Hungarian Participation Democracy's Ghost.

Mélyen egyetértek a cikkben foglaltakkal, inkább kiegészíteni szeretném egy lényeges nézőponttal, a kulturális korlát kérdésével.

 

A gazdaság stabilitása vagy a lakosság anyagi gyarapodása számomra nem elképzelhető az intézmények és az intézményekhez kötődő szerepek körüli bizalom helyreállása nélkül.

 

Jelen pillanatban a magyar társadalom súlyos problémákkal küzd, ezek a problémák a társadalmi igazságosság szempontjából is jól kirajzolódnak.

 

A keresőképes lakosság felének nincsen munkahelye, és ez a rendszerváltás elejétől kezdve nemigen változik.

 

A munkaerőpiac szereplőinek sem közelít a bérszínvonala a jóléti társadalmak magas biztonságot nyújtó minimálbéréhez, miközben minden korábban az állam által vállalt felelősség átkerült a családok felelősségei közé.

 

Véleményem szerint a rendszerváltás szerződése azért nem vált valósággá, mert mind a politikai elit, mind pedig az őket kontrollálni hivatott civil – tudományos vagy sajtó műhelyek maguk is részei annak a kultúrának, amely alapjaiban intézményesség tagadó.

 

Az intézményességtagadó kultúra szempontjából elemezzük végig a Hankiss által felvetett társadalmi igazságosságot biztosító – vagy nem biztosító alrendszereket.

 

 

Az első és a harmadik szempontnál nagy kulturális kérdés, hogy képesek vagyunk-e elesettet látni az elesettekben. Képesek vagyunk-e felismerni a segítségre szoruló társadalmi csoportokat, megadni az emberi méltósághoz való tiszteletet akkor is, ha az elesettek időnként a szegénységi kultúra másságát hordozzák magukon. Ha nem a középosztály nyelvét beszélik, nem a középosztály életmódját és értékvilágát élik, akkor is joguk van-e társadalmi igazságossághoz.

 

A politikusok által keltett bűnbakképzési mainstreem elvitatja a szegények, különösen a cigányok ilyenfajta jogait. Fősodornak számít a közbeszédben, hogy a szegények önhibájukból kerültek abba a helyzetbe, amiben vannak és pusztán az ő erőfeszítésük hiánya miatt nem lábalnak ki a szegénység csapdájából.

 

Az ilyen ideológiák kifejezik azt a kulturális szándékot, hogy ne ismerjük el a szegénységhez kötődő status quot. Ha nem tekintjük rászorultnak a különböző társadalmi csoportokat, felmentjük magunkat a segítő felelőssége alól. Hasonló mentalitást valósít meg a mi társadalmunk a fogyatékkal élőkkel szemben vagy más egyértelműen másfajta hozzállást igénylő csoportokkal.

 

 

Nagy társadalmi csoportok kerültek tartósan kilátástalan helyzetbe. Már a többi ex szocialista országhoz képest is jelentősen eltér a hazai társadalomszerkezet fejlődése. Itt inkább vészjósló jelek látszanak, míg számos volt keleti ország láthatóan nyugatosodik.

 

A jelenség mögött hétköznapi kirekesztő döntések eredője van. Mi szisztematikusan, tendenciózusan a kirekesztő társadalom építésén fáradozunk mind az állami mind pedig a piaci döntésekben. Ennek a mentalitásnak van piaca a politikai döntések piacán vagy a sajtóban.

 

Jószerével elmondható, hogy érdemi közgondolkodás nem folyik arról, hogy miként integrálhatnánk azokat a leszakadó társadalmi csoportokat, amelyek méltánytalan helyzetbe kerültek a rendszerváltás utáni korszakban, és látható, hogy önerejükből nem képesek megfékezni a szisztematikus lecsúszást.

 

A harmadik szempontban az fogalmazódik meg, hogy a társadalmi önszerveződéseknek kellene segítőként fellépni.

 

A reszvetelidemokracia.blog.hu-n igyekszem dokumentálni, hogy milyen eséllyel bontakozik ki a III. szektor a cikkben megfogalmazódó szerepének betöltése érdekében. Sajnos az a meglátásom, hogy a rendszerváltás elejéhez képest jelentősen romlott a közösségi tevékenység helyzete.

 

Ma már semmi esélye annak, aki új belépőként meg akar jelenni valamilyen civil segítő intézménnyel a piacon. A létező szervezetek túlságosan gyengék ahhoz, hogy intézményesült szolgáltatásokat valósítsanak meg. A forráshiány miatt az EU támogatások felhasználásába nem tudnak bekapcsolódni a területeken létrejött állampolgári önszerveződések. Különösen a vidéki a kistelepülési állampolgári önszerveződések helyzete kilátástalan. Az EU forrásokból évente minimum 300 milliárdot költünk a humáninfrastruktúra fejlesztésére. Nem a forráshiány okozza ezt a bajt.

