Egykori mesterem  éppen erre a kihívásra dolgozott ki olyan társadalmi tervezés módszert, amely gyakoroltatja civilekkel, akár gyerekekkel az interpellációs helyzetet, anélkül, hogy a kérdést feltevőket a rendszer támadhatná.

Pont arra dolgozta ki Pál Tamás az Igazlátó Nap nevű civil technikát, hogy ne lehessen szankcionálni a problémák kimondását.

Az Igazlátó Napot egy kórházi kutatás előzte meg. A kórház egyik részlegén arra vették rá a dolgozókat, hogy vegyenek részt egy olyan kísérletben, ahol „bármit kérdezhetnek”.

Az ápolónők meg is ragadták az alkalmat és utána eredtek a rejtélynek, hogy miért nincsen a köpenyek nagyobbik részén gomb.

A kórházi élethelyzetben gyakran előfordul, hogy beszennyeződik az ápolónők ruhája, természetesen a következő beteg zokon venné, ha hentes szerű külsővel jelenne meg a kórházi személyzet bármely tagja épp az ő vizsgálatán – beavatkozásán. Amikor beszaladtak az ápolónők ruhát cserélni, gyakran előfordult, hogy akár 4-5 próbálkozás után lehetett olyan ruhát találni, amelyiken megvannak a gombok, legalább a kulcsfontosságú helyeken.

Egy női ruhán egyetlen gomb hiánya is kínos lehet, ha pont az hiányzik.

Arról természetesen hallani sem akarnak az orvosok, hogy ilyenkor nekiálljanak gombot felvarrni, ez a kórházi munka ritmus ellen súlyos merénylet volna, hiszen adott esetben 4-5 embernek a várakozási  idejét hosszabbítaná ez meg 3-5 perccel.

Elindultak hát azzal a kérdéssel, hogy „miért nincsenek meg a gombok?”

Első körben az osztályvezető főorvos jutott eszükbe, mint a kérdés címzettje.

Természetesen ő csak együtt érző meleg vállveregetéssel tudott csak hozzászólni a kérdéshez, de azt tanácsolta, hogy forduljanak a gazdasági igazgatóhoz, mert ezek a műszaki – logisztikai kérdések hozzá tartoznak.

A gazdasági igazgató levezette az ápolónőket a mosodába. Bemutatta a „kubai ipar remekei” – márkanevű mosógépeket, majd hozzátette, hogy ő a maga részéről annak is nagyon örül, hogy nem darálja be a ruhákat minden egyes alkalommal.

Ez az alapélmény adta az ifjúságkutatóknak azt az indíttatást, hogy dolgozzanak ki participatív probléma megoldó eljárást, amelyben az érintetteknek lehetősége van a saját élethelyzetükben érzékelhető problémák nyomán kérdést megfogalmazni megfelelő címzetthez.

Ez az Igazlátó Nap.

A Kádári diktatúra idején ennek a 12 éven keresztül folyó ifjúságkutatásnak a tapasztalataiból már látni lehetett, hogy a participáció egy egészen szűk réteget érdeklő kérdés. Az emberek túlnyomó többsége úgy érzi, hogy felesleges jogos sérelmeket felvetni, mert félő, hogy a hatalmi reflexek egzisztenciálisan fenyegetik meg a probléma felvetőit.

Miért én vigyem vásárra a bőrömet? Miért én kaparjam ki a tűzből a gesztenyét?

A legtöbb ember ebben a személetben él, messze elkerüli a szervezeti vagy közéleti participációs lehetőségeket.

A hatalmi önkénytől való félelem visszatart bennünket abban, hogy hozzájáruljunk az életvilágunk intézményesült oldalának öntanulásához. Ha olyan folyamatokkal találkozunk, amely kifejezetten ösztönöz bennünket arra, hogy a részvételünkkel járuljunk hozzá munkaszervezetünk, iskolánk, helyi közösségünk vagy a szélesebb közjó bármely szegmenséhez, akkor gyakorta hangzik a válasz, hogy nálunk a közéletben részt venni elvesztegetett idő, mert nincsen hatásunk a hatalom játékaival szemben, nem tudunk eredményeket produkálni, és ráadásul könnyen pórul járhatunk.

Ez a félelem sokszor valós. Történelmi tény, hogy az elmúlt 150 év leghosszabb ideig regnáló nagy vezetőink hatalma vérben fogantatott.

