Most voltam 38 éves. 13 éves koromban kezdtem el etológiát olvasni és már gyerek fejjel faltam Csányi Vilmos könyveit, mert sokat segít megértni az emberi világot. A mi viselkedésünket.
A cikk nem jelöli meg azokat a jelenségeket, ami miatt ennek a témának óriási jelentőséget kell tulajdonítanunk. A kommentekben feltűnik, hogy a társadalomban eluralkodónak tartjuk az erőszakos probléma megoldás ritusait, arról ír az egyik kommentelő, hogy tanárt, rendőrt, orvost támadunk meg. Én ide sorolom a közéleti szereplők olyan tevékenységét is, amikor az elfogadható tartományba sorolják, a közkassza törvénytelen eszközökkel való kifosztását, vagy a civil és tudományos discurzus kirekesztését a sajtóból.
A reszvetelidemokracia.blog.hu-n rendszeresen írok cikkeket arról, hogy a pártokrácia a demokráciában normális "siker - kudarc" agresszióját, állandóan összecsúsztatja egy teljesen másik emberi viselkedés tartománnyal, ahol "élet - halál" komplemeter szerepekben gondolkodunk.
Ebben az utóbbi emberi kommunikációs térben 0 a bizalom, míg a demokrácia egy magas bizalmi állapot. Magasabb a khaosznál és a szerep szintű emberi rendszereknél. A játszmázáshoz kell egyfajta intézményességtisztelet, ami nálunk mára el erodálódott.
Pradox dolog, hogy a pártokrácia dolgozik ezerrel ennek az elkoptatásán. Az lenne a normális, - és máshol ez élő dolog, - ha a vezetőink védenék a biztonságot vagy a kultúra alapjait.
Vakablak elindított egy kritikából kiinduló vitát, amihez kapcsolódtam
Vakablak felvetése:
Boldog lennék, ha akár csak 10%-ával rendelkeznék Csányi úr tudásának és intelligenciájának, de minden tiszteletem dacára ez a mondat – szerintem – hamis. Az állatok nagyon is hajlandók követni szabályokat, enélkül ugyanis képtelenek volnának a sok állatfaj körében megfigyelhető kooperatív viselkedésre. Igaz, ezek a szabályok lehetnek az adott fajra jellemzően statikus minták is. Azonban dinamikus szabályokat is képesek egyes állatfajok követni, s erre a legjobb példa a kutya, amely tág határok között képes a legkülönbözőbb gazda-szokásokhoz alkalmazkodni, a számára teljesen fajidegen szabályokat precízen követni.
2) „A rangsor pozícióiért bizony verekedni kell [...]. [...] a pozícióért folyó küzdelmekben természetesen minden erejükkel résztvesznek.”
A levezetés fő tétele az állítás: „a demokrácia a biológiai agresszió szabályozásának magasrendű kulturális intézménye.” Csányi úrral szemben én nem vagyok etológus, nekem mégis úgy tűnik, hogy az állatvilágban sem ismeretlen a rangsor elnyeréséért folytatott vetélkedés során a szimulált, kvázi absztrakt küzdelem. A lovak között például, ha jól tudom, a csoporton belüli rangsor kialakításánál nem ritka az, hogy ahelyett, hogy jól lerugdosnák egymás veséjét, vagy nagy koloncokat harapdálnának ki egymás húsából, csak álldogálnak egymással szemben, méregetik egymást sanda pillantásokkal, s meglehetősen visszafogott gesztusokat küldözgetnek egymás felé, mígnem egyikük feladja és eloldalog – a másik a győztes.
Érdkes volt a felvetés, hogy a lovak rangsorkérdésben felmerülő kognitív teljesítménye valóban az a fajta teljesítmény-e, ami az agresszió "absztrakt" síkja. Látszólag ez működő modell.
Náluk ez nem kognitív közkincs, hanem genetikai kód.
Érdekes volt a "Gondolkodnak-e az állatok?" Csányi című könyvben, hogy a delfineknél még az az adottság is vélhetően létezik, hogy beszélni tudnak egymással. Náluk az is megfigyelhető, hogy "embereszerűen", fajidegen módon irányítják egymást. Például a könyvben leírt jelenség arról, hogy BKV sztrájk szerű viselkedést produkálnak.
Még sincsenek szabályaik és nincsen történelmük sem, mert nincs meg az öntanulás céljából felépített kognitív közkincs, ami az irányíthatóságot szolgálná. A delfineknek nem kell bíbelődniük kultúrális korlátokkal. Mert hiányzik belőlük a "átadom a tapasztalataimat a beszéd útján az utódaimnak" kultúrateremtő ereje. A kutyáknál és lovaknál ugye már a beszéd is hiányzik ehhez.
Az is egy érdekes metszet, szintén a humánetológiából, hogy az a tudományág az emberi viselkedés gentikailag kódolt "találmányának" tartja az altruizmust.
Érdekes a politikára rávetíteni ezt az elméletet. Tudom abból a szemszögből nézni a közéletformálást, hogy az aztán teljesen az altruizmusok versenye. Minél jobban tudja valaki bizonyatni, hogy a közjó szent szolgája lészen a hatalom bírtokában, annál inkább képes azt a bizonyos kivívott elfogadottságot felépíteni. Ennek egy agreszióval megspékelt változata, hogy a másikakról bebizonyatom a falkámnak, hogy őket nem érdemes a kivívott elfogadottsággal megtisztelni, azaz a rangsorban nálam előbbre tenni a kognitív térképen, mert ő nem teljesen ebbe az altruista modellbe helyezhető be, vagyis önző, saját magának akar harácsolni és szembemegy az ember alapvető altruista szemléletével. (ups, itt ez a két elv eleve szembe megy egymással, az egyikben az önző a sikeres a másikban az altruista, a hatalomszerzésben ez a kettősség eleve benne van, itt inkább valamifajta egyensúlyról beszélhetünk).
