megcsinlták, hogy olyan alapszabály tervezetet tettek le az egyik 90-es évek elején megtartott FIDESZ kongresszus asztalára, amely némi kontrollt jelentett volna a korlátlan hatalmú választmány hatalmi túlsúlyával szemben, menten elnevezték őket "puccsistáknak", a kongresszuson menten kiutálták őket, és Pestről vezérelve egyessével nyírták ki helyben a debreceni FIDESZ összes alapítóját a helyi alapszervezetben.

Mostanában, amikor ezek a pártok tornatermekben lépnek fel és azt a látszatot keltik, hogy meghallgatják a nép bajait, mindíg felháborít az a kommunikációjuk, hogy a részvételi demorkácia szót használják ezekben az esetekben. Feltételezem ez egy volt osztálytársam Bús Balázs keze munkája.

A részvételi demkrácia a civilek által kontrollált erőtérben értelmezhető. A pártokrácia kommunikációjában nem. Különösen a zsákmányszerző civilgyilkos pártok részéről végtelennül felháborító, hogy beszédekben összemossák a saját tevékenységüket a részvételi demorkácia intézményeivel. Ennél arcátlanabb ideológiai vakságot nehezen tudnék elképzelni.

Igaz, hogy ezeknek a kampámyoknak van költségvetésük, a civil kampányoknak meg nincs, Igaz, hogy ezeknek a kampányoknak van média megjelenésük, a civil kampányoknak meg nincs, igaz, hogy ezek a kampánytevékenységek még akár részvételi demokrácia szakértőket is alkalmazni tudnak, ahogy a FIDESZ Hegedűs Zsuzsa (mozgalomszociológust) szakértőként mozgósítani szokta ezekben az esetekben, de a részvételi demokrácia az más, mint a pártideológiák alátámasztásául szolgáló sajtókampányok vagy a "kampányalkotó" látszat ötletrohamok világa.

Különösen hiteltelen a részvételi demorkácia tiszteletéről szóló közbeszéd azoktól a pártoktól, akik derékba törték a rendszerváltás körül kialakult demokráciába vetett hitet, ami akkoriban tömegesen elterjedt volt Magyarországon.

A demokrácia jövőkép formáló és érdekartikulációs folyamatait támogató mozgalmaknak és a társadalmi tervezés gyakorlatoknak, Pál Tamás szavaival élve a civil technikáknak ezért különösen nagy létjogosultásga van, nagyobb mint a rendszerváltás kori helyzetben.

Ma könnyebb hétköznapi példákkal alátámasztani, hogy miért kellene egyesével, azaz szemléletformáló mozgalmakon keresztül, kisközösségi helyzetekben tömegesen terjeszteni a civil kompetenciákat. Ma még aktuálisabb a Menedzsment Szakkollégisták elhíresült mondata: "Rajtunk, már csak mi segíthetünk!"

Ehhez képest fájdalmas, ha nem indul be érdemi változás még azokban a körökben sem, amelyek a társadalom legérzékenyebb közösségei, vagy a témában legérzékenyebbnek tűnő pártformációk ebben a témában.