RDH Blog - RSS 2.0A közbeszéd tematizálói felelősek azért, hogy milyen konfliktus kezelési stratégia alakul ki az általuk felvetett világlátás nyomán. Különösen a politikai közbeszédet tematizálók és különösen azok a médiumok, amelyek deklaráltan valamilyen értékrend szemszögéből szelektálják a világból érkező impulzusokat, nézeteket, felvetéseket, magyarázó modelleket.
A következő választásokat nyilvánvalóan megnyerő jobboldal egyetlen kihívója egy posztmodern értékrend letéteményese lehetne, csakhogy az új típusú társadalmi mozgalmakat szorgalmasan kiirtották a Halász – Zuschlag – Hegyi Gyula paktum utáni 10 évben.
A sajtóban a posztmodern (azaz 20 éve korszerű) megközelítés 2 és 0.14% közötti arányban jelenik meg a XX. század 30-as éveiből való szociáldarvinizmus meg betölti „mi a bajunk?” kérdésre szánt műsoridő 30-40%-át. A szociál darvinizmus legfőbb megjelenítője az SZDSZ
, ő írta a rendszerváltás programját, a többiek csak lemásolták. Azóta megvan a kísérlet eredménye: negatív. Az e-miatt tornyosuló problémák miatt totális bizonytalanság van atekintetben, hogy milyen is a kívánatos állami szerepvállalás.
A többi közéleti műsoridőt racionális ok-okozati tényfeltárás, konkrét problémák elemzése tölti ki. Tehát a premodern és a posztmodern világmagyarázatok versenyében a premodern és a modern fordulópontján született destruktív ideológiák kiütéssel győznek a normális és értelmes megközelítésekkel szemben.
Nevezetesen a többek között Bogár László és Csurka Pista bácsi által megjelenített magyarellenes összeesküvés elméletet, mely szerint a New York – Telaviv tengely elhatározta, hogy megtizedeli a hazai népességet, ezért vagyunk most kénytelenek egyre többet szenvedni, s ezért nem tudunk lakást venni, gyereket vállalni, ezért nem tudjuk kifizetni a villanyszámlánkat etc. Mindezt hatékonyan közvetíteni tudja a Széles Gábor-féle új média birodalom, és ennek a mozgalmiságnak monopol helyzete van a felkínálkozó helyzetfeltáró megközelítések piacán. Nagyjából akkora az erőegyensúly mintha a HírTV – EchoTV – m1 – ATV kontra közéleti blogok véleményformáló energiáit összevetjük.
A hagyományos társadalmi mozgalmak logikája, hogy utcai tüntetésekkel, a parlamenti erőviszonyok befolyásolásával érjünk el emancipációs eredményeket. A XX. század elején a munkásmozgalmak, 5-10 évvel később a nőmozgalmak, vagy 50 évvel később a meleg mozgalmak ilyen módon vívják ki a létjogosultságokkal kapcsolatos technikai, procedurális céljaikkal kapcsolatos vívmányokat. Szavazati jogot kapnak! Elismerik a hatalmon lévők, hogy ők is emberek. Nekik is joguk, sőt most már akkor technikai lehetőségük is, hogy a demokrácia keretei között érvényesítsék az érdekeiket! A korábbi rendszerek, kirekesztették őket bizonyos helyzetekben. Nem szavazhattak a választásokon, vagy a feketék nem mehettek be egy étterembe, csak wc-t pucolni, stb.
Ígyhát ezeken a sikereken felbuzdulva, a mai nagy magyar közbeszéd formálói nekilátnak annak, hogy ebben az országban a magyarok is szavazhassanak! Ők is állíthassanak jelölteket! Ők is felszólalhassanak a parlamentben! Ne csak a nemzetközi nagytőke által odaszavazott képviselők! A bennszülöttek is!
Ezzel szemben az új típusú társadalmi mozgalmak az életvilágban keresik a probléma megoldás lehetőségeit, mert valljuk be a struktúrák megváltoztatása nem 100%-os sikersztori.
