Az egyik első fecske a mezőgazdasági termékek átláthatóságának biztosítása érdekében az a japán kísérlet, hogy a bolti leolvasó kód felhasználásával az interneten megnézhetjük a megvásárolt termék személyes történetét.

 

 A funkciója az ennek az infótechnológia által megnövelt átláthatóságnak, hogy a termék minőségére következtethessünk. Egy sárgadinnye cukorfoka nem csak a fajtaválasztás, a termelési technológia (gyorsítunk-e a természetes folyamatokon vegyszerekkel?) függvénye, hanem a kereskedelem sőt a mi viselkedésünk is befolyásolja. Ha a kereskedelem félig érett állapotban leszedeti és hűtőházban tárolja hetekig a gyümölcsöket, akkor azok nem futják ki a genetikailag meghatározott érési ciklusukat. Megtörjük ezt a kereskedelmi igények miatt és a hűtőházban eltöltött idő vagy a saját a hűtőszekrényünkben eltöltött idő már csak csökkenti a gyümölcs cukorfokát. A gyümölcs ilyen jellegű adatainak közzététele és az átláthatóság okán mellé tett képlet alapján, a neten jól működő becslést találunk arról, hogy mekkora lehet aktuálisan a cukorfok.

 

A szakemberek által tudott információk nyilvánosságának biztosításával és használhatóvá tételével biztosítja ezt a rendszer.

 

A Domschitz féle fogalomkészlet szerint ez a sárgadinnye egy paradigmaváltáson megy keresztül. Magas tőkeigényű, alacsony információ igényű és alacsonyan fokon humanizált Tih termékből átalakul TIh vagy TIH termékké. Valójában a sárgadinnye, a betakarítás és a kereskedelem technológiája mit sem változott. Továbbra is törekszik a rendszer a legjobb tudása szerint versenyképes terméket eljuttatni a fogyasztóhoz, azaz a lehető leggyorsabban kerüljön az asztalra az optimális időben betakarított dinnye.

 

Megváltozott ezesetben az ember. A fogyasztó. Látni szeretne olyan folyamatokat, amelyeket korábban nagy nyomozó munka és a szakmában való elmélyedés árán lehetett volna csak megszerezni. A saját egészségünkről feltételezzük ezesetben, hogy jobb nekünk azokat a termékeket fogyasztani, amelyek vállalják az átláthatóságot.

 

A szakszerűségek nem minden esetben vigyáznak maximálisan az egészségünkre. A fajtaválasztás, a vegyszerválasztás az egészségünk rovására kereskedelmi szempontok például vizuális megjelenés ügyben még akár a cukorfokot is képes elhanyagolni. Amerikában rengeteg vizuálisan kívánatos, de teljesen vízízű gyümölcsöt lehet kapni.

 

Itt Angliában a zöldségesek olyanok, hogy indiaiul és közel-keletiül választják az árukészletet, mert vélhetően az angol bennszülött népesség keveset vásárol ilyesmit. A bevándorlók még főznek.

 

Ennél megdöbbentőbb, hogy a PUB étterem, ahol angol menü készül, szinte semmit sem főz. Ha valamit főzni kellene, akkor az a gyárból jön, a fagyasztókamrában tölt el x időt és gyakorta mikróban van felmelegítve a tálalás előtt.

 

Az európai kultúrkör ezen darabkájának, vagy a hazainak nincsen még olyan egészségcentrikus fogyasztói igénye, mint a japánoknak.

 

Önmagunkkal szemben nincs még meg az „ember érték” szemlélet. Nincs ez benne a szervezeti kultúráinkban sem. A politika sem ezen a területen tűz ki fejlesztési célokat.

 

Hátra van még a mi kultúránkban az a munka, ami felfedezi az ember érték dimenzió horizontját.

 

A Domschitz féle fenntartható fejlődés definíció szerint a tudás alapú társdalom kultúrán túl lehet ismét tőkeigényes lépéseket tenni a fenntartható fejlődés irányába. Megvalósítani a természeti egyensúly megteremtése irányába ható változásokat. Korai még az a világban zajló adócsökkentést vagy adókonjuktúrát vita, ami világméretekben zajlik, ha a kultúra éretlen még arra, hogy mi zajlik körülöttünk. Habermas egyszerűen leírta ezt a Pécsi konferencia után adott interjújában az emeletes torta képpel.

