Hungarian Participation Democracy's Ghost.

A Határátkelő január 26-i bejegyzésében Heffi története felpiszkált, és a kommentemben felemlegettem egy sor vesszőparipámat.

Ha valaki mondjuk 5-6 órányi tréning erejéig bekapcsolódott abba a képzési kultúrába, ami a Kultúrkörös szervezetek közös tudására épült, egészen biztosan találkoznia kellett Almási Pistiék által hozott probléma feltárási alapokkal.

Ez az egyik legfontosabb készség, amelyet ezek a demokrácia fejlesztő mozgalmak építgettek a saját közösségeikben.

Ez is egy artikulációs modell, amely 3 szintjét különbözteti meg a probléma megfogalmazásnak.

• A beszélt nyelvben legtöbbször a jelzett szintű probléma fokozatban találkozunk a problémákkal. Ilyenkor nevet adtunk egy jelenségnek.
• Megfogalmazott problémának nevezzük azt az artikulációs szintet, ahol a probléma okai, esetleg mélyebben fekvő okai, a hatások vagy akár a tovább gyűrűző hatások kontextusai is láthatók.
• Ennél még mélyebbre lehet ásni, ha további fontos kontextusokat a jelenség köré gyűjtünk. Feltárt problémának tekinhetjük azt, ha a jelenség körül feltérképezzük a potenciális szövetségeseket, azok kulcs motivációit, a probléma megoldásával szembeni ellen érdekeltségtek, ellen hatások dzsungelét.

Heffi cikke önmagában nagy lépés a megfogalmazott szint felé, mert az okokat megmutatja. A mostani exodus (is) olyan reményvesztettségből fakad, mint amit az ő esetpéldája megmutat.

A személyes élettörténetem sokban hasonlít az ő élethelyzetére. Nagyjából annyi idős voltam, amikor azonos válsággal a hátam mögött, nekivágtam az emigrációnak. Szerintem az a tipusú énfeltárás, amit a cikkével csinált, vagy az, ahogy erre én rá tettem egy lapáttal, vagy az a tendenciózus elszántság, ahogy ezeket a személyes történeteket a szerkesztő egymás mellé teszi, sokaknak ad erőt.

Asszem a két cikk közötti pár napban, talán 29-én Matolcsy előállt azzal az adattal, hogy a 10 millióból már fél millió elment.

Kétfelé üzennek ezek a történetek.

Világos, hogy önsegítő csoportként segítünk egymás gyászának feldolgozásában. Én abban reménykedem, hogy erőt ad másoknak, ha megírom, hogy a sírást egy csapásra felváltotta nálam egy fantasztikus felfedező periódus. Utólag értelmetlenné vált anyit szomorkodni, bár tudom, hogy aki ennek épp a kellős közepében van, annak ez talán hülyén hangzik.

Az is világos, hogy interpelláció jellege is van az írásunknak. Én úgy érzem, hogy életemben nem voltam még annyira újsáígró, mint most! Igyekeztem a blogon kibontakozó interdiszciplináris nézőpontokat felfűzni egy szálra.

Nagyon a személyes történet van benne, de mégis... nagyon nem.

Talán sikerült felemelnem a saját fájdalmamat a kivándorlók reményévé. Ez blogos, és talán az újságírók, nem is csináljhatnak ilyet. Változik a világ! A mai Magyarországnak talán inkább a bloggerek töltik be azt a funkciót, amit más országokban az újságírók szoktak. 

Heffi története nagyon világosan arról szól, hogy "Lehetek könyvelő? Nem baj, ha vannak gyerekeim?"

Az én hátterem miatt itt hozzá lehetett tenni azt, hogy a kulturális korlátainkra való rálátás nélkül nincsen esélyünk kilépni a vezetők-vezetettek játszmáinak ördögi köréből. 1000 éves hagyományunk a kirekesztettség! Kevesen lépjük át ezt a korlátot. A kontroll nélküli politikusok, meg azt csinálnak, amit csak akarnak. Ettől mi kiszolgáltatottak vagyunk. Megvonjuk a motivációnkat Tőlük! És az ördögi kör kezdődik előről. A vezetők megvonják a részvételi lehetőségeket Tőlünk. Nem kérik a motivációnkat, amit úgy se adnánk oda!

Akik ezzel a tudatossággal élik meg az életet, azok legyintenek egyet és reménytelennek élik meg, hogy valaha a "prototipe Mari néni" éppen úgy ráébred erre, mint ÉN. Esetleg megvilágosodásában részvételi demokrácia hívővé válik.