A nők szavazati jogot kaptak Amerikában (Európában is) a nagysok tüntetgetés után, de most először fordul elő, hogy a kultúra is elismeri ezt. Most először van nő elnökjelölt, aki reális eséllyel indul a férfiakkal szemben. A feketéket sem lehet kidobni az étteremből, de azért az etnikai határvonalak csak látszólag elmosódottak. Óriási energiával, rengeteg állami és civil pénzből működő tudatformálás után mondhatják el magukról az amerikaiak, hogy nem teljesen rasszista – fasiszta kultúrában élnek, és némileg elismerik az ott élő és nem WASP (fehér – angolszász – protestáns) emberek létjogosultságát. Annyira, hogy az idén, már fekete elnökjelölt is van! Most először reális esélye van egy fekete származású polgárnak, hogy választások frontembereként esetleg elnök legyen!
Az életvilágban zajló változások nem a politika porondján zajlanak. Nem jelennek meg hangos sajtóhírekben. A kisközösség, a helyi emberi – kapcsolati hálók, kis egyesületek vagy informális családszerű – baráti kötelékek alkotják és érlelik ki a változásokat. Nem a parlamenti erőviszonyokban, hanem a belső műben. A nőmozgalmak célrendszerében látszik élesen ez a váltás, ahol a jussunk be a cégvezetésekbe és a parlamentbe sztorit egyszer csak felváltotta a - hogyan élhető a női értékvilág – gondolkodásmód a családban, a munka mai viszonyaiban, a hétköznapi életmódban. Ennek része a közélet is.
A Széles Gábor-féle televíziós csatornákon is megjelenik ez az életvilág – struktúra harc, de egyértelműen háttérbe szorul az életvilág szempont és győz a struktúra túlsúlya. A választások előtt 3-4 évvel állandóan arról tudnak csak beszélni, hogy hová is kell majd rakni a zikszet.
A posztmodern felemelkedéséhez hozzátartozik, hogy a nemzeti hagyományainkat is használjuk a belső mű újraértelmezésére. Ennek megfelelően az ateista diktatúra után pozitív, közösségépítő és progresszív folyamat, hogy vallásos és nemzeti mozgalmak élednek fel és kapnak erőre.
De az zsákutca, ha ezen a hullámon lovagolva etnikai ellentéteket szítanak a politikusok azért, hogy hátha nő ettől a szavazótáboruk. Azért, hogy hátha falkatudata alakul ki a szavazótáboruknak. Az zsákutca, hogy a kommunikációra költött nemzeti erőforrások 99%-át a struktúra változtatása – azaz a pártpolitikai küzdőtérben költjük el. Itt a pénzen kívül kalkuláljuk be az időt is! A pártpolitikai küzdőtérrel szemben a civil életvilág mindössze 1%-ban birtokolhatja az ezzel kapcsolatos pénzerőforrásokat, közfigyelmet, tematizálhatja a helyzetet.
A lecsúszásunkat éppen az erősítheti, hogy ha alkalmatlanná tesszük az országot arra, hogy a hétköznapi kultúra megélje a posztmodern fejlődést. Ha úgy csinálunk, mintha nem lenne szükségünk arra, hogy egyesületek tagjai legyünk, különböző értékek ápolásával, megélésével az életmódunk apró mozzanataival foglalkozzunk. Az információs társadalom utáni korszakban már nincsen esély arra, hogy az emberek feje fölötti terepeken versenyképességeket teremtsünk az ország számára.
Abban kellene versengenünk, hogy tudunk-e szellemi termékeket jó időben, jó áron a piacra helyezni. Olyat, aminek be tudjuk azonosítani a piaci réseit. Ezt még a hazai piacon sem igazán tudjuk megcsinálni. Abban igaza van a Széles Gábornak, hogy nonszensz, ha nincsen magyar kontroll alatt álló média. Cakhogy itt nem a magyarokat kiirtani akaró pirézek, és a szegény áldozat heréltbirka bennszülöttek konfliktusa áll előttünk, mint ahogyan azt a jobboldali „falkaállat kampányt kovácsoló” politikai szocializációs műhely sulykolja.
A konzumerizmus felületes tömegkultúrája és a belső mű felé valóban odaforduló posztmodern magas kultúra áll egymással szemben.
Paradox módon, a jobboldali politikai szocializációs gépezet maga is azon dolgozik, ami ellen lázad. Szeretné elérni, hogy a magyar érdekek érvényesüljenek, felszínre kerüljenek! Ő maga gyilkolta meg a civil társadalom csíráit. Ő maga politizálta át a civil terepet. Kezdte el a politika „szabad vadászterületévé” silányítani a civil pénzeket! Az azóta történt események kizárólag ebbe az irányba mutatnak. Azért, hogy megalkossa a saját társadalmi beágyazottságát, félreállította a belső mű újraértelmezésével foglalkozó szellemi irányzatokat.