Ez elég erősen maghatározza a mai közéletünket. Napi szinten vádoljuk a politikusainkat azzal, hogy individualista állatok, ebben a Népszabiban például Debreceni József cikkében a jobb oldal egy "szervezett rablóbanda" a bal oldal meg egy "tolvaj csürhe". Ebben a kognitív modellben például mindkettőtől elveszi az altruizmus látszatát, azaz azzal vádolja a közírók által is kifáradt és megújulni képtelen pártokráciát, hogy egyik sem képes közjó irányába ható altruizmust felmutatni, csak a történet önző részével foglalkozik, azaz a saját szekértáborát építgeti.
Az megy nekik, hogy meggyőzzenek arról, hogy a másik oldal a sátán.
Paradox móon akkor szokott kiderülni, hogy lehet a modellben valami, amikor a másik ténylegesen hatalmat kap, vagy ténylegesen közfigyelmet kap.
Olyankor meg szokta győzni a közfigyelmet arról, hogy az ellene felhozott vádaknak bizony komoly valóságtartalma van.
Torgyán doktornál például mérhető volt, hogy minél többet szerepel a médiában, annál dinamikusabban csökken a kivívott elfogadottsága.
Orbán 2/3-os vagy 90%-os kivívott elfogadottságát is leginkább az építette fel, hogy az ellentábor nem sok társadalmi hasznosságot tud felmutatni a tevékenységében. Vagy fordítva. A baloldal és a liberális tábor földig rombolta magát azzal, hogy kétszer is kormányra került és a "nem csináltunk semmit, csak hazudtunk reggel délben és este" -című paradigma határozta meg a munkásságát. A pódiumról hintették az igét arról, hogy a korrupcióellenesség társadalmi fordulatot fog előidézni a munkásságuk nyomán, majd a saját szervezetük irányíthatatlanaságának korlátja már a szabályalkotásnál beakasztott a fene nagy változásnak.
Átfordult a közjó keresés versenyéből valami groteszk játékká a hazai közélet, mert nincsen szabad sajtó. Nincsenek fórumok, ahol értelmes discurzust lehet folytatni. Mindenütt pártmogulok cenzorai szerkesztik a nyilvánosságot, és az a hatalomépítés szempontjából, az önzés szempontjából egy logikus cselekedet a részükről.
Ráadásul mi, egyszerű emberek, a politika fogyasztói ezt legitimáljuk.
A kutyabetyár alkotmány első paragrafusa, hogy "mindnekinek joga van lopni". Ötödik paragrafus, hogy "mindenki a saját szakszervezete."
Ha a kultúra által sugallt probléma megoldási algoritmusok a szabályszegést A követendő értéknek tartják, az intézményességekkel szemben teljes a bizalmatlanság, akkor az önérvényesítés annyira fölülkeredik, sőt az agresszív önérvényesítés annyira fölülkerekedik az altruizmuson, hogy előbb utóbb az a rendszer (mármint a kultúra, mint rendszer) nagy bajban lesz, emiatt a paradox önellent mondás miatt.
Nem lehet arra szabályozott toldozgatott-foldozgatott reformintézkedéseket felépíteni, hogy hagyjuk meg az embereknek a szabályszegéshez való jogát.
Nekem az az alapélményem, hogy a közsségfejlesztő mozgamaink - szervezeteink szőrén szálán eltűntek a közéletből a Halász - Zuschlág - Hegyi - Szíjártó paktum korszakának beköszöntekor.
A pártokrácia zsákmányszező korrupciója kiiktatta a hazai közéletből közösségfejlesztő tevékenységeinket.
Ma szakácsként dolgozom angliában és meglehetősen agresszív stílusban leverem a civilgyilkos zsákmányszerző pártokrácián a különböző internetes felületeken, hogy például az esetünkben átlépték ezt a rubikont, amiről Csányi írt ebben a cikkben, és kiirtották az intézményesült hazai térből a szervezeteinket.
Csányi ebben a cikkben éppen hogy nem választja szét az állati és emberi agressziót. Azt mondja, hogy "kifinomultabb" agressziót gyakorlunk, ami a szabályozás miatt más.
Ilyesmire nem képesek a kutyák vagy a lovak. Nekik nincsen kultúrájuk. A demokrácia nem agressziókerülő dolog, ahogy azt Ön értelmezi, de nem fér bele a fizikai megsemmisítés. Szabálykövető, törvénytisztelő módon ez nem megy. A kultúránk éppen azt teszi lehetővé, hogy sokkal kevesebb agressziót kell belevinnünk a viszonyainkba, mint ahogy ezt is rögzíti a cikk. A sokkal kevesebb agresszió azonban nem azt jelenti, hogy megszűnik az agresszió. De leszabályozottabb lesz.
Csak egy praktikus logikus építkezés. Kifejezetten említ egy olyan modellt a cikk, hogy ha a választások után elfogadjuk a választás eredményét és hagyjuk, hogy a többségi hatalommal felruházott kormány kormányozzon, az volna egy szabálykövető modell.
Nálunk mintha ilyen nem lenne egy ideje.
Mellesleg elég nagy reklámja van a pártokrácia részéről az egyéb szabályszegésnek is.
Ez a jelenség pl. retardálja a közállapotokat és behozza a szabályszegés sőt később a fizikai agresszió elfogadhatóvá, hétköznapivá, megszokottá válását.
Kommentek