 

Ameddig nincs olyan viszony önmagunkkal, ameddig nem lehet ezt érezni a közvetlen közösségeinkben és nem lehet ezt politikai síkra emelni, addig csak a szűklátókörű túlélési érdekeinket fogjuk védeni a politikában. Ezt teszi nagy hatékonysággal a mi kelet-európai zsákmányszerző kultúránk. Különösen a mienk.

 

Mind a belső mű, mind pedig a közélet porondján jól kimutatható ez a fenntartható fejlődés deficit.

 

A magárahagyatott magyar EU képviselő rekord mértékben szavazza meg az átláthatóságot zavaró törvényjavaslatokat.

 

Ha a belső mű érték egy mozgalmi vezető számára, gyilkosság vádjával bebörtönzi a pártokrácia.

 

Én is abban a kultúrában nőttem fel. A politikai elit sok tagjáról tudom, hogy érintkezett a mozgalmaink szellemi vezetőivel. Gyurcsány, Stumpf Pista, Horn Gábor, vagy az új belépők közül Schiffer Andris. Ezek közül Stumpfnak lett volna leginkább lehetősége arra, hogy érzékelje azt, ami a fenntartható fejlődés irányú politika vagy az annak teljesen hátat fordító politika közötti különbség.

 

Domschitz Matyi 1989-ben írta ezt a fogalomrendszert és Stumpf volt a szakdolgozati konzulense.

 

Mégsem azt tartom relevánsnak, hogy érzékelte-e egyetemi tanárként ezt a rálátást, ezt a fogalmi készletet vagy sem. Még az is többé-kevésbé hidegen hagy már, hogy FIDESZ stratégaként mit műveltek az országgal.

 

Nagyobb bűn, hogy a hazai politikusokat képző iskola, a Századvég mit tanít. Milyen készségeket plántál a pártokráciába? Milyen kutatásokat végeznek? Milyen műhelymunka témákat javasolnak vagy zárnak ki a közgondolkodásból?

 

A hazai tudományos közélet valamilyen hatékonysággal sáfárkodik a rendszerezett információkkal. Számomra elég világos, hogy ebben a humán diemenzióban az a fajta harc zajlik a tudományos közélet porondján, amit az előző cikkben leírtam.

 

Mindent felnagyít tudományos elit, ami védi a Tőke alapú kultúrát és mindent elhomályosít, akár a törvényalkotást is bevetve, ami a Humán alapú kultúra irányába mutat.

 

A hazai pártokrácia az elit kiválasztás során nem aszerint választ be valakit a csapatba, hogy ki milyen kicsiszolt belső művel tud elindulni a kiváló képességek versenyében. Az irányíthatóság fontosabb ennél, és a maffiaszerű pártokrácia viselkedésének tolerálása pedig feltételként jelenik meg. A hazai pártokráciának ezért van szüksége az „ember eszköz” típusú HR fenntartására. Ez kihat a napi gyakorlatra, a stratégiai tervezés kultúrájára, ezen keresztül a framework választásra és a társadalmi tervezésen keresztül mindenre (fejlesztéspolitika – gazdaság).

 

Innentől kezdve azt sem várhatjuk el a pártokráciától, hogy felismerje ez értéket a terepmunkát végző hiánypótló szociális szolgáltatásokat végző nonprofitoknál / civil mozgalmaknál.

 

Nem is része a Századvég tananyagának az ilyesmi. Amíg Pál Tamás tanított, addig talán kaptak impulzusokat a társadalmi tervezés szükségességéről, de nem volt ez része a fősodornak.

 

Érdekes kicsit japános különbség Pál Tamás meg Stumpf Pista között, hogy Pál Tamás halálos szégyennek tartja, hogy semmilyen értéket nem sikerült beleplántálni a leendő politikusokba és sajtómunkásokba, ezért önkéntes száműzetésbe vonult. Mindent széttép, amit megír. Lehetetlen előadás megtartására rávenni. Nem akar többé a saját flowjával hozzájárulni a korunkban zajló pusztításhoz. Úgy érzi, hogy amit tanított, azt inkább a mozgalmaink ellen használta fel a politikai elit.

 

Stupmf Pistának nincsenek ilyen jellegű kudarc élményei.

 

Bereznai András is ezt a témát kapargatja a „Kibulizott ország” , „Féltudású politikai elit alkonya” cikksorozatban.