Ennek az etnikai dimenziója különösen nagy merénylet a hazai modernizáció esélye ellen. A posztmodern egy nyitott szellemi tér. Eljárok aikidozni és kobudozni, és szívom magamba a japán tudásbázist, mert a "nagy kultúrák emberképe segít újrafogalmazni a sajátomat". Nézem a született feleségeket, meg a csúnya lányt (azt azért nem, csak most nem jut más dél-amerikai szappanopera az eszembe) kólát iszok a kínai kajához, mert úgy szeretem. Sőt főzök kínai kajákat, meg magyar kajákat is.
Az egész etnikai konfliktus halmaz akár a nemzetközi nagytőke ellen hangol, akár a megélhetési bűnözés kapcsán a romák ellen, egy nagy hátra arc. A fejlődés az ellenkező irányba van. A szociáldarvinizmus a modern kor visszafordulása a premodern felé. A posztmodern nem elzárkózni akar a más kultúrák elől, hanem bátran használja őket, anélkül, hogy elveszítené a gyökereit. Épp a saját gyökerek keresése és újraélése jelenség kap erőre ebben a helyzetben. A megnövekedett önismeret szilárdabb alapokra helyezi a nemzeti identitást! Csakhogy a hazai jobboldal igyekszik lefölözni a gyökereink felé fordulás természetes posztmodern irényének a hasznait. Azzal fogja össze a szavazótáborát, hogy uszít!
Hamár élednek a jogvédő mozgalmak, akkor ugye fogjuk össze a 11 évvel ezelőtt is bevált antikommunista nagyszövetségbe ezt a szelet. Hamár utcai tiltakozások kora következik, fogjuk össze a kormányváltást – kormányváltást! kánonba az egészet. Miközben a tüntetők rendszerváltást szeretnének! Valódi demokráciát szeretnének! Az eszkalálódó korrupció megfékezését szeretnék! A foglalkoztatás növelését szeretnék! A polgárok önszerveződéseinek a pártokrácia önkényuralmával szembeni kontrollját szeretnék!
Ha az állampolgári szerep pusztán arra korlátozódik, hogy ixelhetek, ezért nézek tévét, ezért tüntetek, ezért telefonálhatok be a TV-be, ezért járok tömeggyűlésekre. Az utcán nem pártkatonák, hanem civil elégedetlenek tombolásznak.
A politika és a médiabirodalma nem tesz mást, csak rájuk ragaszt olyan minősítéseket, ami az ő malmára hajtja a szelet.
A rendszerváltás mint nagy bukta, éppen az, hogy nem tanultunk meg az információs társadalom módjára szervezni a kommunikációt.
A pártokrácia a mi brókerünk. Csakhogy nem kíváncsi arra, hogy mi a megbízás. Nem kérdez meg bennünket, sőt ha teheti betapasztja szánkat! Olyan brókerünk van, aki 20 éve csak fiktív szerződéseket köt, és ez előbb utóbb kiderül! Nincsenek befektetési hozamok, csak a könyvelésben.
Nem fektettünk be sehová semmit! Amink volt az eladtuk, a befolyó árbevételből sikerült megnégyszerezni az adósság állományunkat és stagnáltatni az életszínvonalat.
Azügyben alkuszunk, hogy a pénzerőforrásokat vegyük el a 3 millió éhezőtől azért, hogy 300 ember sokat járhasson nyaralni.
Számomra az a kérdés, hogy ebből a krízisből kialakul-e a mandátum képzés kultúrája. Sikerül-e ebből a csapdából úgy kirágni magunkat, hogy megtanuljuk megregulázni a brókereinket. El tudjuk-e érni, hogy kontroll mechanizmusok valóban kontroll mechanizmusokként működjenek. A hatalommal felruházott közülünk valók, ne tehessék meg, hogy kasztrendszert építenek ki, ahol jó előre eldől, hogy nekik lehet hatalmuk, de a többi az csak a kiszolgáltatott dimenziókban határozhatja meg a játékterét.