 

A hiánypótló szociális szolgáltatások kiépítésében valóban (más országokban)  kulcsszerepe van az állampolgári önszerveződéseknek, de nálunk a pártokrácia emberei csak azokhoz a civil kezdeményezésekhez nem ellenségesek, amelyek a párt saját kebelén belül születtek. A pártszervezetekkel szemben azonban nem tudnak vagy nem akarnak teljesítményelvárásokkal fellépni.

 

Az állampolgárokban nem általános közvélekedés Hankiss Elemér meglátása. Az intézményességtagadó kulturális hátterünk megengedi nekünk, hogy elfogadjuk, ha a politikus valójában maffiózó, a közérdek félretolható elem a magánérdekkel szemben.

 

Maga a forráselosztás kiszelektálja azokat, akik függetlenként a Hankiss Elemér társadalom víziójához hasonló együttműködésre épülő társadalomkép érdekében munkálkodnak.

 

Az EU forrásokra alapozva meg lehetett volna az esély arra, hogy a fejlődésében 10 éve megakadt III. szektor az intézményesült civil társadalom ismét erőre kapjon.

 

Csakhogy nem ez következett be. Az EU források hatására a szektor további megszállása zajlik. A cikk azt sugallja, hogy az állampolgári önszerveződések hozhatják el a felemelkedés lehetőségét. Csakhogy 2004 óta tovább irtja a pártokrácia az egyébként is harmatgyenge civil segítő hálózatokat. Szisztematikusan tizedeli meg a rendszerváltás óta létrejött civil világot. A források odavonzzák a zsákmányszerző pártokrácia embereit, akik 10-11 éve pártlistán osztanak el minden általuk elosztható forrást.

 

Lehetetlennek tartom éppen ezért azt a víziót, amit a cikk sugall. Nem lehetséges, hogy az állampolgári önszerveződések világa az érdekképviseleti tevékenységével szociális érzékenységre tanítja az államot, vagy szerződéses partnerként érdemben átvállal a szociális kihívások kezelésének felelősségéből.

 

A közelmúltban felerősödött érdekképviseletek inkább leszakadó társadalmi rétegek konfliktusát fejezik ki náluk is szegényebb társadalmi csoportokkal. Az állami szolgáltatások vagy az állami forráselosztás szociális érzékenységét, vagy valamilyen pozitív társadalmi jövőképet a döntéseken számon kérő civil önszerveződések nincsenek. Épp ezeket irtotta ki a pártokrácia.

 

Azt is lehetetlennek tartom, hogy az érdekképviselet újjáéledése nélkül valami véget vetne a zsákmányszerző pártokrácia eszkalálódó korrupciójának.

 

A forráselosztás kontrollja nélkül pedig nem lehetséges az a pozitív jövőkép, ami az állampolgári önszerveződésektől várja a társadalom bajainak helyi közösségi erőforrásokra alapozott megoldását.

 

Épp arra tanította az elmúlt a 10 év a civileket, hogy semmi esélyünk nincs életben maradni (ezalatt azt értem, hogy a szolgáltatásképességet fenntartani) ebben a közegben.

 

Hiába sorolt fel hazai példákat ez a cikk, ettől a trendek még trendek.

 

A normális demokráciákban, a civil aktivitásnak van élettere. Általában a civil szervezetekben tevékenykedők száma többszörösen meghaladja párt aktivistákét. Nálunk a párt aktivisták száma nagyobb a civil aktivistákénál. Annak ellenére így van ez, hogy a hazai pártok sem tudják mozgósítani a lakosságot. Ausztriában egy-egy parlamenti pártnak félmilliós nagyságrendű tagsága van, nálunk a legnagyobb párt 30.000 tagot számlál.

 

A pártokrácia szemében a (független) civil aktivitást végzők, vagy a közösségfejlesztő tudásokat terjesztő mozgalmak közellenséggé váltak. Több ilyen mozgalmat irtottak már ki az elmúlt 10 évben.

 

Magam is úgy gondolom, hogy ez így nem mehet tovább. Ez a társadalom immunrendszerének szisztematikus kiiktatása volt.

 

Örültem ennek a témafelvetésnek, de a cikkben nem találtam semmi mást csak egy optimista / pesszimista fellángolást.

 

Magam is úgy gondolom, hogy a társadalmi igazságosság kérdésén keresztül elemezni kellene a helyzetünket, jövőképet – jövőképeket kellene megfogalmazni és ki kellene harcolni azokat a sarokpontokat, amik megváltoztatnák az eddigi rossz rutinokat. Ehhez kellene valamiféle civil vagy akár a tudományos diskurzus szereplőit is bevonó konszenzus. Akár csak kicsiben. Az azonos elveket vallók között. Saját magunk is felelősek vagyunk azért, hogy az ilyen kinyilatkoztatások egy-egy egyén meglátásaiként látnak napvilágot vagy mérhető súlyú mandátum van mögötte.

