RDH Blog - RSS 2.0A XX. századi magyar történelem tele van olyan forradalmakkal, amelyek gyökeresen más irányba szerették volna fordítani a hazai fejlődést, mint elődeik.
Az én életem meghatározó élménye a legutóbbi ilyen fordulat, a rendszerváltás.
Egyenlőre nemigen tudunk elszámolni a rendszerváltással, mint sikeres modernizációs lépéssel. Az előző rendszerek sikerességét is csak részben tudjuk elismerni.
Ráadásul az egyes változások vagy ilyen jellegű kísérletek általában ellenségesek a korábbi irányvonallal, a váltás nálunk gyökeres szakítást jelent.
Azt is magában hordozza ezt az agresszív viszonyulás a korábbi rendszerekhez, hogy nem tudjuk elismerni a modernizációban megtett lépéseinket, nem tudunk higgadtan beszélni arról, hogy honnan jöttünk és merre tartunk.
Erősen hiszünk abban, hogy a múltat tényleg végképp el kell törölni, és az amit csinálunk, az nem annak a folytatása ami előtte volt. Nincsen szerves kontinuitás. Nincsenek értékek, amik ott alapozódtak meg.
Ehhez persze a multhoz kötődő emberek nem tudnak így viszonyulni. Ők az újítókat nem teljesen értik.
A saját családomban is volt egy nagy családi konfliktus a modernizációs váltások kapcsán.
Dédnagyapám, aki 36 éve halt meg, kerékgyártó mester volt. Egészen idős koráig hitt abban, hogy egyszer csak ráveszi valamelyik fiát, hogy vegyék át a műhelyt. Már a lótartók sem igen használták azt a fajta társzekeret, amit a kerékgyártók csináltak, már régen aszfalt utakon autók jártak abban a korban. De ő még is hitt abban, hogy a családi műhelyt át kell vennie a fiuknak. Az élete utolsó 15 évét csőlátás tipusú vakságban élte le. Kb 2 5 Ft-os nagyságú látótér maradt a számára. Ez mégis elegendő volt arra, hogy a műhelyt csőretöltött állapotban tartsa. Ha egy kalapács hanyagul volt visszarakva, azaz 2 cm-rel arrébb, mint ahol annak a hagyományokba vésett helye van, akkor az unokák meg voltak dorgálva rendesen. Amikor a kerékgyártó mesterek és inasok összerakják a kovácsolt vasat a fával, olyankor gyorsan és pontosan dolgoznak, különben a fa elégne az 1400 fokos izzó vastól. Vakon nyulnak a szerszámért, ezért nem lehet a kalapács máshol, mint ahol a helye van.
Ebben a családi konfliktusban azért látható az is, hogy mekkora elementáris ereje van a modernizációval szembeni ellenállásnak. Nem szivesen hagyjuk el a régi megszokott életünk bármilyen kedves darabját, nem szivesen cseréljük le a létező kultúránkat egy nem belátható másikra.
Ebben az esetben a dédapám értékrendje egy nagyjából Petőfi előtti világban élt, ami egy kb. 120 éves különbség. A paraszti mezőgazdasági termelést kiszolgáló manufaktúra annak a kornak a sajátja. Széchenyi 1830-tól kezdte el azt a modernizációs harcát, ami szerette volna ezt a modernizált, azaz árutermelésre és nem önellátásra alapuló "rendszerváltást" véghezvinni. Az 1830-1850-es évekig zajló hazai folyamatok utólsó hulláma jelenik meg 1960-ban.
A premodern kor kultúrája gondolkodott változatlan újratermelődésre épülő életpályákban.
Én már egy posztmodern életbe nőttem bele. Nekem már nem választható opció, hogy a szüleim hagyományos foglalkozását követem-e, még az se nagyon segít eltájékozódni, hogy az egyes szakmáknak mekkora társadalmi presztizse vagy anyagi elismertsége van (volt).
A gyerekeim vélhetően egy posztmodern életmódot látnak maguk körül. Apa mag anya időnként nehezen tudnak arra a kérdésre válaszolni, hogy mi a foglalkozásuk, valamit folyton bütykölnek a komputeren...
Amikor a nagyobbik lányom életében először rászánta magát, hogy újságot vegyen, reggelre beszerkesztette a komplett tengerimalacos magazint a word-be. Mindent magától felderített: betűtipus váltásoktól kezdve az ovális keret kérdésig. Számára a számítógép egy olyan körülöttünk élő eszköz, amitől nem kell félni. Nem harap. Ha valamit meg akarunk csinálni, akkor annak meg lehet találni a módját.
