„Az iskola, a tudás és a kultúra ügye nemzeti sorskérdés - mondta Gyurcsány Ferenc kormányfő A közoktatás megújítása című konferencián kedden, Budapesten.
Az én személyes hivatásom, miután ennek a kormánynak van és lesz mozgástere, hogy egyetlen társadalompolitikai prioritást kell megjelölni: az iskolának és a kultúrának az ügyét - fogalmazott a miniszterelnök. Ez nem azt jelenti, hogy holnap 100 milliárdokat lehet betenni a rendszerbe, de azt igen, hogy a ciklus második felétől értelmes fejlesztési ügyekre és programokra, pedagógiára, módszertanra, szolgáltatás nyújtására fordítsanak forrásokat. Ebben van mozgástér - mondta.” (Metro.hu 2007 09.25. Gyurcsány: az iskola ügye nemzeti ügy)
Alaposan figyelemmel kell kísérnünk, hogy jelent-e bármiféle modernizációt a most elindítandó tevékenység. A rendszerváltás óta egyre csökkent az kormányzat érdeklődése az oktatás tartalmi megújítása iránt. Átszabták az iskolaszerkezetet, megváltozott az egyes iskolatípusok szerepe, de az oktatás egyre kevésbé tölt be kiegyenlítő, kiegyensúlyozó szerepet, egyre nyilvánvalóbb az iskola szelektív funkciója. Félő, hogy a társadalom kettészakadása, a szegény rétegek szegregációja már teljes valójában kifejlődött az iskola világa körül.
Azok a pedagógiai kísérletek, amelyek a hagyományos ismeretcentrikus modellt feladva komoly eredményeket értek el a képesség fejlesztés területén egyre mostohább körülmények között küzdenek a túlélésért. Hiába jöttek fejlesztési pénzek az EU csatlakozás után az élethosszig tartó tanulás megalapozása vagy a kulcskompetenciák fejlesztésére alapozó pedagógiák terjesztésére, a pályázati feltételek meghatározásánál gyakorlatilag kizárták azokat az iskolákat, amelyek eredményeket értek el ezen pedagógiai gyakorlatok alkalmazásában.
Az oktatási rendszerünk leszakadása előrevetíti, hogy milyen emberanyaggal vágunk neki a globális gazdasági versenynek 20 év múlva. Az iskola, a tudás és a kultúra valóban nemzeti sorskérdés, de sajnos a jelenlegi miniszter abban látja felemelkedés zálogát, hogy ha kastélyok felújítását oldanánk meg és semmiféle értelmes koncepciója nincs a humán infrastruktúra területén végrehajtandó változtatásokra.
Az iskolarendszer elve egy nehezen változó, a változásoknak könnyen ellenálló rendszer. Sok múlik azon, hogy a tartalmi megújuláshoz partnerekre talál-e a politika, mint megrendelő a pedagógusokban és a pedagógiai innovációkat közvetítő szakmai műhelyekben.
A Liszaboni stratégia a kormányokra bízza, hogy miként teremtik meg a teljes foglalkoztatottságot az információs társadalom és a tudástársadalom erősítésével. Ezek azok a dimenziók, amelyekben a csehekhez vagy a lengyelekhez képest is komoly lemaradásban vagyunk. A kérdés, hogy mikor eszmél rá a pártokrácia, hogy miközben ők bársonyszékekből kommunistázzák és fasisztázzák egymást, a világ megy tovább. A mellékelt részletes tanulmányban a rendszerváltás utáni iskolarendszer néhány elbukott reformkezdeményezésének tanulságát igyekszem bemutatni azzal a kérdéssel, hogy képesek vagyunk-e a kor színvonalának megfelelő iskola megteremtésére.
Az eddigi választ talán csípőből tudjuk. Nem! Hogy mi lesz a jövőnk? Képes-e a kormány integrálni a pedagógusok innovatív erőfeszítéseit? Eddíg egyik kormány sem állt elő ilyen szándékkal!
Az én személyes hivatásom, miután ennek a kormánynak van és lesz mozgástere, hogy egyetlen társadalompolitikai prioritást kell megjelölni: az iskolának és a kultúrának az ügyét - fogalmazott a miniszterelnök. Ez nem azt jelenti, hogy holnap 100 milliárdokat lehet betenni a rendszerbe, de azt igen, hogy a ciklus második felétől értelmes fejlesztési ügyekre és programokra, pedagógiára, módszertanra, szolgáltatás nyújtására fordítsanak forrásokat. Ebben van mozgástér - mondta.” (Metro.hu 2007 09.25. Gyurcsány: az iskola ügye nemzeti ügy)
Alaposan figyelemmel kell kísérnünk, hogy jelent-e bármiféle modernizációt a most elindítandó tevékenység. A rendszerváltás óta egyre csökkent az kormányzat érdeklődése az oktatás tartalmi megújítása iránt. Átszabták az iskolaszerkezetet, megváltozott az egyes iskolatípusok szerepe, de az oktatás egyre kevésbé tölt be kiegyenlítő, kiegyensúlyozó szerepet, egyre nyilvánvalóbb az iskola szelektív funkciója. Félő, hogy a társadalom kettészakadása, a szegény rétegek szegregációja már teljes valójában kifejlődött az iskola világa körül.
Azok a pedagógiai kísérletek, amelyek a hagyományos ismeretcentrikus modellt feladva komoly eredményeket értek el a képesség fejlesztés területén egyre mostohább körülmények között küzdenek a túlélésért. Hiába jöttek fejlesztési pénzek az EU csatlakozás után az élethosszig tartó tanulás megalapozása vagy a kulcskompetenciák fejlesztésére alapozó pedagógiák terjesztésére, a pályázati feltételek meghatározásánál gyakorlatilag kizárták azokat az iskolákat, amelyek eredményeket értek el ezen pedagógiai gyakorlatok alkalmazásában.
Az oktatási rendszerünk leszakadása előrevetíti, hogy milyen emberanyaggal vágunk neki a globális gazdasági versenynek 20 év múlva. Az iskola, a tudás és a kultúra valóban nemzeti sorskérdés, de sajnos a jelenlegi miniszter abban látja felemelkedés zálogát, hogy ha kastélyok felújítását oldanánk meg és semmiféle értelmes koncepciója nincs a humán infrastruktúra területén végrehajtandó változtatásokra.
Az iskolarendszer elve egy nehezen változó, a változásoknak könnyen ellenálló rendszer. Sok múlik azon, hogy a tartalmi megújuláshoz partnerekre talál-e a politika, mint megrendelő a pedagógusokban és a pedagógiai innovációkat közvetítő szakmai műhelyekben.
A Liszaboni stratégia a kormányokra bízza, hogy miként teremtik meg a teljes foglalkoztatottságot az információs társadalom és a tudástársadalom erősítésével. Ezek azok a dimenziók, amelyekben a csehekhez vagy a lengyelekhez képest is komoly lemaradásban vagyunk. A kérdés, hogy mikor eszmél rá a pártokrácia, hogy miközben ők bársonyszékekből kommunistázzák és fasisztázzák egymást, a világ megy tovább. A mellékelt részletes tanulmányban a rendszerváltás utáni iskolarendszer néhány elbukott reformkezdeményezésének tanulságát igyekszem bemutatni azzal a kérdéssel, hogy képesek vagyunk-e a kor színvonalának megfelelő iskola megteremtésére.
Az eddigi választ talán csípőből tudjuk. Nem! Hogy mi lesz a jövőnk? Képes-e a kormány integrálni a pedagógusok innovatív erőfeszítéseit? Eddíg egyik kormány sem állt elő ilyen szándékkal!
Kommentek