RDH Blog - RSS 2.0A kirekesztő és versenykorlátozó társadalom építési módozat nálunk és Oroszországban pörgeti csúcsra magát.
Putyin bábdemokráciája teljesen nyilvánvalóan arról szól, hogy a szibériai olajmezők árbevételéből minél többet lehessen átcsoportosítani annak a 30-300 családnak, amely uralja a politikát kormány és ellenzéki oldalon.
Ezt a „predátor” modellt hozta létre a Halász-Zuschlág paktum óta egymást erősítő FIDESZ-MSZP tandem Magyarországon is.
Ma már nincsen olyan piaci szegmens a biztonságban érezheti magát a ragadozó természetű önkényuraktól.
Nekik lejt a pálya a bíróságon, a sajtóban, az ügyészségen, a választási bizottságban, a közigazgatási szerveknél, a QUANGO-k alkotta civil terepen, az összes forrás elosztó bizottságban, az állami cégek felügyelő bizottságaiban stb. stb.
Alapvetően a kelet európai személyiség nem annyira szereti, ha kirabolják, számos forradalom vagy a népmesei világunk, az irodalomban megjelenő értékvilág mutatja, hogy kifejezetten a szegény ember pártját fognánk a rablókat pedig gonosznak és elvetemültnek tartjuk.
Felmerül azonban a kérdés, hogy miként tudunk ennyire áhítatos rajongással imádni akkora maffiózókat, mint Putyin, Orbán vagy Berluskoni.
Mi lehet a szocializációs háttere ennek?
A blogban olyan flashekről szoktam cikket írni, amely e téma körül forog.
A Békemenet II. vagy Putyin választási győzelme aktuálissá teszik ezt a kérdést.
Dessewffy Tibor már vagy 10 éve hajtogatja, hogy az amerikai választási marketing világából megjelent itt egy olyan irányú építkezés, amely a vezetőinket erős embernek, kompetens vezetőnek, sőt oda csapni kész „szigorú apa” típusú személyiségnek láttatja.
E tekintetben az új személyiségek, akiknek tulajdonképpen nincs is saját profiljuk a politikai piacon, elve nem részei ennek a megmérettetésnek. Nagyon úgy tűnt, hogy a „sírt, hol nemzet süllyed el” Gyurcsány és Orbán veszi körül.
1. Az alternatíva hiánya
Oroszországban is és nálunk is előállt az a helyzet, hogy kipusztultak a népvezérverseny régi játékosai.
Nálunk, azért, jönnek be új arcok, hiszen a régi elit már nehezen tudja levakarni magáról a tolvaj maffiózó képet és egyre nehezebben tudja elhitetni, hogy ők a legprofibb probléma megoldók.
Vona kifejezetten ezen a piacon építette fel a jobb kéz levágós JOBBIK-ot, de a FIDESZ belső ellenzéke, például Pokorni Zoltán is előszeretettel tűnik fel a „vágjuk le a tolvajok (értsd: politikus maffiózók) kezét a főtéren” típusú „probléma megoldó felkészültséggel.
Az LMP egy érdekes öszvér ez ügyben. Sokáig azt gondolták, hogy ők nem építenek fel ilyen „criht father” képet, sőt nem szállnak be a fasisztázó-kommunistázó versenybe. Nem süllyednek le arra a közbeszéd szintre, ahol a beszédet valamiféle verbális tökönrugdosósdival helyettesítik.
Ez némileg meglepett engem, hiszen amikor Schiffer Andrist először hallottam nyilvánosan beszélni erről a témáról, amikor ő konferálta az „Élőlánc Magyarországért” alakuló civil műhelymunkáját, ott az első mondatában úgy fogalmazott, hogy „a politikai elitünk tagjai elkurvultak”.
Summa summárum az LMP két évig nem nagyon szállt be a hazai köpködőversenybe, majd most végre elkezdte: a Karácsony előtti bicikliláncos demonstrációval, vagy a korrupciós törvény elleni fellépéssel.
A Milla alternatív köztársasági elnök választásán „Bazmeg a Himnuszt” Dopman nyert, aki az összes parlamenti pártot elküldené a sunyiba.
Hatalmas tömegek realizálták, hogy a rabló pártok regnálása teljesen elvitte az életszínvonalat. Megjelent az 50-es – 60-as évek éhezése egy olyan korosztálynál, amely csak a nagyi sztoriaiból hallotta, hogy milyen volt ezen az életszínvonalon élni.