A baloldali politikai szocializációs kultúrát leginkább a következő metaforával tudnám leírni: „takony”. Azaz egy semmilyen, undorító izé, amire rá se lehet nézni, és nem is akarom tudni, hogy mi az. (a politikusok népszerűsége jól mutatja ezt az undorkodó elfordulást). Gyurcsány világszerte hangoztatja, hogy „oktatás – oktatás!”, majd Hiller ezt lefordítja MSZP oktatáspolitikára: Lopjuk el a vidéki kastélyokat az oktatásfejlesztési pénzekből! Fojtogassuk tovább a személyközpontú oktatás intézményeit és zárjuk ki őket az EU fejlesztési pénzek pályázati lehetőségeiből!
A reklámfelirat szerint A „belső mű” AZ uralkodó paradigma! De ha felteszem a kérdést, hogy "mi a lófasz van bennem?" Akkor kiderül, hogy az EU fejlesztési források elosztási mechanizmusainak egyetlen célja, hogy kirekessze a mezítlábas polgárt az ő vállalkozásait és az önszerveződéseit a fejlesztésekből. Egy velejéig posztmodern ellenes fejlesztéspolitika, mármint hogy antiparticipatív, munkahelyteremtés ellenes, a közösségfejlesztési alapokra, integrációs teljesítményekre épülő LEADERT arra használó premodern fasiszta állatság, hogy minden vállalkozó és civil süsse a homlokára forró vassal, hogy narancs vagy szegfű! Mellesleg ha jól érzékeltem, a tavalyi fasisztaverseny győztese lett az Észak Alföldi Regionális Fejlesztési Tanács új elnöke!
Ezzel szemben van egy markáns jobboldali világkép, ami láthatóan jól strukturált, világosak az üzenetei, csakhogy minden energiájával a XX. század elejébe akar visszavinni bennünket. Vélelmezhető, hogy abból az a kudarchalmaz jönne elő, mint ami akkor előjött belőle.
Könyörgöm, nem lehetne értelmes módon egy széles discurzust folytatni arról, hogy mik a legfőbb nemzeti kihívások, és milyen alternatívák közül kellene választanunk. Milyen megrendelést adunk a brókerinknek, akik nevünkben megkötik az üzletet. Civil discurzus kellene arról, hogy egy-egy szakmapolitikai területen mik a legfontosabb kihívások, különös tekintettel elemezni kellene a politikusok rendszerváltás utáni melléfogásit, mert ha nem tartunk nekik tükröt, akkor nem látják magukat és nem tudják átfésülni az egyre torzom-borzabb frizurájukat.
A következő választásokat nyilvánvalóan megnyerő jobboldal egyetlen kihívója egy posztmodern értékrend letéteményese lehetne, csakhogy az új típusú társadalmi mozgalmakat szorgalmasan kiirtották a Halász – Zuschlag – Hegyi Gyula paktum utáni 10 évben.
A sajtóban a posztmodern (azaz 20 éve korszerű) megközelítés 2 és 0.14% közötti arányban jelenik meg a XX. század 30-as éveiből való szociáldarvinizmus meg betölti „mi a bajunk?” kérdésre szánt műsoridő 30-40%-át. A szociál darvinizmus legfőbb megjelenítője az SZDSZ
, ő írta a rendszerváltás programját, a többiek csak lemásolták. Azóta megvan a kísérlet eredménye: negatív. Az e-miatt tornyosuló problémák miatt totális bizonytalanság van atekintetben, hogy milyen is a kívánatos állami szerepvállalás.A többi közéleti műsoridőt racionális ok-okozati tényfeltárás, konkrét problémák elemzése tölti ki. Tehát a premodern és a posztmodern világmagyarázatok versenyében a premodern és a modern fordulópontján született destruktív ideológiák kiütéssel győznek a normális és értelmes megközelítésekkel szemben.
Nevezetesen a többek között Bogár László és Csurka Pista bácsi által megjelenített magyarellenes összeesküvés elméletet, mely szerint a New York – Telaviv tengely elhatározta, hogy megtizedeli a hazai népességet, ezért vagyunk most kénytelenek egyre többet szenvedni, s ezért nem tudunk lakást venni, gyereket vállalni, ezért nem tudjuk kifizetni a villanyszámlánkat etc. Mindezt hatékonyan közvetíteni tudja a Széles Gábor-féle új média birodalom, és ennek a mozgalmiságnak monopol helyzete van a felkínálkozó helyzetfeltáró megközelítések piacán. Nagyjából akkora az erőegyensúly mintha a HírTV – EchoTV – m1 – ATV kontra közéleti blogok véleményformáló energiáit összevetjük.
