Amikor elkezdtem ezt a blogot 2007 őszén, akkor az volt az egyik célom, hogy mostani esetpéldákkal, aktualitásokkal végig vegyem a közösségfejlesztő mozgalmaink legfontosabb modelljeit.

Leginkább az érdekképviseleti kultúra fejlesztéssel foglalkozó mozgalmak modelljeivel kapcsolatban éreztem azt, hogy újra le kell verni a port ezekről.

Ekkor már a mozgalmaink jórésze semmivé lett. Alig pár szervezet élte túl a Halász - Zuschlag paktumot, ami megtizedelte a politikafüggtelen állampolgári önszerveződések világát.

A sajtóból és a helyi közösségfejlesztő terepmunkából is érzékelhetővé vált, hogy a politikai tiltakozás kultúrája egyre inkább letér az européer útról. Egyre kevésbé a tárgyalásos úton történő megegyezés, a társadalmi tervezés válik meghatározó tényezővé, egyre inkább a nyílt erőszak kultúrája a kirekesztés, a törzsi háborúskodás világa határozza meg a hazai közéletet.

A blog indulásakor még egyértelműen radikális nézőpontnak számított az a megközelítés, amikor a hazai potitkai "elitet" azzal vádolom, hogy a politikai marketing folyamataiknak elképesztően durva ára van a politikai szocializáció terepén.

Annak idején, Pál Tamás hétköznapi fasizmusnak nevezte a diktatúra azon megnyilvánulásait, amely a problémák kimondásának szankcionálásával le nevel a problémák felvállalásáról.

A társadalmi tervezés folyamatokat támogató mozgalmak az életvilágban foglalkoztak ennek a demokráica deficitnek a kezelésével. Igyekeztünk a közösségfejlesztő terepmunkában olyan kommunikációs helyzeteket teremteni, hogy védett körülmények között mondhassuk ki az érdekeinket és az érdek sérelmeinket. Ha félnünk kell a hatalom retorziójától, akkor nem csoda, hogy a problémák felvállalása elmarad, a szolidaritás, a közösségi probléma megoldás hétköznapi élmény helyett mesékbe illő ideává változik.

Január elsejével bezárom ezt a bolgot. Egyrészt betöltette azt a küldetését, hogy dokumentálja ennek a kornak a közösségfejlesztő szakmaiság szemszögből érdekes megnyilvánulásait, másrészt nem teszem ki magamat annak a veszélynek, hogy a FIDESZ predátor szervei zsákmányállatnak tekintsenek.

Örömmel tölt el, hogy komoly nemzetközi visszhangja van a médiatörvénynek. Annak ellenére, hogy a helyzet reménytelensége égbe kiáltó, talán most megtanalunk valamit.

Talán most elgondolkodnak majd az emberek, hogy érdemes-e energiát befektetni egy olyan demorkáciába, ahol a polgárok, a független sajtó nem tűrik el az önkényeskedést, a kommunikációs folyamatok kirekesztő irányú manipulálását.

A Magyar Köztársaságban felőrlődött a tiszta szabályok, a független feljebbviteli lehetőség, a nyilvánosság kontrollja és a saját és jószolgálati érdekképviseleti szervezetek által támogatott demokratikus kultúrába vetett bizalom, helyét felváltotta a despotizmus, a szervilis sajtó, a hetente változó alkotmány és a végrehajthatatlan törvények világa. Az állampolgári önszerveződések totális ignorálása az érdekképviseleti tárgyaló asztaloknál és a hiánypótló szociális szolgáltatások kiépítésénél demonstálja azt, hogy a demokrácia keretei nem védik meg ezt a népet az önkény, a kizsákmányolás, a kirekesztés mechanizmusait építő hatalmi erőszaktól.

Január elsejével rendszerszintre emelkedett az a kultúrális sajátosságunk, hogy szankcionálni szeretjük a problémák kimondását. Nekünk úgy tetszik, hogy ha leneveljük a jelen és az eljövendő generációkat arról, hogy részt vegyenek a saját sorsuk alakításában.

A közélet nálunk olyan kommunikációs erőtér, amelyben a kevesek tárgyalnak zárt ajtók mögött. Intézményes részvételi vagy akár értékelési lehetőségek nincsenek.

A közélet támogatja az erőszakos probléma megoldási formákat.

Megint az a helyzet, hogy az életvilágban és a struktúrában is egy részvétel ellenes közeggel találja magát szemben a magyar. Számomra nem fér kétség ahhoz, hogy az orbáni demagógia az egymillió munkahely kihívását a helyi kisközösségek, azaz a kisvállakozók és a közösségi terek integrációs képességének a kihívásaként kezeli, ugyan akkor mindent elkötvet a kisközösségi életterek elsivatagossodásáért.

Ez egy akkora önellentmondás, amivel előbb utóbb szembesülni fog a hazai közvélmény. Ki fog derülni, hogy a szabadság totális feladása nem jelenti azt, hogy munkahelyteremtési vagy a demokrácia deficitek területén bármi előrelépés történne. A FIDESZ és az MSZP hatalmi játékainak lufija mégnagyobbra nőtt, és közel a nagy durranás. Elkezdődött a nagy kiábrándulás.

Remélem, hogy az újévi ünnepek után eljő a nemzeti kijózanodás kora.

Aktuális leporolni a posztmodern fasizmus definíciókat is. Újra kell olvasni Konrad Lorenz "Agresszió" című munkáját vagy Csányi Vilmostól a "Gondlokodnak-e az állatok?" című dolgozatot például.

Az első szociológus évfolyam és pár később beszált tudós csinált egy 12 éven át tartó ifjúságkutatást. Ez a csapat adta a rendszerváltás utáni politikai szocializációval foglalkozó tudományos elitet. Amikor Kéri Laci, Lengyel Laci, Strumpf Pista csináltak az MTA-ban valami politikai szocializációval foglalkozó testületet, az első dolguk volt, hogy Pál Tamást beválasszák a testületbe, annak ellenére, hogy tudták, hogy az MTA játékszabályai tíltják, hogy tudományos fokozat nélkül tag legyen valaki.

Pál Tamásnak volt az a meglátása a 80-as évekből, hogy a hazai szervezeti kultúrák szankcionálják a problémák kimondását. Ez a diktatúra kicsiben és nagyban helyzet alapozza meg azt a magyar attitűd környezetet, ami szerint nem szabad próbálkozni.

Tamás és az általa támogatott mozgalmak 450 iskolában csináltak olyan fórumot, ahol főként gyerekek interpellációkat intézhettek élő címzettekhez.

A FIDESZ a médiaszárjkosár törvénnyel visszaállítja a fasiszta és a kommunista diktatúrák világát.

Ismét az lesz az alapélménye a magyaroknak, hogy kicsiben és nagyban az a normális ha szankcionálják a problémák kimondását. Következésképpen az a normális, aki hallgat. A részvétel az őrültek luxusa! Az a közeg a predátoroknak élhető világ, az egyszerű embernek nem!

Ez a hétköznapi fasizmus világa!