A családunkban a szüleim generációjában történt meg a premodernből a modern világ életmódjába - értékrendjébe való átmenet, és a következő generáció már posztmodern világban él.
A társadalmunk szenved attól, hogy hol 120 éves késés, hol pedig túlságosan felgyorsult váltások jellemzik.
Együtt él az önellátó mezőgazdasági termelésre épülő kultúra nosztalgiája, vagy akár az annál régebbi törzsi kultúránk iránti nosztalgia, a korai kapitalizmus kalandozó és olykor túl sokat kockáztató tőkeéhes kapitalizmusa, az állam által megteremtett biztonság azaz a szocializmus nosztalgiája, a jóléti társadalom reménye, az információs társadalom realitása, a tudás alapú társadalom első fecskéi és egyes zöld mozgalmakban a fenntartható fejlődést kereső társadalomkép.
Önmagában ezek között a lépcsőzetesen hierarchiába szerveződő értékrendek - gazdasági rendszerek - kultúrális innovációk között olyan jellegű konfliktusok lehetnek, mint a dédapám és a gyerkei között. Van olyan, hogy ellenállunk az új kihívásoknak. Olykor makacsul dacolva a kor szavával.
Az EU egyik meghatározó közös célkitűzése a Liszaboni Egyezmény a tagállamok számára célul tűzi ki a 70% fölötti foglalkoztatottság elérését az információs társadalom és a tudás alapú társadalom innovációk erősítésével.
A hazai politikai elit és az őket kiszolgáló tudományos körök (akiknek kizárólagos joga a sajtóban való megnyilvánulás, más értelmiségi csoportokhoz képest) egyik kedvenc vicctémája a Liszaboni szerződés.
Az EU-ban megvan az a felismerés, hogy minden év májusában, amikor mérlegadatokat tesznek közzé, a japán és az USA gazdasága erősebben fejlődik a tudásintezív szektorokban, azaz mi leszakadóban - lemaradóban vagyunk.
A magyar egy minősített eset. A hazai intézményességtagadó közbeszéd makacsul tagadja, hogy versenyképességi jelentősége volna annak, hogy felkészült emberi erőforrás lép-e be az információs társadalommal összefüggő vagy a tudás társadalommal összefüggő gazdasági versengésbe.
Azon a ponton, ahol az EU a jövőjét félti, a mi politikai elitünk kuncogni szokott.
A hazai gazdasági felzárkózáson látszik az EU átlag, sőt a többi ex szocialista országhoz képest, mi lemaradásban vagyunk.
Ami tematizálja a közéletet az soha nem az, hogy mi a modernizációs oka ennek a leszakadásnak.
A Domschitz féle modernizációs lépcsőfokokról szóló modell egyes elemei képesek egymással kultúrális konfliktusba keveredni.
Ez kultúrafüggetlen azaz kultúrális uneverzálé, minden (nemzeti) kultúrában megjelenő jenlenség.
A nemzeti kultúrális különbségek síkját tekintsük horizontális kultúrális síknak, a modernizáció okozta kultúraformáló jelenséget pedig vertikális síknak.
A horizontális síkon nincs érdemi közbeszéd. Helyette a modernizációról szóló közbeszédet mi nacionalista kérdések tematizálásával pótoljuk.
Nem tetszik nekünk más népeknek a létezése, túlzott behatolása a gazdasági territóriumunkba, vagy egyáltalán az itt létük.
Nincsen olyan képünk az országunkról, hogy mi mindíg is multikultúrális közeg voltunk. Nem tűnik fel, hogy Szent István a szászoknak adta az Erdély alatti bányavidéket, valonokat telepített Egerbe, vagy a szerémségbe, bajorokat hívott be a kisnemesi kaszt megalapításához és sorolhatnánk szláv ajku kunok, jászok vagy a környező népek jelenlétével - betelepülésével.
A közbeszéd szerint a kirekesztettség érzésünk nem modernizációs leszakadásra, hanem etnikai manipulációs okokra vezethető vissza. A FIDESZ (és a JOBBIK) meggyőzte a társadalmat arról, hogy magyarok kirekesztettek az országban. Bogár László "okkultista közgazdaságtana" táptalajra talált.
Ahelyett, hogy a kultúraváltás modernizációs dimeziójával foglalkoznánk, ahogy ezt más rendes népek teszik a világban, mi etnikai kirekesztettség víziójával terheljük a hazai közállapototkat.
Óriási árat fizetünk ezért. Leállt a normális jövőkép alkotás folyamata, és egy patológiás irányba tűzött csak ki célokat a hazai pártokrácia.
Kommentek