A hagyományos társadalmi mozgalmak logikája, hogy utcai tüntetésekkel, a parlamenti erőviszonyok befolyásolásával érjünk el emancipációs eredményeket. A XX. század elején a munkásmozgalmak, 5-10 évvel később a nőmozgalmak, vagy 50 évvel később a meleg mozgalmak ilyen módon vívják ki a létjogosultságokkal kapcsolatos technikai, procedurális céljaikkal kapcsolatos vívmányokat. Szavazati jogot kapnak! Elismerik a hatalmon lévők, hogy ők is emberek. Nekik is joguk, sőt most már akkor technikai lehetőségük is, hogy a demokrácia keretei között érvényesítsék az érdekeiket! A korábbi rendszerek, kirekesztették őket bizonyos helyzetekben. Nem szavazhattak a választásokon, vagy a feketék nem mehettek be egy étterembe, csak wc-t pucolni, stb.
Ígyhát ezeken a sikereken felbuzdulva, a mai nagy magyar közbeszéd formálói nekilátnak annak, hogy ebben az országban a magyarok is szavazhassanak! Ők is állíthassanak jelölteket! Ők is felszólalhassanak a parlamentben! Ne csak a nemzetközi nagytőke által odaszavazott képviselők! A bennszülöttek is!
Ezzel szemben az új típusú társadalmi mozgalmak az életvilágban keresik a probléma megoldás lehetőségeit, mert valljuk be a struktúrák megváltoztatása nem 100%-os sikersztori.
A nők szavazati jogot kaptak Amerikában (Európában is) a nagysok tüntetgetés után, de most először fordul elő, hogy a kultúra is elismeri ezt. Most először van nő elnökjelölt, aki reális eséllyel indul a férfiakkal szemben. A feketéket sem lehet kidobni az étteremből, de azért az etnikai határvonalak csak látszólag elmosódottak. Óriási energiával, rengeteg állami és civil pénzből működő tudatformálás után mondhatják el magukról az amerikaiak, hogy nem teljesen rasszista – fasiszta kultúrában élnek, és némileg elismerik az ott élő és nem WASP (fehér – angolszász – protestáns) emberek létjogosultságát. Annyira, hogy az idén, már fekete elnökjelölt is van! Most először reális esélye van egy fekete származású polgárnak, hogy választások frontembereként esetleg elnök legyen!
Az életvilágban zajló változások nem a politika porondján zajlanak. Nem jelennek meg hangos sajtóhírekben. A kisközösség, a helyi emberi – kapcsolati hálók, kis egyesületek vagy informális családszerű – baráti kötelékek alkotják és érlelik ki a változásokat. Nem a parlamenti erőviszonyokban, hanem a belső műben. A nőmozgalmak célrendszerében látszik élesen ez a váltás, ahol a jussunk be a cégvezetésekbe és a parlamentbe sztorit egyszer csak felváltotta a - hogyan élhető a női értékvilág – gondolkodásmód a családban, a munka mai viszonyaiban, a hétköznapi életmódban. Ennek része a közélet is.
A Széles Gábor-féle televíziós csatornákon is megjelenik ez az életvilág – struktúra harc, de egyértelműen háttérbe szorul az életvilág szempont és győz a struktúra túlsúlya. A választások előtt 3-4 évvel állandóan arról tudnak csak beszélni, hogy hová is kell majd rakni a zikszet.
A posztmodern felemelkedéséhez hozzátartozik, hogy a nemzeti hagyományainkat is használjuk a belső mű újraértelmezésére. Ennek megfelelően az ateista diktatúra után pozitív, közösségépítő és progresszív folyamat, hogy vallásos és nemzeti mozgalmak élednek fel és kapnak erőre.
De az zsákutca, ha ezen a hullámon lovagolva etnikai ellentéteket szítanak a politikusok azért, hogy hátha nő ettől a szavazótáboruk. Azért, hogy hátha falkatudata alakul ki a szavazótáboruknak. Az zsákutca, hogy a kommunikációra költött nemzeti erőforrások 99%-át a struktúra változtatása – azaz a pártpolitikai küzdőtérben költjük el. Itt a pénzen kívül kalkuláljuk be az időt is! A pártpolitikai küzdőtérrel szemben a civil életvilág mindössze 1%-ban birtokolhatja az ezzel kapcsolatos pénzerőforrásokat, közfigyelmet, tematizálhatja a helyzetet.