 

Végül is nem találtam ebben a cikkben sem elemzést, sem a kulcspontok megragadását. Talán egyfajta jövőkép kirajzolódik ebből. Jó lenne azt gondolni, hogy a rendszerváltáshoz hasonló lendülettel újra nekilátunk annak, hogy egy jobb Magyarországot építsünk. Egy szociálisan érzékeny társadalmat. Egy prosperáló gazdaságot. Egy büszke, kreatív, szellemileg termékeny kultúrát.

 

Nem értek egyet a cikk azon állításával, hogy a rendszerváltás nem volt világos társadalmi szerződés. Szerintem teljesen világos volt, és a jelenlegi pártokrácia egyetlen lényeges ponton sem tud elszámolni a szerződés pontjaival.

 

Demokráciát akartunk, de ez nem az. Ez egy mutyista demagóg puha diktatúra, amely uralja a sajtót és ellenséges az állampolgári önszerveződésekkel.

Szabad piacot, a vállalkozás szabadságát akartuk, de ez nem az. Ez egy kirekesztő és versenykorlátozó modell, azaz predátor kapitalizmus.

Amit mi szerettünk volna lemásolni ott magas a minimálbér és 70% körüli a felnőtt korú keresőképes lakosság foglalkoztatottsága. Mi a jóléti társadalom modellre szerződtünk és nem erre, ami kialakult.

 

A Hankiss témafelvetéséhez szorosan kötődik egy sor kérdés. Minek tekintsük a rendszerváltás utáni kormányok társadalompolitikáját?

 

Lesszé fer dilettáns időfecsérlésnek vagy tudatos stratégiának?

 

Mindkét alternatíva szemszögéből használható képet kapunk. Az elitcsoportoknak nincsen progresszív társadalmi víziója, de a saját pozíciójukat a világban szélsőséges módon tudták mások kárára javítani. A civilgyilkos zsákmányszerző rendszernek nyertesei a panamázók, az ezzel kapcsolatos stratégiák akadálytalanul érvényesülnek.

 

Az társadalmi igazságosság – igazságtalanság kérdésnek milyen dimenziói vannak az egyes társadalmi csoportok között, fontosabb dimenzió-e az etnikai szempont, mint mondjuk a korosztályok közötti újraelosztás kérdése vagy a nemi egyenlőtlenség, vagy a vidék – főváros kérdés, vagy uram bocsá az a szempont, hogy milyen kulturális gazdasági rendszerhez kötődik a szakértelmünk. Személyesen vagy kisközösségileg van-e információs társadalom vagy tudás alapú társadalom frameworkhöz illeszkedő jövőképünk? Ennek az az alternatívája, hogy ragaszkodunk az ipari társadalom vagy annak az állami beavatkozással kiegyensúlyozott szocialista verziójához, de most eltöröltük az állami segítséget. Ezzel visszacsöppentünk a korai kapitalizmusba. Ezzel megidézzük azt a kort, ahol már elég emancipáltak és modernizáltak vagyunk ahhoz, hogy felismerjük a mellesleg növekvő mértékű társadalmi igazságtalanságokat.

 

A 2004 utáni fejlesztéspolitika mindent támogatni hajlandó az ipari társadalom modellhez illeszkedik szervesen és semmi nem érdekli, ami a liszaboni szerződésben célként megfogalmazott információs társadalom és tudás alapú társadalom képhez illeszkedik. Márpedig a társadalmi igazságtalanságokkal szembeni érzéketlenség a XVIII –XIX. századi ipari társadalmak sajátja. (Furcsa módon ezt a tartalmat nevezi a mostani sajtó és politikai mainstreem liberlalizmusnak.)

 

A hazai közbeszéd gyakorlatilag nem tűzi napirendre az etekintetben lényeges korosztályi, főváros – vidék szempontokat, vagy a modernizációs dimenziót, míg az ellenzék az etnikai kirekesztettség víziójával győzte meg a többségi társadalmat arról, hogy valami baj van. Elbukta a választásokat azzal a képpel, hogy „rosszabbul élünk mint 4 éve”, majd meggyőzte a lakosság 90%-át arról, hogy zsidók és a cigányok áldozatai a magyarok.

 

A tehetségtelen kormányzást mi nem gyakorlati kérdések megvitatásával kezdjük el kiértékelni, hanem ellenségképet keresünk, ami segít egy harci menekülési csoport alapfeltevésre épülő politikai szocializációs vízió működtetésében.

 

 

Kár, hogy a felvezetőben felvázolt szempontok közül csak a 3. azaz a civil szektor egy szűk szeletére koncentrál a cikk. Értékes gondolatmenet lenne az első két szempontot is alaposan kielemezni, különösen az állami és a politikai rendszerek által generált igazságossági kérdéseket.