Hungarian Participation Democracy's Ghost.

A népdalkincsünk fergeteges intézményességtagadó tárháza mellé kívánkozik egy szépirodalmi, sőt egy történelmi párhuzamsor is.

Ezügyben a betyár nóták közül a kedvencem, amikor a perzekutorok igazoltatnak valakit, sőt esetleg megvennék, a csikót amit vezet. Erre az illető lelövi a rendőröket, mertha ez a csikó a rendőségé lenne, akkor a szabad autonóm individuumok nem járnának oly szabadon, mert ez a csikó meglehetősen jó ló! Logikus lépés egy rendes polgártársunktól, vagy nem?

Ha belegondolunk a történelmi nemzeti hősök sorába, szépszámmal akadnak olyanok a nemzeti emlékezetben, akik nem egészen voltak barátai a fennálló rendszernek, de mégis romantikus érzelmeket fűzünk a nevüköz.

Rózsa Sándor és vele sok-sok betyár, Ludas Matyi, aki önmaga vett elégtételt a bírón, Kőmíves Kelemen mitológiája szerint az emberi erőforrást időnként be kell áldozni, ha nem mennek a dolgok..., de az intézményesség ügyben coaching tevékenységet gyakorló zen mesterré avanzsálódott királyunk: Mátyás a legszebb példája annak, hogy kultúrálisan sosem tartoztunk az intézményességmániás népek sorába.

A Mátyás utáni történelem, az idegen hatalmak folyamatos jelenléte, vagy manipulációja miatt, eleve konzerválhatta az intézményességekkel, a fennálló törvényes renddel szembeni bizalmatanságot, és a passzív ellenállást.

Maga Mátyás, mint történelmi személy tevékenysége, és az őt körülvevő mitológia is egy folyamatos harc a törvénytisztelő kultúra megteremtéséért.

Sajnos ezt a harcot nem nyertük meg, elég jól áll a barbarizmus contra civilizáció harcban az ellenfél.

Pál Tamás épp azzal foglalkozott a 80-as évek második felében, hogy a demokrácia szubjektív feltételeit erősítse, annak tudatosításával, hogy az iskola és a szervezeti kutúrák többsége miként erősíti a passzív alattvalói hozzállás tömeges elterjedését, és mintát mutatott arra, hogy a résztvevő-, a polgár attitűdöket mikét erősíthetnénk az iskolában.

Egyszerre nemzeti politikai szocializációs kérdésről van szó, és egyszerre modernizációs kérdésről, amelynek a szervezetek a megvalósulási terepei. Azok a szervezetek, amelyek jól fizetett stábbal kívánják újratermelni a versenyképességüket, elvárják, hogy a stábtagok maximális elkötelezettséggel fordulajanak a szervezeti misszió felé.

Róka fogta csuka, ha feladjuk ezt, és belemegyünk, hogy áljunk inkább be a nem jól fizetett piacokra. Akkor ugyanis, rendre feladjuk azokat a többletforrásokat, amelyekből a fősodor a fejlesztéseket, péládul a humán befektetéseket finanszírozni szokta.

Máris ott a részvételi kérdés a szervezeti kultúrában, egyvonalban a tudástársadalmak rendszerdilemmáival és a demokrácia működésének alapjául szolgáló polgári, azaz résztvevő mentalitással!

Egy televíziós műsorban halottam egy modellt arról, hogy valahol mi ütköző kultúra vagyunk, kelet és nyugat között. Nálunk a rendszer, például az állam, korlátozhatja (korlátlan mértékben korlátozhatja!) az egyén vagy a helyi közösség szuverenitását, mint ahogy a keleti kultúrák ezt elfogadják, ugyanakkor bizalmatlansággal közelítünk a rendszerek, például az állam felé. Nem fogadjuk el, hogy korlátozzák a szuverenitásunkat, inkább megpróbálunk lázadni és szabotálni,  de nem teszünk azért, hogy civil módon az autonóm közösségiségek demokráciája tiszta viszonyokat tartson fenn a közéletben, mint ahogy a nyugatiak. Nálunk az átláthatóság és a hatékonyság nem úgy értendő mint a nyugatiaknál.

Ebből logikusan következik, a blogban felállított diagnózis! Elismerjük, hogy a pártokrácia kiírthatja a civil és a tudományos kontrollt fontos szereplőit a közbeszédből. Megteheti a pártokrácia, hogy nyíltan megtámadja a polgári szuverenitást őrző, vagy az ilyen jellegű szemléletformálással foglalkozó mozgalmakat. Még a civil vezetőknek sem támad hiányérzetük, ha megtizedelik a civileket, és csak az marad, aki a szuverenitását elcseréli némi pénzre.

Ezért nálunk látványos, és pénzpazarló, hogy soha sem tudunk sem a vállalati szférában, sem az állami szférában, például az oktatásban semmilyen rendszerszemléletet felmutatni. Részvételi próbálkozásaink sincsenek, sem a civic education, sem az iskolai közéleti állampolgári nevelés, sem a társadalmi vita intézmény területén. 

Ahhoz képest, ami most van, ahhoz képest még a Kádárizmus is utólag pruláris és némi rendszerszemléletet is produkálni képes komplexumnak tűnik.

Mátyás is eladta az országot a Habsburgnak, csak azért, hogy a szentkoronát visszakapja. Úgy tűnik, ő volt az utolsó történelmi személyiség, aki még áldozatot mert hozni az intéményességek védelmében!

"Elcseréltük az arany szőrű bárányt egy feketére!" Így adta fel a demokrácia lehetőségét a civil elit, a tudományos elit, a média elit, így váltunk áldozattá a saját országunkban, ahol a választott vezetőink magánvagyonukká teszik a közjót. Minden más felmerülő érdek mellékes a számukra!

Az igazmondó juhász legalább megmondta. Annak még volt gerince! Most kinek van?