De ehhez képest még mindig nem világos, hogy mi késztet széles tömegeket arra, hogy orbán vagy putyin típusú figurák játékdemokráciájához asszisztáljanak?
Ciccolina demokrácia
Abból a szempontból is meg kellene vizsgálnunk a kérdést, hogy miért vonzó ezeknek a figuráknak az élettörténete.
Ha belenézek a saját lelki világomba, azt látom, hogy ezek a figurák megvalósítják a „mesebeli hős” álomképét.
Mint a 70-es években született ember, a amerikai filmeken izmosodott a „szocialista embertípus” személyiségem. A szegény legény elindul és győz. A „ gonosz vietnami hadsereggel egyedül is sikeresen szembeszálló” embertípus megvan Putyinban vagy Orbánban.
Ha alávetem őket a „Sunshine Barbie” tesztnek, azaz tudok-e úgy gondolni rájuk, hogy „Olyan leszek pont mint ŐŐŐŐŐŐ”, akkor azt látom, hogy mindannyian szerettünk volna olyan sikeres vállalkozói karriert befutni, hogy Tokaji hegyeket vehessünk a feleségünknek és az összes unokatesónknak.
A sztárképzési mechanizmus legfontosabb vonása, hogy énünk egy részét ráruházzuk egy másik személyre. Ha vonzó számomra, hogy „én a sikeres – gazdag – kompetens” vezető, akkor képes vagyok imádattal nézni egy olyan személyre, aki nálam előbbre tart ezeken a frontokon.
Tegyük, most félre, az amiatt keletkezett undorunkat, hogy milyen pénzből vesznek ezek Tokaji hegyeket, majd milyen pénzből veszik meg a saját szőlőültetvényeiken termelt szőlőt.
Koncentráljunk csak arra a momentumra, hogy a „gazdag és sikeres vezető” az vonzó.
Legyünk rendes amerikaiak és ne kérdezzük, hogy Csicsolína honnan vakarta össze az első egymillióját!
Az ősi gonosz újra támad
A blogban végig vonul egy neo Pál Tamási hipotézis, amely tovább megy annak a keresésében, hogy miért nem vagyunk hajlandóak kiállni a saját érdekeink mellett. Miért nincsenek nálunk érdemi állampolgári önszerveződések ellenőrzése alatt álló társadalmi kontroll mechanizmusok.
Pál Tamás abban látta ennek okát, hogy a hazai kultúra gyakorta szankcionálja a problémák kimondását. Ez a Pavlov iskola szerint kialakítja a kussolási motiváció magas fokát a személyiségben.
A Globe-Hoffstede kutatások felvetették nálam azt a másik vizsgálati vonalat, hogy mi gyökeresen intézményességtagadó kultúra vagyunk.
Folyamatosan civilgyilkos rendszereket termelünk ki és ez erősíti a közélettől való távolságtartás attitűdjeit.
A „hagyjon már békén a RENDSZER” egy alap attitűd erre felé.
Az elmúlt 1000 évben szisztematikusan építgettük ennek a felépítményét.
Abból a szempontból is meg kellene vizsgálnunk a Putyin és orbán-gyurcsány jelenséget, hogy véletlenül nem -e tipikus kelet európai ösztönvilágunknak megfelelő mesehősökről van-e szó!
Sikerült-e nekik az, ami a mi legdédelgetettebb álmunk?
Sikerült-e elérniük a tökéletes „rendszerfüggetlenséget”?
Ezt persze csak részben sikerül a vezetőinknek.
Ha nem öljük meg a vezetőinket, akkor az általában disszidál.
Mint Károlyi.
Mint Horthy.
Mint Rákosi.
Mint Bajnai.
Ide illik a Sorba Nagy Imre is, aki majdnem disszidált.
A PREDATOR vezetőink külországba való távozásakor jön egy tabula rasa.
Na ebben a képben jelenik meg az az archaikus minta, hogy életük végéig koktélt szürcsölgetnek egy karibi tengerparton. Azaz volt értelme az „eredeti tőkefelhalmozásnak”.
Hát nem igazi amerikai álom?
Ezeknek az embereknek az élete azt jelzi számunkra, hogy igenis, értelme van próbálkozni, építkezni, mert a kitartó munka, meghozhatja gyümölcsét. Aki sokat dolgozik, /akár a közéletben/, az előbb vagy utóbb a pálmafák árnyékában szürcsölgetheti a koktélokat.
