Békési László végig elemzi a 168 órában, hogy állunk a gazdasági szabadságharc és ortodox-unortodox eszközökkel véghezvitt gazdaságpolitikai teljesítményeivel.

Nem lacafacázik, levezeti, hogy a kormánynak nyilvánvalóan semmi érdemi koncepciója nincsen és eleddig semmit se csinált.

Szerinte ha ezt így folytatják, akkor ebből egy csúnya társadalmi robbanás lesz.

A pauperizmust, az általános tömegnyomor krízisét nálunk a cigányság problémája is tetézi. Mindezt Orbánék is látják. Csakhogy a komplex társadalmi problémát kizárólag rendészeti, büntetőjogi módon akarják „megoldani”: egyebek mellett közmunkával, kényszermunkával, gettósítással, azzal, hogy börtönbe lehet zárni már gyerekeket is. Úgy gondolják: ha törvényileg is megerősítik a rendőrség eszközeit, az majd kezeli a szociális „ügyeket” is.

- És tévednek.

– Nagyot tévednek. Ha ezek a tömegek rövid időn belül nem kapnak valamiféle perspektívát, elkerülhetetlen a társadalmi robbanás. Előbb nyilván a megélhetési bűnözés terjed: több lesz a besurranó tolvaj, a rablás, és az egyharmad – latin-amerikai modell – majd hatalmas kerítésekkel, magánrendőrséggel veszi magát körül. A következő lépés a tömeges vagy általános sztrájk: a teljesen reményvesztett embereket nem fogja vissza a szigorított sztrájktörvény sem. De ami rémisztőbb: ebből csak a Jobbik kaszálhat. Ha az elkeseredett tömeg az eszement szélsőségek bázisát erősíti, az Magyarország tragédiája lesz. Abban is tévedett a Fidesz, hogy azt gondolta: a bűnbakképző megnyilatkozásaival – a multik, a bankok, a baloldal, a liberálisok, a cigányok, a zsidók elleni hangütéssel – majd moderálni tudja a szélsőjobbot. Addig lehet moderálni, amíg az elszegényedő tömegeknek még elviselhető életkörülményeket lehet biztosítani. Ez már most sincs így, s még rosszabb lesz a helyzet – egy-két éven belül. Ennek a veszélye nagyobb, mint a gazdasági krízisé.

A blogon megjelenő elemző munka ahhoz a politikai szocializációs irányvonalhoz tartozik, amely szerint a politika és az életvilág között van egy olyan viszony, mint amikor az ember egy hatalmas ösztönlény, egy elefánt hátára felül hajcsárként. Dessewffy Tibor írt erről pár hónapja.

Ha az elefántból kitör az ösztönlény és irányíthatatlan vadállatként elszabadul és visszamegy a dzsungelbe, akkor ott bizony bajok vannak a kiképzés körül, és / vagy az irányítás nem megy a hajcsárnak.

Úgy tűnik mi itt tartunk.

Ez a Békési -féle visszajelzés is arról beszél, hogy az életünket erőteljesen befolyásoló kérdésekben itt a hajcsár idomítási tudásával van a baj.

Nem tartunk még ott, hogy a választható pártok között látnánk olyat, amelyik irányítási képességgel rendelkezne. Ha nincsen hajcsárjelöltünk, ha azt látjuk, hogy a társadalomban veszélyes folyamatok vannak kirajzolódóban, akkor számomra megforul a kép. Nem mi vagyunk az elefánt, hanem a politikusok.

A készülő könyvben azt szeretném végig elemezni, hogy mi állampolgári önszerveződések hogyan veszítettük el ezt a fajta kontrollunkat a hajcsár nevelés fölött.

Az én demokrácia képemben ugyan is a politikai szervezet a hatalmas vad és veszélyes ösztönlény és a polgár az általa kontrollált állampolgári önszerveződéseken keresztül a mandátumot meghatározó főszereplő.

Társadalmi kontroll nélkül nem beszélhetünk demokráciáról.

 Akármi is az oka annak, hogy az elefántunk bedilizett és elszabadult, a mi döntésünk, hogy hagyjuk a dolgot úgy ahogy van, vagy újra nekikezdünk annak, hogy keretek közé szorítva, kiképzéssel, törődéssel és újabb irányítási gyakorlatokkal lerakjuk a magyar demokrácia, a magyar jóléti társadalom és a magyar szabad piac alapjait.

Az EU egyik meghatározó közös célkitűzése a Liszaboni Egyezmény a tagállamok számára célul tűzi ki a 70% fölötti foglalkoztatottság elérését az információs társadalom és a tudás alapú társadalom innovációk erősítésével.

A hazai politikai elit és az őket kiszolgáló tudományos körök (akiknek szinte kizárólagos joga a sajtóban való megnyilvánulás, más értelmiségi csoportokhoz képest) egyik kedvenc vicctémája a Liszaboni szerződés.

Az EU-ban megvan az a felismerés, hogy minden év májusában, amikor mérlegadatokat tesznek közzé, a japán és az USA gazdasága erősebben fejlődik a tudásintezív szektorokban, azaz mi európaiak leszakadóban - lemaradóban vagyunk.

A magyar egy minősített eset. A hazai intézményességtagadó közbeszéd makacsul tagadja, hogy versenyképességi jelentősége volna annak, hogy felkészült emberi erőforrás lép-e be az információs társadalommal összefüggő vagy a tudás társadalommal összefüggő gazdasági versengésbe.

Azon a ponton, ahol az EU a jövőjét félti, a mi politikai elitünk kuncogni szokott.

A hazai gazdasági felzárkózáson látszik az EU átlag, sőt a többi ex szocialista országhoz képest, mi lemaradásban vagyunk. 

Ami tematizálja a közéletet az soha nem az, hogy mi a modernizációs oka ennek a leszakadásnak.