Ferenc József,  Horhy Mikós vagy Kádár János vérengzéssel került hatalomra, megtorló elnyomóként.  Ezek alatt a rendszerek kínosan kerülni kellett a történelmi valóságot, jogosan élt az emberekben az a félelem, hogy nem lehet a rendszer keretit feszegető  kérdéseket feltenni, mert nem tudni, hogy élnek-e még a hatalmi terror régi reflexei.

A történelemből tudjuk, hogy a kezdeti megtorlásokat konszolidált korszakok követték, de az az ára ezeknek a konszolidációknak, hogy a feudális alattvalói lelkület fontos elemei ma is ott élnek az emberekben.

A modernizáció polgárrá válásának kihívása még nem nevezhető befejezettnek, sőt …! Alapvetően hiányzik belőlünk a polgári önvédelem képessége. A hétköznapi korrupciót ugyan úgy nem tudjuk ott és akkor elítélni, mint ahogy hagyjuk a politikusainkat kormányról-kormányra egyre mélyebben belesüllyedni korrupció dagonyájába.

Haraszti Úr kommenteket betiltó javaslata egy érzékeny ponton döfi meg a demokrácia testét.

Elvitatná a probléma felvetéshez való jogot.

Természetesen erre semmi esélye nincs. Vicceltem, amikor azzal ijesztgettem az előző bejegyzés címében az olvasóimat, hogy be fogják tiltani a kommentelést.

Az információs technológia természetével nincsen tisztában az aki ilyen álmokat dédelget.

Ha egy kicsit is utána nézett volna a Kurucinfo üldöztetésének, akkor tudhatná, hogy milyen jogi és technikai akadályokba ütközik az, ha interneten megpróbálnak bármilyen egyértelműen törvénybe ütköző közbeszédet korlátozni.

A Kurucinfo hol bemenekült a amerikai törvények védőszárny alá. Ott mindig meg szokta állapítani az alkotmánybíróság, hogy tényleg az van az alkotmányba írva, hogy „SEMMI nem korlátozhatja a szólásszabadságot”. Aztán pedig bemenekültek arab szerverek gyámsága alá, ahol a zsidózás nagyon is well come!

Az internetes nyilvánosságot nem lehet olyan módon korlátozni, ahogy azt Haraszti Úr képzeli.

Ez pont olyan, mint amikor Habermas arról siránkozik, hogy de kár, hogy részvételi demokrácia kikerült a pub-okból és a manipulálható média szárnyai terelgetik azt, hogy mit gondoljanak a polgárok a közügyekről.

Nem lehet ugyan abba a folyóba belelépni még egyszer. Nem valószínű, hogy az emberiség visszatér a törzsi vadászó életmódhoz. Nem valószínű, hogy a tömegmédia és néppártok nélküli demokratikus közbeszéd aranykora még egyszer felvirágzik a pub-okban. Nem valószínű, hogy kínai vagy Haraszti féle módszerekkel szűrni – korlátozni lehet az interneten elérhető politikai  tartalmakat vagy azt, hogy mit olvashatunk el és mit nem. Annak a világnak vége van.

Inkább azon kellene gondolkodnunk, hogy az új világ, az internet mint lehetőség, miként erősítheti a demokráciát, a közjót, a döntés előkészítést, az értékelést vagy a végrehajtás figyelemmel kísérését.

Magyarul miként vethet véget annak az eszkalálódó korrupcióra és fejlesztésképtelenségre épülő korszaknak, ami nálunk a rendszerváltás első 20 évét képezte.

Az EBESZ számára össze fogom kötni ezt biztonságpolitikai kérdésekkel.

Szerintem a fasizmus képlete ez:

1.       a középosztály kirekesztettség érzése, a lakosság elszegényedése, kilátástalansága.

2.       a demokratikus kontrollok, főként az állampolgári önszerveződések meggyengítése, ignorálása, a szabad sajtó szabadságának megsemmisítése.

3.       demagóg politikai közbeszéd olyan tartalmainak megjelenése, amely élet-halál harcról beszél, bűnbaknak kikiáltott célcsoportok megsemmisítését tartja napirendre tűzendőnek, vagy egyáltalán a közéleti porondon megjeleníthetőnek.

A FIDESZ, az MSZP az SZDSZ napi szinten tettek mindhárom célért, különösen az utóbbi 12 évben.

Magyarország az ő kezük nyomán vált puskaporos hordóvá.