"Kísértet járja be Európát. Egy valóságos Fantomas, aki egymás után dönti be a kormányokat.
Az áldozatok között van a görög Papandréu, az olasz Berlusconi, és hamarosan csatlakozik hozzájuk a spanyol Zapatero is.
Ezúttal nem szokásos kormányváltások zajlanak, ahol a választók egyszerűen kiszavazzák őket a hatalomból, hanem olyan változások, amelyeket a külvilág kényszerít ki. Papandréu alig két évet töltött kormányon, Berlusconinak is lett volna még ideje, és Zapatero is kihúzhatta volna jövő tavaszig.
De Fantomas kegyetlen, nem adott több időt. Egy megfoghatatlan, nehezen definiálható rém, amit pénzpiacoknak szokás nevezni, megvonta a bizalmat ezektől a politikusoktól. Ennél sokkal kínosabb, hogy nemcsak tőlük, hanem az őket megválasztó országoktól is. Korábban nyújtózkodhattak, lábuk már rég kilógott a takaró alól, oda se legyintett. Szórta rájuk a pénzt, most meg kegyetlenül büntet. A görög és az olasz esetben ráadásul nem csak Papandréu és Berlusconi hitele ingott meg.
Nem sokkal jobb az ellenzékük mérlege sem. A buliban ugyanis ők is benne voltak. Most persze dörzsölik a tenyerüket, hogy az áhított hatalom hamarosan az ölükbe hullik – de vajon lesz-e, és ha igen, meddig lesz hitelük a külvilág szemében? Tudnak-e gyökeresen változtatni az eddigi politikán, ami kormányzás helyett sokszor csak (f)osztogatást jelentett?"
Ennek a cikknek a demokrácia képe a szalonpolitizálás és a pénzvilág dinamikájáról szól.
Ezekben az országokban egy másfajta dinamika is felütötte a fejét.
A részvételi demokrácia, a társadalmi kontroll defektusok körüli óriási balhé.
A szalonpolitizálósdi könnyen jégre visz. A magyaroknak pl. van egy olyan kulturális sajátossága, hogy akkor sem vonunk be egy döntés előkészítési folyamatba ÉRINTETTEKET és KULCSFONTOSSÁGÚ SZAKÉRTŐKET, ha tüzes vassal sütögetik a lábunkat. Ez nagyban hozzájárul ahhoz, hogy világrekoderek legyünk a "ki vesztett legtöbbet" versenyben.
Ezekben az országokban is szembe fordult a nép a civilgyilkos zsákmányszerző párttitkárkaszttal.
Nem kérnek tovább a manipulációkkal fenntartott dilettantizmusból.
Vélhetően el fogja sodorni egy cunami ezeket, mint ahogy Magyarországon is eléggé megkoptak már ezek az arcok a maguk NOKIÁs doboz kultúrájával.
A probléma megoldó felkészültségük botrányosan alulfejlett.
Ezt a demokráciákban ritkán viseli el hosszú távon a nép.
Amikor a görög válság először sajtótémává vált, akkor a KülTüKör blog alapítójával volt egy műhelymunka, ahol rájöttünk, hogy a görögök úgy építették fel a jóléti társadalmat, hogy rengeteg törvényes lopási lehetőséget szerkesztettek.
Görögországban autózva feltűnt, hogy rengeteg ház befejezetlenre van fazonírozva, mert addig, amíg tart az építkezés, nem kell adózni.
A nyugdíjrendszerüket is átfazonírozták olyanra, hogy levitték a nyugdíj korhatárt és csak az utolsó év jövedelme számított a nyugdíj számításnál. Na ezt, ismét "felhívás a közkassza kirablására" üzenetként dekódolták az emberek.
A magyar és az ilyen mediterrán mentalitást
nevezhetjük szabályszegést támogató törvénykezési és jogkövetési kultúrának, ezzel szemben a durván bizonytalanságkerülő északiak egészen másképpen törvénykeznek, terveznek vagy társadalmi kontrolloznak.
A magyar és a mediterrán modell is eltér, ott a nép feltőkésítésének az eszköze a struktúra által támogatott tolvajlás. Nálunk csak a civilgyilkos zsákmányszező párttitkárkaszt feltőkésítése a cél. A nép az, akit kirabolnak.
A világ leggazdagabb emberei az orosz politikusok.
Nálunk is az ő predátor kultúrájukat másolja a közélet.