Van azonban ennek a siker történetnek egy aprócska szépséghibája, amin a többség tudata eddig sikeresen átlendül. Az orosz vagy a magyar átlagember mindig bekapcsolja az elfojtókáját, amikor felmerül az a kérdés, hogy mekkora részt vettek el a kisembertől ezek a „sikeremberek”?
Mi van a „rendszerfüggetlen akarok lenni” attitűddel szemben?
Amikor megismertem a Globe – Hoffstede kutatás adatait, némileg meglepett, hogy az individualista – kollektivista skálán mi vagyunk a 2. legindividualistábbak.
Egyrészt sok mindent megvilágított ez, ami a közösségfejlesztő terepmunka tapasztalata alapján leszűrődött bennem a kultúránkról. Tényleg megveszekedetten „lakatlan sziget kultúrát” szeretnénk felépíteni. Megveszekedetten távol tartjuk magunkat minden közösségi integrációs törekvéstől. Aki nem ilyen, az UFO.
Másrészt határozottan vannak közösségiség- orientált vonásaink. A családi élet szervezése körül, ami a hagyományos székely, vagy hajdú kultúrában kiterjed a faluközösségi élet és ezen keresztül a rendszerhez való csatlakozás kérdéséig, egészen jól alakul az „én” kontra „közösség” kérdése.
A modernizációs „sikerországok” között határozott választ találunk arra a kérdésre, hogy érdemes-e energiát befektetni abba, hogy az autonómia – homonómia kérdésben felépítsünk valami viszonyt a rendszerekhez.
A japán ringi, egy tökéletesen „kollektivista” világkép része. Az ottani kultúra lényegében az „Én” nevű intézményesség tagadására épülve felépít egy olyan percepciót, amely szerint minden, amit tudunk és amit alkotunk, az a rendszerből jön. Minden szó, amit kimondok, az őseim által ápolt kultúra öröksége. Minden, amit alkotni akarok, a csoportom célja. Ha feltalálok valamit, akkor a csoportom alkotott.
Érdekes az angolszász, vagy újabban British „rendszer-illeszkedési mánia” is ebből a nézőpontból. Amikor decemberben minden újság címlapján az jelent meg, hogy orbán országa mekkora barbár kultúra, érdekes volt megfigyelni, hogy a vezérigazgatótól kezdve a takarítóig mindenki azzal állt elő, hogy adott esetben esetleg tanúi leszünk egy olyan folyamatnak, amely során a civilizált világ totál elszigeteli Orbánisztánt.
Lezárják a határokat, beszüntetik a pénzforgalmat, kipaterolják az orbánhívőket a demokráciákra épülő Uniós felépítményből.
Érdekes volt megfigyelni, hogy mennyire erős az itteni emberek politikai szocializációs hátterében az a drive, hogy megvédjék bizonyos megoldásokkal az itteni keretek biztonságát.
Amikor az angol felső vezetés úgy dönt, hogy a királynő országa háborúba lép, az itteni nép első reakciója az szokott lenni, hogy másnap 2-3 millió ember jelentkezik önkéntesnek.
Úgy tűnik nekem, hogy az itteniek fordítva vannak bekötve mint mi. Itt nincsenek részvételi problémák se a társadalmi kontroll fronton, se az egyéb ügyekben.
Nem az a polgár alap attitűdje, hogy „tartsuk magunkat minél távolabb...”
Éppen ellenkezőleg! A helyi vállalatokban és a rendszerkorrekcióról szóló discurzusban ezerrel ott lehet látni a POLGÁRT.
A japán vagy az angolszász siker éppen abban rejlik, hogy megfelelő egyensúlyt találtak a politikai szocializációs fronton az egyéni motivációk rendszerilleszkedésével kapcsolatban.
A rendszer is nyitott az emberek véleményére. Szélsőségesen nyitott.
De az egyén is abban hisz, hogy a közösségi terepen tárt karokkal fogadják a javaslatait vagy a panaszait.
Ez a két vektor nálunk fordítva van.
A rendszeralkotó rohadtul nem kíváncsi RÁD! Nem érdekli, hogy mi a bajod!
Mellesleg ha jönnek olyan rendszeralkotók, akik szeretnék bevonni az érintetteket a róluk szóló döntések döntés-előkészítési folyamataiba, akkor hamar beleütköznek abba a korlátba, hogy tulajdonképpen nincsen kivel beszélni.
Kommentek