A lecsúszásunkat éppen az erősítheti, hogy ha alkalmatlanná tesszük az országot arra, hogy a hétköznapi kultúra megélje a posztmodern fejlődést. Ha úgy csinálunk, mintha nem lenne szükségünk arra, hogy egyesületek tagjai legyünk, különböző értékek ápolásával, megélésével az életmódunk apró mozzanataival foglalkozzunk. Az információs társadalom utáni korszakban már nincsen esély arra, hogy az emberek feje fölötti terepeken versenyképességeket teremtsünk az ország számára.
Abban kellene versengenünk, hogy tudunk-e szellemi termékeket jó időben, jó áron a piacra helyezni. Olyat, aminek be tudjuk azonosítani a piaci réseit. Ezt még a hazai piacon sem igazán tudjuk megcsinálni. Abban igaza van a Széles Gábornak, hogy nonszensz, ha nincsen magyar kontroll alatt álló média. Cakhogy itt nem a magyarokat kiirtani akaró pirézek, és a szegény áldozat heréltbirka bennszülöttek konfliktusa áll előttünk, mint ahogyan azt a jobboldali „falkaállat kampányt kovácsoló” politikai szocializációs műhely sulykolja.
A konzumerizmus felületes tömegkultúrája és a belső mű felé valóban odaforduló posztmodern magas kultúra áll egymással szemben.
Paradox módon, a jobboldali politikai szocializációs gépezet maga is azon dolgozik, ami ellen lázad. Szeretné elérni, hogy a magyar érdekek érvényesüljenek, felszínre kerüljenek! Ő maga gyilkolta meg a civil társadalom csíráit. Ő maga politizálta át a civil terepet. Kezdte el a politika „szabad vadászterületévé” silányítani a civil pénzeket! Az azóta történt események kizárólag ebbe az irányba mutatnak. Azért, hogy megalkossa a saját társadalmi beágyazottságát, félreállította a belső mű újraértelmezésével foglalkozó szellemi irányzatokat.
Ennek az etnikai dimenziója különösen nagy merénylet a hazai modernizáció esélye ellen. A posztmodern egy nyitott szellemi tér. Eljárok aikidozni és kobudozni, és szívom magamba a japán tudásbázist, mert a "nagy kultúrák emberképe segít újrafogalmazni a sajátomat". Nézem a született feleségeket, meg a csúnya lányt (azt azért nem, csak most nem jut más dél-amerikai szappanopera az eszembe) kólát iszok a kínai kajához, mert úgy szeretem. Sőt főzök kínai kajákat, meg magyar kajákat is.
Az egész etnikai konfliktus halmaz akár a nemzetközi nagytőke ellen hangol, akár a megélhetési bűnözés kapcsán a romák ellen, egy nagy hátra arc. A fejlődés az ellenkező irányba van. A szociáldarvinizmus a modern kor visszafordulása a premodern felé. A posztmodern nem elzárkózni akar a más kultúrák elől, hanem bátran használja őket, anélkül, hogy elveszítené a gyökereit. Épp a saját gyökerek keresése és újraélése jelenség kap erőre ebben a helyzetben. A megnövekedett önismeret szilárdabb alapokra helyezi a nemzeti identitást! Csakhogy a hazai jobboldal igyekszik lefölözni a gyökereink felé fordulás természetes posztmodern irényének a hasznait. Azzal fogja össze a szavazótáborát, hogy uszít!
Hamár élednek a jogvédő mozgalmak, akkor ugye fogjuk össze a 11 évvel ezelőtt is bevált antikommunista nagyszövetségbe ezt a szelet. Hamár utcai tiltakozások kora következik, fogjuk össze a kormányváltást – kormányváltást! kánonba az egészet. Miközben a tüntetők rendszerváltást szeretnének! Valódi demokráciát szeretnének! Az eszkalálódó korrupció megfékezését szeretnék! A foglalkoztatás növelését szeretnék! A polgárok önszerveződéseinek a pártokrácia önkényuralmával szembeni kontrollját szeretnék!
Ha az állampolgári szerep pusztán arra korlátozódik, hogy ixelhetek, ezért nézek tévét, ezért tüntetek, ezért telefonálhatok be a TV-be, ezért járok tömeggyűlésekre. Az utcán nem pártkatonák, hanem civil elégedetlenek tombolásznak.