Sokkal jobban járnánk, ha a lengyelek modernizációs pályája érdekelne bennünket, mert az modernizációs pálya. A kirekesztő és versenykorlátozó vajákolás csak a XX. század elején tapasztalt vadkapitalizmust hozza újra a felszínre.
A mediterrán modell egy bázisdemokratikus rablás, ahol a civil mozgalmak erősen védik a közkassza bázisdemokratikus kirablásához kötődő jogokat.
A magyar rendszer a pártokrácia tolvajláshoz való jogait védi. Havonta 5-6 törvény születik ezügyben.
A legszebb az volt, amikor egy-egy blogcikk mellé 25 milliós letétet kellett volna összegyűjtenem, vagy az a kedvencem még, amikor a maffia választhat bírót. Az olyan cuki!
A másik tartományból Delisa rengeteg visszajelzést ad a svéd tükörben. Legutóbb az amerikai Népszavában írt
egy cikket arról, hogy amikor például a Grippen história mentén interjúzott, akkor megkérdezte az interjú végén, hogy megmutassa-e a cikkét, mielőtt publikálná.
Elég hülyén nézett rá az interjúalany. "Mikor ezt az első esetben felajánlottam, az illető mosolyogva hárított: csak nem gondolod, hogy ellenőrizni akarom, amit megírsz?"
Delisa itt rájött, hogy ott a kultúrában mélyen benne van, hogy a civil kontrollok, pl. az újságírók szabadon dolgozhatnak.
Na az ilyen tükrökből lehet látni azt, hogy hol tart nálunk az ezzel kapcsolatos kultúra.
Nálunk nincsenek ilyen civil kontrollok, mert a pártokrácia ott írtja őket, ahol éri, és mellesleg a nép sem fogja védeni az ilyesmit, nem érti, hogy minek ez.
Pedig a társadalmi kontrollokra épülő jóléti társadalomnak ez elengedhetetlen része.
Na ez ügyben tartom
ezt a cikket totálisan félreinformálónak.
A blogot összefoglaló könyv épp egy olyan politikai szocializációs
modellre épül, ahol a társadalmi kérdésekről szóló kommunikációnkat több síkra osztjuk és a különböző síkok közötti kommunikációt elemezzük.
Így fény derül az egyes kultúrák modellválasztásaira.
Itt most eljött az ideje, hogy mondjuk a sévd, a magyar és a mediterrán modell konfliktuspontjait lerajzoljuk.
I. Skandináv modell: az önsegítő - önfejlesztő modell kultúrája
A civil kontroll fontosságát alapvető hiedelemként elismerő kommunikációs tér egy olyan modell, amelyben a független állampolgári intézményességek probléma felvető, probléma megoldó funkcióját a framework egyik legfontosabb szerves részének tekintik.
A Delisa által idézett mondatban az a kulturális alapvetés van benne, hogy a hatalom székében ülő ember is tisztában van a helyzettel. A civil kontroll azt jelenti, hogy a civil kontrollál és nem azt, hogy őt kontrollálják.
II. A magyar: Pál Tamás életműve a 80-as évek táján felrajzolja azt a diagnózist, hogy a mi kultúránk szankcionálja a problémák kimondását. Tehát, amikor az egyén, a civil síkra lép, és egy közügy mellett felszólal, akkor a hatalom intézményesült szerveinek apparátusa lesújt.
Ez lehetne a civilek és a politikai marketing aggitátorainak a konfliktus terepe, de valójában mi egyedül, mezítlábas állampolgárként állunk szemben egy totális gépezettel, egy egész frameworkkel.
Ez a két sík intézményesültségén látszik és a framework papjai ezt ki is szokták mondani. Amikor az adatvédelmi ombudsman
felszólalt a kérdőívek vonalkódjai és a Kubatov listás maffiaközélet körüli kérdésekkel, akkor menten közölték vele, hogy, magánemberként beszél és éppen a fizetéséért sír. Mondta ezt Navracsics Tibor, a Közigazgatási és Igazságügyi Miniszter. Mitológiát hallunk ahelyett, hogy egy közhivatalnok jogi aggyal értelmezze azt, hogy mit hallunk. Ki beszél? Mit beszél? Miről van szó? Melyik jogi igyre- bugyrába tartozik ez a világnak?
Jóri András beszéde itt európaiul van, jogi és közéleti nyelven érthető, de a Közigazgatási és Igazságügyi miniszter sajnos csak újbeszélül ért.
