A nagyobbik lányom dajkája landolt itt Londonban és párjával ők is itt kezdenek új életet.

Beszélgettünk arról, hogy mi a helyzet odahaza és mik az itteni életkezdési tapasztalatok.

Az otthoni vállalkozásukat havonta látogatja valamilyen hatóság, szemmel láthatóan a védelmi pénzt itt már az állami maffia próbálja beszedni. Az utcában már minden bolt bezárt, egyedül ők maradtak talpon. Nem találtak fogást a vállalkozáson, de a legutóbbi ellenőr csak megbüntette őket azért, mert a családi vállalkozásban tavaly nem lett kiadva vagy kifizetve a szabadság az egyik családtagnak. Kérdezte az anyukája, hogy itt akkor most kit is károsítottak meg? De ilyesmivel az adószedők nem foglalkoznak. Csak keresnek kutatnak, addig, amíg valamilyen oknál fogva be nem szedhetik a sarcot.

Itt Angliában úgy nézett ki az egyéni vállalkozói történet, hogy az internetes felületen élőszóban kifejtette hogy milyen területeken próbálja meg értékesíteni a szaktudását.

Másfél év múlva van egy olyan pont, ahol amennyiben tényleg voltak megrendelései, abban az esetben elszámolnak az állammal, hogy a rendes bérkerethez képest hogyan kell adózni.

Itt az állam nem igyekszik csírájában megfojtani a kisvállalkozásokat, különösen nem az önfoglalkoztató egyéni vállalkozást. Msáképp néz ki az is, hogy hogyan támogat.

A Krémer Balázs cikkehez egy kommentelő kifejtette, hogy miért gáz ez Magyarországon:

Először is: nagyon jó cikk, és nagyon érdekes dolgokat mond ki Krémer.
Van egy pár dolog, amit csak úgy mellékesen jelent ki, de először látom nyomtatásban - pedig annyira jellemző az országra, mint Kenyára a szafari.

Itt van rögtön egy: "Ebben az országban a kisvállalkozás alapvetően munkát értékesít. Ez a magyar kapitalizmus egyik sajátossága, a tőke nélküli tőkés vállalkozó. A kisvállalkozásokban nincs tőke, és nagyon alacsony a produktivitása. Nem a konjunkturális szívások, hanem a kényszerek hozzák létre ezt a világot. Az elmaradt kistérségekben nagyobb arányban dolgoznak az emberek kisvállalkozóként, mint a fejlettebb régiókban. Nem vállalkozunk, hanem munkát adunk el. Nem arról szól ez a folyamat, hogy az erőforrásainkat trükkösen és ügyesen kombináljuk és befektetünk."

Mint visszatelepült magyar, némi megütközéssel vettem tudomásul, hogy nagyon sok szektorban csak úgy talál az ember munkát, ha "számlát ad", ami egyszerű magyar nyelven azt jelenti, hogy tőkésnek, vállalkozónak tetteti magát, holott valójában egyszerű munkavállaló - nem tőkét forgat, hanem egyszerűen a fizetését szeretné megkapni alkalmi vagy rendszeres munkáért.

Ennek célja és kiindulópontja az, hogy a munkaadó rendszeres adócsalást követhessen el. (Tudom, hogy magyarul ezt járuléknak hívják, nem adónak, de attól még nem semmi sem lesz más, ha a kacsát récének hívjuk.Á)

Valójában országos méretű hazugságról, csalásról van szó, amelyet nem bolygatott még egyetlen kormány sem, hanem együttműködött vele. Az egész tetejébe a jogi és adókörnyezet kínosnak találja az alkalmi szolgáltatásokból élő embereket, mintha még mindig a gyárban húsz évre elszegődött melós lenne a munka alaptípusa. Az információs társadalomban tipikusan nem ilyen a fizetett munka, nem alkalmazzák az embert, hanem - mondjuk, lefordíttatják a cég éves jelentését angolra. Csakhogy ehhez kötelező az adócsalás - nevezzük nevén a gyermeket - mert a fordító tipikusan bétében dolgozik, majd saját magának fizet - de csak papíron.

Az már csak hab a tortán, hogy ebben a sajátos formában, ami a nyugati kapitalizmusban nem is létezik, a "beltag" felel a vagyonával az esetleges adóelmaradásokért stb.

Ennek alapján az éves munkastatisztikák is hamisak, hiszen a családi bétében a nagymama alkalmazásában levő, olykor egy-egy cég megbízásának teljesítésében a megbízó adócsalásával együttműködő munkavállaló gyakran papíron havonta munkabért kap - többnyire minimált - valójában nincs is munkája hónapokig.

Olyan ez, mintha egy kafkai világban olyan országba utaznánk, ahol a vendéglő szó a helyi nyelvjárásban azt jelenti: a vendégnek kell krumplit hámoznia, csirkét vágnia, a "pincér" meg a "séf" ugyanakkor meghívatja magát vacsorára. (Persze előtte aláíratják a vendéggel, hogy vacsorát kapott.)

A gazdasági reform részben ott kezdődne, hogy az eladósodott, reménytelen, csak papíron létező kényszervállalkozókat amnesztiával megszüntetik, és ellenőrzik, ha valaki valóságos szolgáltatásra ad megbízást, az fizesse a terheket, különben büntetést kap az állam ellenőreitől az fizesse a terheket, különben büntetést kap az állam ellenőreitől.

Dehát nem igazán érdekeltek.

Együtt hazudjuk, hogy van középosztály, közben már régóta egyfajta jobbágyságba süllyedtek ezek az "álvállalkozók". Annyira csak a közösen fenntartott hazugságról van szó, hogy ezeket az "álcégeket" nem is lehet és nem is érdemes eladni, vagy összeolvasztani, mint a valóságos tőkére épülő vállalkozást. Az emberek a jövedelmüket - ami szociológiailag egyszerű munkabér lenne - mint "házipénztárat" veszik föl a "cégből".

Ezt aztán nem is lehet utólag évekre elszámolni - ha egy kormány ezzel állna elő, akkor egyszercsak félmillió ember lenne utcán, akik eddig a lecsúszófélben és megszűnőfélben levő középosztályhoz tartoztak.

Ezt a bonyolult látszatot a munkavállaló könyvelője tartja fönn, aki szintén szolgáltatást nyújt, és szintén kapitalistának álcázza magát...

Csoda, hogy a huszonévesek nem akarnak beilleszkedni egy olyan világba, ahol az alapvető törvények egyike az állandó, mindenki által fenntartott hazudozás - egyik oldalról azért, mert a létminimummal zsarolja őket a társadalom?

 

regmelocco | 2011. szeptember 27. | 16:10:31

Ez a diagnózis egy fontos jelenséget ír le arról, hogy az intézményességtagadó mentalitásunkat hogyan erősíti egy mai jelenség.

A BT - KFT egyéni vállalkozó, kistermelő cuccot nem Szent István hozta a nyakunkba és nem is Kádár.

Ezek már a mi gyerekeink. A mostani APEH is, meg a bíróság, a rendőrség, a lakáshitelesdi, az iskola meg minden intézmény, amely megvéd vagy kirabol. Élhetővé teszi számunkra az életterünket, vagy arra ösztönöz, hogy 2000 kilométer távolságra helyezkedjünk el szeretett kultúránktól.