Hungarian Participation Democracy's Ghost.

Bbjnick feldobott egy témát, amit megkísérlünk körbejárni itt a blogon.

Én nekifutnék két személyes aspektusból. Az egyik, hogy az „elefántcsont torony” minősítés számomra azt tükrözi, hogy túl sok az elméleti megközelítés és kevesebb az esetpélda. Kevéssé engedek betekintést a terepmunkába, és sokszor hivatkozok fogalomrendszerekre.

Egy minapi beszélgetésben is elakadtunk a tananyag felénél, mert a hallgatóm nem szereti ez elméletet…

Való igaz, hogy egy kicsit szerelemes vagyok a modellekbe. Tisztelem a rálátást adó megközelítéseket, még akkor is ha tudható, hogy egyik modell sem tudja valóban leutánozni a valóságot, hisz ezek lénygében leegyszerűsítésük folytán utalnak a bonyolult működés néhány egyszerű elemére!

A dolognak személyes és kollektív őstörténete van. A kollektív azaz, hogy az ember abban különbözik az állatoktól, hogy képes az utódainak a világról alkotott modelljeit a beszéd útján átadni az utódainak.

Így születik a kultúra! Nem kell a személyes megtapasztalás ahhoz, hogy értsük és használni tudjuk a világot. Elég, ha mások tapasztalataiból van róla képünk. Nem tudom, hogy megráz-e az áram, mert engem még nem rázott meg, de „tudom”, hogy miként, hogyan, mennyire.

Csányi Vilmos a „Gondolkodnak-e az állatok?” könyvében szépen levezeti, hogy a csókák is tudnak számolni, a farkasoknak is nyilván valóan van kognitív gondolkodásuk, a delfinek is használnak nyelvi kommunikációt, a csimpánzok szociális viselkedése is hasonlóan összetett mint a mienk, de mi vagyunk az egyetlen lény, amelyik az utódainak átadja a világról alkotott tapasztalást.

A kultúránknak így önálló evolúciója van! Mindent tudunk, amit őseink tudtak és az infotechnológia korában ez könnyen hozzá is férhető!

A személyes síkja ennek témának az, hogy azért vagyok szerelmes a kultúra körüli modellekbe, mert 12 éves koromban ki akartam képezni a kutyámat, és véletlenül a Konrad Lorenz „Ember és a kutya” című könyvet vettem le először a polcról.

14 éves koromra minden etológiai könyvet elolvastam,ami a megyei könyvtárban volt! Pont úgy jártam, mint Grand Pier Attila, aki az elméleti biológia – biofizika kérdésekre kattant rá.

Gyermek fejjel könnyen eltekintünk attól, hogy nem mindent értünk egy újonnan felfedezett tudományág dolgai közül. A biofizika könyv, amit Attila elolvasott kb. 6-8 ember számára érthető a földön, bár mostanában kezdik felfedezni a jelentőségét. Egy kicsit bele kell mélyülni a matematikába és a fizikába, ahhoz, hogy érteni lehessen a felvetéseket, de hát ha valaki amúgy is szívesen modellez ezekkel a fogalomrendszerekkel, akkor most legalább van egy cél! Lehet látni, hogy miért is kellene ezen az úton haladni, és hová is kellene eljutni!

Ha az ember gyerek fejjel belekóstol egy jól tálalt friss tudományágba, sorskérdésekre (érzelmi kérdésekre, ősi késekre) kaphat iránymutatást. Mindannyian foglalkozunk azzal, hogy mi dolgunk a világban? Honnan jöttünk? Merre tartunk? Mi a célunk?

Az etológia szerint sok-sok felfedezetlen területen bevésődési jelenségek lehetnek, amelyek az emberi viselkedésben is szerepet kapnak, akár tudjuk ezt, akár nem. Meglehet, hogy kamasz korunk ábrándos – identitás keresős időszakában lerakjuk az alapjait annak, hogy mire figyeljek, milyen legyen az értékrendem, mivé formáljam magam. Ezért van az, hogy a matektanár "szerelmes lila gőzzel a tekintetében" magyarázza, hogy miért kellene még a koszinuszt is magunkévá tenni, míg a töritanárnak más elképzelése van arról, hogy mit is kell tudni a világról.

Ez az oka annak, hogy szinte vak vagyok az „elefántcsont-torony”, meg az „elméleti – modellezős” részre. Számomra például a blogban leírt modellek minden esetben óriási gyakorlati jelentőséggel bírnak! El se tudom képzelni, hogy miként lehet ezeket nem gyakorlati jelentőségükkel együtt észlelni!

Persze ha eltelik két nap, rájövök, hogy ja, a hallgatóm nem Csányi Vilmos mániás, nem abban nőtt fel, hogy a modellek úgy vesznek körül bennünket mint a molekulák, amikről tudomást sem veszünk, de ezek az alkotóelemek építik a kultúránkat.

Modellezni jó! Ezt csináljuk amikor használjuk a másodfokú egyenletet, vagy ezt csináljuk, amikor úgy döntünk, hogy görögbe megyünk nyaralni, mert a múltkor olaszba jól éreztük magunkat! A tréningeken rengeteg modellt használunk, mert gyorsan rá lehet térni a lényegre, ha van közös nézőpont vagy közös befoglaló keret!

A fogalmak olyanok mint a ruhafogas. Arra valók, hogy rájuk aggassunk minden féle összefüggést. Ilyet, olyat, amolyat. Az életünk során, az iskolában, a televízióban, a könyvekben rengeteg modellt tekintünk át és tanulunk meg.

Alkotni modelleket, vagy felismerni új összefüggéseket, egy örömteli felfedező út. Aki élvezi a tanulást, mert vannak kérdései, épülni akar valamilyen területen, az maga is keresi a kérdésköréhez kapcsolódó leírásokat, mestereket, műhelymunkákat!

A tudásszomj sokat segít abban, hogy beleássuk magunkat egy fogalomkészletbe, és a „nem érdekel!”, „minek ez?”, „mi közöm ehhez?” hamar lecsukja a sorompót! A valódi tanító - tanuló viszony abban áll, hogy segítsünk a tanulónak motivációt találni a tovább lépéshez! A tanulás ugyanis a tanulóban zajló folyamat! Nem kell megyaráznunk a modelleket, mert azokat nem mi fogjuk  felfedezni, hanem a tanuló!

Mindig gyorsabb a tanulás, vagy akár a felfedezés, ha használni – alkalmazni – élni akarjuk a megszerzett ismereteket. Éppen ezért a felismerést is nagyban segítheti a műhelymunka, a vita vagy a dialogus, a reflexió, a más nézőpontból nekilendülés csoportos dinamikája!

A rálátást segíti, ha megpróbálunk kívül helyezkedni egy rendszeren, és fölülről nézzük annak működését. Ugyan akkor egy csoport nem viseli el tartósan a szélsőséget, ha valaki kihúzódik, valaki opponálni fog, és kiegyensúlyozza – középre helyezi a szélső nézőpontot!

Ezért izgalmas kaland számomra bbjnick felvetése! Kalandozzunk a modellek és a rendszerelméletek körül! Sejtem, hogy ennek még gyakorlati jelentősége is lehet, bár jelenleg még a kérdéseket sem tettük fel!