Töménytelen reménytelenség és a természtes törekvésünk a boldogágra....A személyiségünk vagy a családi életstratégia a mai korban megint találkozott azzal a jelenséggel, hogy a vállalati, nemzeti keretek nem kínálnak élhető perspektívát. Nem is gondolkodunk érdemben ilyesmiről, sőt, a kétharmad szerint jó időre előre lemondtunk a kontroll jogainkról az ő javukra.

A kirekesztés a legfontosabb felépíteni való az orbánizmus szerint.

A blogon három irányba építem az ezzel kapcsolatos kultúráról szóló tudást.

1. A kultúra összehasonlító vizsgálatok fontos pontokon mutatnak rá arra, hogy milyen hatása van a politikai szocializációs teljesítményünknek.

2. Mint a közösségfejlesztés társadalmi tervezés ágában dolgozó figura, rengeteg tapasztalatot szereztem arról, hogy mi polgárok hogyan gondolkodunk, vagy hogyan nem gondolkodunk a szerkezeteinkről. A társadalmi felépítményről. Az érdek egyeztetés csatornáiról. Van-e hajlandóságunk gondolkodni? Hiszünk-e abban, hogy a részvételi energiáink megtérülő befektetések?

3. A politológusok is gyakorta segítenek megfogalmazni a jelen vezetés csoportdinamikai folyamatait azzal, hogy történelmi kontextusba helyezik azt, amit a szemünk előtt történik. Lengyel Laci rendszeresen csinálja ezt például. A kultúra nem tud gyökeresen megváltozni. Óriási erőfeszítésbe kerülhet apró dolgok változtatása sőt az sem egyszerű, hogy rálátásunk legyen arra, hogy mit is csinálunk pontosan. Ez még egy család terápiás folyamatban bonyolult.

A civilgyilkos zsákmányszerző pártcsürhe mindkét fele óriási energiákkal pusztította a független állampolgári önszerveződések világát az elmúlt 15 évben.

A cselekvési lehetőségeink jelentős mértékben beszűkülnek ezzel.

Javaslatot tettek arra is, hogy a sajtót és az egyetemeket elpusztítsák. A médiatörvényre az európaiak, az egyetemek megszüntetésére a társadalom mondott határozott nemet.

Minden politikus arról szokott papolni a választások közeledtével, hogy most jön el az a kor, amikor közösen összefogva, cselekedve felemelkedünk. A kormányon lévők nehezen tudják eladni, hogy ugyan ez most nem sikerült, de most aztán... Gyurcsánynak ez sikerült egyszer. Orbán is abban hisz megint, hogy két cikluson keresztül bizalmat szavaz neki a nép.

Mindeközben eszkalálódó mértékben pusztul a részvétel intézményes háttere. Nem is beszélve azokról a terepekről, amelyek csatronái a nemzeti szintű rendszerkorrekciós javaslatoknak, vagy amelyek tudás (rálátás) termelő atributumok lehetnek.

A kirekesztő és versenykorlátozó építkezés hatására kevesebb a szervezet. Nemcsak a közéletben, de a munkahelyek világában, a piacon is csak a pusztulás érezhető. Az innováció ellenes vezetés fokozott mértékű leszakadást eredményez.

Nem lehet a nemzeti felemelkedés fundamentuma az innováció, a részvétel elleni hadviselés. A kő nem eshet egyszerre felfelé és lefelé. 

Heffi kérdését a cikkemmel tovább toltam egy magasabb szintre. Mi van, ha generációs probléma ez a kirekesztettség? Még magasabb madártávlatból: Mi van ha 5-6 generáció óta ezeket a köröket futja a hazai modernizáció körüli tervezési teljesítményünk?

Pál Tamás érdek artikulációs modelljében azért van óriási jelentősége annak, hogy egyénként megfogalmazzuk a problémáinkat a nyilvánosság előtt, mert akkor azok, akik hozzánk hasonló problémákkal küzdenek, csatlakozhatnak. Ha kiderül, hogy sokan vagyunk, akik "egy cipőben járunk", akkor van értelme közös mandátumot kovácsolni ebből a közös érdekből.

Egészen nemzeti szinten alapkérdéssé válik, hogy közérdek-e az eszkalálódó kirekesztés?!

Idézek a tegnapi Békemenet kormányciviljeinek nyilatkozatából:

"Ide mernek jönni emberek és merik támadni a mi kormányunkat, aki megőrzi a munkahelyeket és új munkahelyeket teremt. .... nagyon kevesen mondhatják el magukról, hogy egy ekkora világvállság után még mindíg csak 10,7 % a munkanélküliség és ugyanakkor a foglalkoztatottság pedig nő, az állam adósság csökken!"

"Mi ellen jöttek ide tüntetni? Fogalmuk sincs!"