A "kígyó, Te nem is tudsz biciklizni, mert nincsen lábad!" itt egy megelőlegezett kép. Ebben a pillanatban még Jóri András ombudsman. De Navracsics már azt mondja, hogy zombi. Már meghalt, mint ombudsman és már szinte alig van ilyen intézményesültsége, tehát nincs.
Na ez az a percepciós játék, amiről beszélek.
Ha valaki a "Hé paraszt, melyik út vezet itt Budára? felszólításra megmutatja, hogy mi neki az ő kérdése, akkor menten kitaláljuk, hogy ennek az embernek nincsen kutyabőrös felszólalási jogosítványa. Ezt a "tényállást", nálunk még akkor is fontos kimondani, hogy ha pont van. Jelen esetben nem a valóban civil diákombudsman beszél, hanem a parlamenti ellensúlyok egyik hivatalos embere, hivatalos kérdésben. Amit Svédorszgában a mezítlábas állampolgártól nem vitat el egy főügyész, egy püspök, egy kormányember, azt nálunk még egy ombudsmantól is simán elvitatják.
A magyar percepció szerint tehát a civil szerepben lévő problémafelvetőnek is tisztában kell lennie azzal a kulturális alapvetéssel, hogy a civil kontroll nálunk azt jelenti, hogy a civilt kontrollálják annak érdekében, hogy soha semmilyen formában ne fogalmazzon meg problémákat. Ezt hívta Pál Tamás Dzsingisz kán
effektusnak: "Aki rossz hírt hoz, karóba húzatik!" Erre az alapra építkezve
sikeresen elérhetjük, hogy az
öntanuló - korrigáló - részvételi innovációk messze
elkerüljék népünket.
3. A mediterrán modell
A sajtó gyakorta úgy festi fel a görög konfliktusokat, hogy itt szélsőbaloldali mozgalmak küzdenek a családi kassza védelmében az utcán. A megemelkedett jóléti társadalom konform családi kasszát próbálják meg fenntartani, azokkal a hangokkal szemben, akik azt állítják, hogy ez így fenntarthatatlan." Ha több nyugdíjat és jóléti kiadást vállaltunk be, mint amennyit elbírunk, akkor ezzel hamar feléljük a jövőt". Mondják a kormány szerepben lévők. A cikkben két szereplője van a discurzusnak az állami adósságot finanszírozók és az állam nevében beszélők.
A szakadék másik oldalán a családi kassza autonómiájának védelméről van szó és kisközösségi szinten is él a történet.
Mint, ahogy nálunk is, itt is szakadék tátong az életvilág és a struktúra emberi
között. Nincsenek olyan mozgalmak, amelyek hidat képezhetnének.
Nem lehet a helyi közösségekben framework jellegű kérdéseket napirendre tűzni és nincs olyan társadalmi párbeszéd, amely becsatornázná a helyi szinten artikulált érdekeket a döntéshozatalig.
A framework váltásnak így automatikusan
dehumanizációs forradalom szaga van. Azaz kívülről jönnek ötletek / erők, amelyek meg akarják mondani nekünk, hogy mi a jó és mi nem. Hogy kell költségvetést szerkeszteni, közpénzekkel sáfárkodni. A mi dolgunk megszervezni a belső ellenállást és megvédeni a "görögséghez való jogot". Ne jöjjenek ide idegenek megmondani, hogy hogy éljünk!
Az IMF, a bankok, az EU húzzanak haza!
A politikai versengés egy darabig elvan azzal, hogy a szalonpolitizálós pártok intézményességellenes retorikával "védik a népet" és rombolják az intézményességeket, de ez a kártyavár előbb vagy utóbb összeborul.
Bedönti az a percepció, hogy a politikusok lopnak.
Felismerjük, hogy a politikusok, azon kívül, hogy lopnak, azon kívül a jövőkép megalkotásával is adósak maradtak, Ígérnek fűt fát, de a valóságban csak pusztul az eddigi felépítmény.
A társadalmi kontrollokra igen is szükség van! felismerés tehát elemi erővel tör elő ezekben az országokban. Hiába Berlusconi magán médiabirodalma, hiába magyarázkodik majd orbán az összes TV csatorna képernyőjén 2014-ben.
A felismerés megszületett! Elegünk van a hazugságok intézményesítéséből!
RDH Blog - RSS 2.0
Kommentek