Hungarian Participation Democracy's Ghost.

 

A kommentelők egyből el is nevezték Kannibál Tanár Úrnak. Én is olyan véleményt fogalmaztam meg, hogy ez a „szegények önhibájukból szegények” típusú szólam, ami a mi szélsőségesen individualista kultúránkban elég általános közvélekedés, de a társadalom tudományok, azért hoznak fel ezzel kapcsolatos egyéb nézőpontokat.

 

Én például azzal érveltem, hogy ez a korosztály egyértelműen az előtte járó korosztályok áldozata. Semmi közük ahhoz, hogy ez a munkaerőpiaci szempontból (is) szélsőségesen kirekesztő rendszer kialakult. Nem ők csináltak egy teljes foglalkoztatottságra épülő rendszerből olyat, ami 50% körüli szinten tartja a foglalkoztatottságot, nem ők tettek minden anyagi felelősséget az egyén nyakába, miközben a Kádári bérszínvonal meg úgy maradt.

 

Na ehhez képest kapják a pár év munkanélküliség vagy parkoló pálya című „kezdeti lökést”. Amiről én beszélek, az csak az, ami akkor vár rájuk, ha sikerülne elhelyezkedniük.

 

Azt el tudom képzelni, hogy Tanár Úr tele van „ezek a mai fiatalok” típusú negatív élményekkel, nem vitatom, hogy a felsőoktatás felhígult és az is látszik, hogy tényleg az ország erején felül képzésben tart fiatalokat, azt is megérteném, ha a közös felelősségvállalás szemszögéből átnéznénk, hogy ki mit tehetne másképpen.

 

Pál Tamás például azt tanácsolta egészen az Antal kormány időszakától kezdve a pártoknak, hogy a hullámzó sikerű modernizációs útkeresésben kezdjük el könyvelni, hogy a regnáló generációk mikor vesznek kölcsön a gyerekeiktől. Mikor milyen lépéseket tesznek a felnőtt korosztályok a jövő kirablására? Történik-e elszámolás – kompenzáció egy-egy hosszú böjt időszaka után?

 

Dióhélyban arról szól a generációs adósság elmélet, hogy a korfán középen elhelyezkedő aktív korú népesség miként viszonyul a korfa két szélén lévő inaktív korosztályhoz, tehát az idősekhez és a gyerekekhez.

 

Egyetlen egy párt sem akceptálta a generációs adósság elméletet. Semmilyen ilyen monitoring nem kezdett el számolgatni. Sőt a Gyermekérdekek Magyarországi Fóruma által kiadott periodika, a „Jelentés a gyermekek helyzetéről” is elhalt.

 

Annak ugyan is ára van, ha hosszú ideig ellehetetlenítjük egy-egy korosztály élethelyzetét. A M. Taecher féle sokkterápia például hosszú időre zárta ki a munkaerőpiacról az akkor belépő helyzetben lévő korosztályt. Mérhető, hogy ők hosszú ideig várakoztak az „előszobában” és ennek az árát hosszú távon duplán megfizette a társadalom. Alkohol elvonók, drog elvonók, kivándorlás, számos szétesett vagy soha össze sem állt családi sors.

 

Ha egy korosztályom belül is vállalhatatlanul nagyra nő az inaktívak aránya, akkor a generációs adósságot tovább növeli, hogy a korosztály a leszakadó rétegekkel sem feltétlenül tud mit kezdeni, nemhogy a vele mostoha idősebb generációval fair legyen és lehetőleg ne legyen a következő generációkkal olyan unfair mint vele voltak anno.

 

A gazdaságszerkezetben végrehajtott változtatások áldozattal járnak az életvilágban.

 

Van egy pont, ahol ez már túl nagy áldozat. Számomra nem kérdés, hogy a mai fiatalok vesztesei a rendszerváltásnak, különösen az ezredforduló után vélhetően jelentősen beszűkül a fiatalok vagy kényszer-fiatalok mozgástere. Mondhatni lehetetlen kihívás elé állítja őket a rendszer.

 

Nem vigasztalhat senkit, hogy lényegében a nagytőkéseken kívül nincsen nem kirabolt társadalmi csoport. Az is keserű pirula, hogy itt nem egy sikeres struktúraváltás árát fizetik meg a fiatalok, hanem éppen azt a tesze-tosza tehetetlenséget, amivel a pártokrácia tolja maga előtt az érdemi kérdéseket, érdemi válasz nélkül.