A politika és a médiabirodalma nem tesz mást, csak rájuk ragaszt olyan minősítéseket, ami az ő malmára hajtja a szelet.
A rendszerváltás mint nagy bukta, éppen az, hogy nem tanultunk meg az információs társadalom módjára szervezni a kommunikációt.
A pártokrácia a mi brókerünk. Csakhogy nem kíváncsi arra, hogy mi a megbízás. Nem kérdez meg bennünket, sőt ha teheti betapasztja szánkat! Olyan brókerünk van, aki 20 éve csak fiktív szerződéseket köt, és ez előbb utóbb kiderül! Nincsenek befektetési hozamok, csak a könyvelésben.
Nem fektettünk be sehová semmit! Amink volt az eladtuk, a befolyó árbevételből sikerült megnégyszerezni az adósság állományunkat és stagnáltatni az életszínvonalat.
Azügyben alkuszunk, hogy a pénzerőforrásokat vegyük el a 3 millió éhezőtől azért, hogy 300 ember sokat járhasson nyaralni.
Számomra az a kérdés, hogy ebből a krízisből kialakul-e a mandátum képzés kultúrája. Sikerül-e ebből a csapdából úgy kirágni magunkat, hogy megtanuljuk megregulázni a brókereinket. El tudjuk-e érni, hogy kontroll mechanizmusok valóban kontroll mechanizmusokként működjenek. A hatalommal felruházott közülünk valók, ne tehessék meg, hogy kasztrendszert építenek ki, ahol jó előre eldől, hogy nekik lehet hatalmuk, de a többi az csak a kiszolgáltatott dimenziókban határozhatja meg a játékterét.
A baloldali politikai szocializációs kultúrát leginkább a következő metaforával tudnám leírni: „takony”. Azaz egy semmilyen, undorító izé, amire rá se lehet nézni, és nem is akarom tudni, hogy mi az. (a politikusok népszerűsége jól mutatja ezt az undorkodó elfordulást). Gyurcsány világszerte hangoztatja, hogy „oktatás – oktatás!”, majd Hiller ezt lefordítja MSZP oktatáspolitikára: Lopjuk el a vidéki kastélyokat az oktatásfejlesztési pénzekből! Fojtogassuk tovább a személyközpontú oktatás intézményeit és zárjuk ki őket az EU fejlesztési pénzek pályázati lehetőségeiből!
A reklámfelirat szerint A „belső mű” AZ uralkodó paradigma! De ha felteszem a kérdést, hogy "mi a lófasz van bennem?" Akkor kiderül, hogy az EU fejlesztési források elosztási mechanizmusainak egyetlen célja, hogy kirekessze a mezítlábas polgárt az ő vállalkozásait és az önszerveződéseit a fejlesztésekből. Egy velejéig posztmodern ellenes fejlesztéspolitika, mármint hogy antiparticipatív, munkahelyteremtés ellenes, a közösségfejlesztési alapokra, integrációs teljesítményekre épülő LEADERT arra használó premodern fasiszta állatság, hogy minden vállalkozó és civil süsse a homlokára forró vassal, hogy narancs vagy szegfű! Mellesleg ha jól érzékeltem, a tavalyi fasisztaverseny győztese lett az Észak Alföldi Regionális Fejlesztési Tanács új elnöke!
Ezzel szemben van egy markáns jobboldali világkép, ami láthatóan jól strukturált, világosak az üzenetei, csakhogy minden energiájával a XX. század elejébe akar visszavinni bennünket. Vélelmezhető, hogy abból az a kudarchalmaz jönne elő, mint ami akkor előjött belőle.
Könyörgöm, nem lehetne értelmes módon egy széles discurzust folytatni arról, hogy mik a legfőbb nemzeti kihívások, és milyen alternatívák közül kellene választanunk. Milyen megrendelést adunk a brókerinknek, akik nevünkben megkötik az üzletet. Civil discurzus kellene arról, hogy egy-egy szakmapolitikai területen mik a legfontosabb kihívások, különös tekintettel elemezni kellene a politikusok rendszerváltás utáni melléfogásit, mert ha nem tartunk nekik tükröt, akkor nem látják magukat és nem tudják átfésülni az egyre torzom-borzabb frizurájukat.
Kommentek