RDH Blog - RSS 2.0Két szerepemben is hozzászólnék a nol-on megjelent cikkhez. Miután kishíján hajléktalan lettem 20 év közösségfejlesztő munka után, - az utolsó nagy civil projektem a Munkahelyteremtés.hu Program volt - kijöttem Angliába és analfabétaként újra előről kezdtem az életem.
Odahaza facilitáltam a közbeszéd erre hajlamos szeletét arról, hogy milyen pontokon közeledhetnénk a jóléti társadalom modell vagy a fenntartható fejlődés felé. 1998-ban országos társadalmi vitát vezettem le a "Fiatalok első lakáshoz jutásáról, majd 2007-ben a "Munkahelyteremtés" témában és 2008-ban 4 fórumot a "Mezőgazdasági támogatások" témában is tartottam.
Ez a cikk a hagyományos mérési pontokon siránkozik. Összehasonlítja az országot más országokkal, számonkéri, hogy a Liszaboni szerződés által célként megfogalmazott 75%-os foglalkoztatottsági ráta miért nem jelenik meg feladatok formájában a hazai kormányok "to do" listáján.
Sajnos ez a cikk sem foglalkozik azzal, hogy ennél sokkal rosszabb a helyzet. Magyarországon dolgozni sokszor ugyan olyan kilátástalan, mint nekiesni annak, hogy valaki felépítse a családja számára a páriák önvédő életmódjának rítusait.
Előfordul, hogy az útiköltség a lakhatás és az otthontól távoli étkezés költsége (mint oly sok más elem a költségvetésünkben) olyan veszélyforrásként jelenik meg, ami kockázatossá teszi a munkavállalást. A 20 év utolsó 15 évében okos döntés Magyarországon nem bevállalni ezeket a kockázatokat, biztonságosabbank tűnik otthon maradni.
A II. világháború utáni nyugat felépített egy magas minimálbérre és magas foglalkoztatottságra épülő modellt, ami nálunk is társadalmi szerződés tárgya. Meggyőződésem, hogy a civilgyilkos zsákmányszerző pártokrácia által erőltetett kirekesztő és versenykorlátozó modell helyett(Iversenék ezt hívják PREDATOR társadalomnak), a rendszerváltás társadalmi szerződése jóléti társadalomról, demokráciáról és nyílt piacról szólt.
OLYANRÓL, AMIBEN VAN ÉRTELME VÁLLALKOZÁST INDÍTANI ÉS AMI VÁR RÁM, MINT MUNKAERŐRE!
A blogomban ezt a témát járom körül. Elkezdtem esetpéldákat gyűjteni arról a hipotézisről, hogy nekünk ez azért nem megy, mert a kultúránk intézményességtagadó. Derogál nekünk a fizetésében is elismerni a szakmákat. Nem tudunk orvosbért adni az orvosoknak, tanárbért adni a tanároknak, szakácsbért adni a szakácsoknak, közösségfejlesztőbért adni a közösségfejlesztőknek, politikusbért adni a politikusoknak.
Nem tudjuk bele álmodni és bele alkudni magunkba a piaci integrációs mechanizmusokba, sokkal inkább azon sopánkodunk, hogy mi a baj ezzel az alap struktúrával, mármint azzal, hogy kettő millió ember dolgozik a piaci poldalon és 8 millió ember számára kellene érdemi kompenzációt szervezni az állami újraelosztás csatornáin.
Az EU nemcsak célképet fest, amit minden európai kormánynak és polgárnak komolyan kellene venni. Struktúrál évi 1000 milliárd Ft fejlesztési támogatást. Épp ennek az átláthatóságát hivatott a "Munkahelyteremtés.hu Program" megteremteni.
A projekt során kialakult bennem az a kép, hogy nálunk eleve halálra vannak ítélve a munkaerőpiaci reintegárciós programok.
A civilgyilkos zsákmányszerző pártorkácia az 54 féle munkaerőpiaci reintegrációs eszköz (LEADER, EQUAL, mentor programok, szociális zsövetkezetek, TÉSZ-ek, foglalkoztatási paktumok, stb.) bármelyikét felfalja reggelire, és nincsen az országban olyan újságíró vagy civil, akinél ez kiverné a biztosítékot.
Nem csoda, hogy ez az újságíró sem piszkálja ezt a témát, az általa ismert szakértők sem tartják fontosnak. Nincsen belső eszköz reprezentációja az ilyesminek a mi kultúránkban, még a szakemberek körében sem!
Ehhez képest itt Angliában egy egyszerű kisvállalkozás középvezető szintjén tetten érhetők az ilyen célokhoz kötődő végrehajtás jellegű beavatkozások. Olyan kulcsterületeken, amiről nálunk még discurzus sincsen. A társadalmi tervezés folyamatok sem tűzik napirendre.
"Sós kútba tesznek, onnan is kivesznek, kerék alá tesznek, onnan is ki vesznek!".
A társadalmi tervezés mozgalmakat szinte mind egy szálig kirtották már a Halász - Zuschlag paktummal!
Kommentek