 

Visszatérve a saját fájdalmaimtól a cikk eredeti mondanivalójához, a tanuló szervezet paradigma szempontjai például világosan mutatják, hogy technikailag hogyan lehetne tudásintenzív szervezeti kultúrákat építeni. 1. Legyen rendszerszemléleted, 2. legyen műhelymunka / kommunikációs kultúrád, 3. legyen benne önismereti munka - szupervízió, 4. legyen a végrehajtók által megalkotott célrendszer, 5. törekedj ezek szinergiájára.

 

Mind a szociális szolgáltatások, mind pedig a politikai műhelyek olyan szervezeti kultúrák, amelyek a piacuk miatt nem tőkeigényesek. tI-vel kezdődik az a misszió, amit ezek csinálnak.

 

Hamis világkép az, ami tőkeigényesnek tartja ezeket a terepeket.

 

Rossz a framework. A világkép. A keret.

 

2. Kifejezetten kommunikáció ellenes a hazai közélet, beleértve a tudományos discurzust a civil diskurzust és a hazai sajtót (ez fenntartja „az ember eszköz” szemléletet). Sok dolgunk lenne a műhelymunka (innováció előállító) kultúránk fejlesztésével.

 

4. Legyen közösen megalkotott jövőkép! A hazai döntés előkészítés kultúra sosem volt kíváncsi az érintettek vagy a terület szakértőinek véleményére. (ez is „az ember eszköz” szemlélet győzelme az ember érték logika fölött). Ezért harakiri az ország (a hétköznapi kultúránk és a politikai elitünk, de legfőképpen a sajtó) részéről a társadalmi tervezést támogató mozgalmak likvidálása.

 

3. A mozgalmakon belül érthető ez a harmadik szempont. Egy-egy szervezet a saját kultúrájának elemeivel képes csak értékelni a belső mű és a belső mű közötti fimon különbségeket. Ebben sohasem lesz már általánosan érvényes szempontrendszer, és az pedig nagyon világos már, hogy az önismereti munka nem a vallási vezetők kinyilatkoztatásainak minőségén múlik, nem is a politikai vezetők ilyen jellegű tevékenységén. Ez személyes munka és kiscsoportban lehet erre vállalkozni. Nem segít a televízió és nem a rendszerezett információs síkon kell keresni, hogy mik a saját személyiségem sisakrostélyaiból adódó korlátok, vagy az, hogy miként hat ez a közvetlen munkatársaimra. Esetleg ha nagy vezető vagyok, akkor arra a szakmaterületre, amelyre a helyzeti energiámnál fogva hatásom van.

 

A fenntartható fejlődés irányába ható politikai viselkedésnek érzékelnie kell, hogy hol tartunk. Ebből az állapotból kiindulva fel kell készülni arra, hogy merre akarunk elindulni. Ehhez szervesen illeszkedő párt jövőkép, HR, tudásintenzív szervezeti kultúra kiépítése vezethet el egy olyan állapothoz, ami segít a tudástársadalom innováció társadalmasításához. A fenntartható fejlődés nem azt jelenti, hogy valami technikai újítás következtében 2000 Ft-ot lefaragunk villanyszámlából és 1500 Ft-tal kevesebbet próbálunk benzinre költeni.

 

Társadalmi méretekben kell szervezeti kultúra fejlesztésen keresztül a belső mű tömeges humán irányú paradigmaváltását elérnünk.

 

Ha az ember eszköz paradigma megmarad bennünk és körülöttünk elviselhető még, akkor a fenntartható fejlődés szempontok fel sem fognak merülni.

 

Nem fog megváltozni a természethez való viszonyunk vagy a kultúrához való viszonyunk a politikai célkitűzésekhez való viszonyunk. A fenntartható fejlődés kultúrája emberi érzékenységből épül fel. Ez neki a „mindennapi kenyere”. Nem a benzin, nem a pénz, nem a piaci pozíció, nem a nemzeti dominanciánk, nem a politikai hatalom.

 

Ameddig nem sikerül valós tisztelettel meghajolnunk a másik EMBER előtt, addig csak a közös pusztulásunk világát építgetjük tovább. Értéket kellene felfedeznünk a humán irányú rálátást és változást facilitálni képes intézményességekbe. Ha megvan ez a felismerés, akkor bele kellene bújnunk és gyakorolnunk kellene nap mint nap.

 

Ez az önművelés alapú részvételi demokrácia a fenntartható fejlődés.

 

Flow nélkül, kommunikációs terepek nélkül ez nem fog menni.

 

Egyenlőre csak a felismerés kezdetén tartunk. Alig van egy maroknyi ember, aki érti ezt és éli ezt.