A lengyel EU elnökség pozitív fogadtatása szépen eltörli azt az orbáni képet, hogy az EU nem konzervatív fele eleve ellenségnek tekinti a konzervatívokat és ellenük antikommunista háborút kell vívni. A liberálisokkal és a piacmániával meg eleve háborúzni kell.

A piaci versenyen alapuló gazdasági rendszerek abban különböznek az önellátó földművelés logikájára épülő társadalmaktól, hogy az emberek munkaszervezetekben dolgoznak bérért. Szemben ezzel, a földművelő premodern rendszereknél ez elég szűk keresztmetszet.

E modern világban a munkaszervetek sokasága tartja a hátán a gazdaság, azaz a társadalom alapjait.

A piachoz való hozzáférés sokasága határozza meg, hogy mennyire elégedettek egy társadalom tagjai. Az is kérdés, hogy mennyien tudnak valóban egzisztenciálisan a piacra támaszkodni, de az sem érdektelen, hogy milyen minőségű a kapcsolat a munkavállaló és a munkaadója között.

Régóta tervezzük londoni magyar barátaimmal, hogy elindítunk egy HR-es blogot arról, hogy a saját otthoni munkaerőpiaci tapasztalataink hogyan támasztják alá az "intézményességtagadó" hipotézist.

Az a barátom, aki egy munkahelyen dolgozik velem, befutott egy jó menedzseri karriert, teljesen olyan az életpályája annál a cégnél, mint amit Iacocca megtapasztat Amerikában. Iacocca sepregetőből lett takarításvezető, majd cégvezető, majd szervezetfejlesztő - network fejlesztő.

Ez a barátom cipőbolti eladóból lett boltvezető, majd hálózati marketinges, coach és SAP rendszerfejlesztő. A cég már három kulcsfontosságú pozíción használta őt, de hosszú ideig nem adtak neki semmit azokból a milliókból, amit megtermelt a cégnél. Előbb utóbb megunta az ingyenmunkát és elmenekült. A munkaidő emelkedett, a pénz maradt.

Az ő esetpéldája azért érdekes, mert amikor valaki olyan módosító javaslatokat tesz le, amiből 2-3 héten belül milliós nagyságrendű forgalom vagy ne adj isten, profit növekedés következik be, arra a helyzetre rettenetesen nehéz ráhúzni azt a sablont, hogy azért nem érdemel béremelést az a helyzet, mert nincs rá pénz.

Kultúra kutatóként azzal a gyanúval kell hogy éljek, hogy ilyen esetekben az intézményességtagadó attitűd felülírja a piaci racionalitást.

Normális esetben, az olyan mágusokat, akik milliókat csalnak elő a piacból, megbecsülik, megfizetik, megtartják.

Ischak Adizes, a szervezeti életciklusok kutatója abban látja egy vezető erejét, hogy mennyire képes egy vezér a saját erejét megmutatni egy hármas erőtérben. A szervezetekben megmutatkozó adminisztráció, a produktum erőssége és az emberi viszonyok integrációja közösen határoznak meg egy metszetet. Ezt nevezi Adizes CAPI-nak.

 

Ma meglátogatott egy főiskolás barátom, a legelső szociális munkás évfolyamból, aki szintén a tatárjárás elől menekülő nonprofitos karrier után rövidesen az angol munkaerőpiacon próbál majd szerencsét. Sokat beszélgettünk a kulturális különbségekről, az otthoni bajokról, a kulturális tanulásról. A főiskola után ő elvégzett egy antropológia szakot is.

A nonprofit humán szolgáltató szektor odahaza rendesen ki van téve a civilgyilkos zsákmányszerző párttitkárkaszt háborús törekvéseinek. Mondhatni az egyik legfőbb háborús terep. A Halász - Zuschlag paktum utáni 10 év eleve megrengette a szektor alapjait, de ami most folyik az minden eddigi tatár pusztítást felülmúlt.

Még magasabb szinten szemlélve az integrációs siker / integrációs kudarc kérdést, felmerül egy nemzeti identitás ügy, mégpedig az, hogy kikkel akarunk koalícióban gondolkodni és kikkel választjuk a haragtartás, azaz a viszonykonfliktus nevezetű hozzáállást.

Úgy tűnik első blikkre, hogy mi annak ellenére, hogy sokáig büszkék voltunk arra, hogy a legtöbb működő tőke hozzánk áramlik, egy olyan nemzetstratégiában hiszünk, amely konfliktusos a centrum országokkal és a modernizációs trendekkel és a szomszédokkal sem szeretnénk jóban lenni.

Ezzel szemben ellenpólus mondjuk a svéd identitásminta, amely erős integrációt épít fel a szomszédaival és a centrumországok modernizációs pályáját is lemásolandónak tartja.

Köztes pálya mondjuk a lengyel identitás, ami nem annyira békülékeny a szomszédaival, de elismeri a centrum országok és a mienknél magasabb modernizációs szintek mintaértékét. A lengyelek jelenléte a nyugati világban visszahat az anyaországra.

Nagyon úgy tűnik, hogy az orbánizmus egy Észak Koreában fellelhető kulturális zárvány utolsó mohikánja címre pályázik azzal a törvénysorozattal, ami az elmúlt egy évben megfogalmazódott. Eléggé szürreális a történet, mert sem a külső környezet sem a belső viszonyok nem ezt kívánják. Az orbánizmus háborút folytat a tudástársadalom innovációval szemben, ami a belső társadalmi és gazdasági viszonyok szétverésével jár. Ezzel párhuzamosan elszigeteli az országot a korunktól és környezetünktől. Óriási dezintegrációs sikereket fog felmutatni. Nem lesz belső innováció, magyarul munkahelyteremtés és a külső piacaink is durván kivetnek majd bennünket, ami tovább mélyíti a krízist.

Orbán az emberek, azaz az érzékelhető, a megfogalmazódó közjó, az artikulált érdekek ellenében és a nemzetközi potenciális partnerek tiltakozása közepette építgeti szövevényes hálóját.

Mi lesz ebből?