RDH Blog - RSS 2.0Már lassan egy éve kísérem figyelemmel az utcám végén lévő tó kanadai lúd populációjának életét.
A szeptemberben még állandó rangsorvitáktól zajos csapat, hetek óta teljesen csendes volt az elmúlt időszakban.
Látványos átalakuláson megy keresztül a libák viselkedése. Nem csodálom hogy Konrad Lorenz őket szurta ki kísérleti alanyként. Az emberiség a vadlibák segítségével jutott tudományos információkhoz arról, hogy mi mozgatja az agressziót.
A második világháború utáni nyugati kultúrákat nagyon érdekelte a csoportdinamikák körüli világ.
Annak a generációnak a tagjai, túl voltak két világháborún. Mindkettőt megelőzte hosszabb nacionalista építő munka és nyilvánvalóvá vált, hogy a technikai fejlődés előre haladtával egészen az öngyilkos világégésbe torkolló vége lehetne egy hasonló világ méretű konfliktusnak. Számos kutatás indult arra, hogy megértsék a konfliktusok világának természetét.
Ezek közül kiemelkedik Lorenz munkássága, amely az etológia és a humán etológia megalapításához vezetett.
Nagyon izgalmas volt számomra ezzel a vadliba csapattal tölteni egy évet. Nagyon látványos, ahogy visszaköszönnek Lorenz megfigyelései.
Az esős Angliában az idén mifelénk komoly tavaszi - kora nyári aszály volt. Alig esett eső. A tó körüli fű ezért nem igen tudott kibontakozni, pedig ez képezné a libák fő táplálék forrását.
A libák alapvetően nem nagyon szeretnek az erdő körüli bokrok tövében legelni. Kizárólag a belátható nyilt terepen esznek, és olyankor is komoly őrszem hálózat vigyázza a legelő csapatot.
Ha egy ragadozó - jelen esetben kutya - feltűnik a láthatáron, a csapat, a vészjelre befut a tóba.
Sokáig azt hittem, hogy a felnőtt madarak szárnyra is kaphatnak az utolsó pillanatban, ha a helyzet úgy hozza, de a minap szemtanúja voltam egy olyan helyzetnek, ahol megdőlt ez a hipotézisem.
Egy németjuhász kutya - aki szemlátomást nagy libakergető lehetett - a közeli dombtetőről rettenetesen neki iramodott és majdnem beérte a tó előtt a csapat hátsó tagjait.
A mostani csapat már szinte csak költőmadarakból és a fiókákból áll. A felnőttek őrködnek, szinte kivétel nélkül, az együtt legelő teljes fióka óvoda tagjai fölött.
A leghátsó felnőtt madár kitárta a szárnyait és tolta maga előtt a kicsiket egészen a tóig.
Megható hősiesség szemtanúja lehettem. Centiken múlott, hogy a kutya nem érte el a ludat.
Amikor pár hete a kislibák még egészen kis pelyhes bohókás jószágok voltak, volt a csapat körül néhány olyan felnőtt madár is, akik nem költöttek az idén. Mára, ahogy a fiókák felnőtt tollruhát öltöttek, úgy néznek ki mint a felnőtt madarak, csak kicsiben, a felnőtt de nem szülő madarak elhagyták a csapatot.
Ebben a szakaszban az ivadékgodozás kizárólag a költőpárok csoportos teljesítménye.
Ellenpéldaként ott van például a nagypatások módszere, ahol a kicsik a csorda belsejében legelnek vagy alszanak.
Alvás közben a külső szereplők, amennyiben nem látnak őrködő állatot, egyre gyakrabban emelik fel a fejüket és végül az egyikük felpattan. A többiek megnyugszanak, hogy végre vállalta valaki az őr szerepet és nyugodtabban alszanak. Persze egy kis idő mulva az "önkéntes" bemegy a csorda közepébe és egy teljesen bizotonságos helyen fekszik le. A külsők küzül ismét be kell dobnia magát valakinek.
Pál Tamás gyakran mesélte ezt az etológusok által megfigyelt zebrás viselkedést. Mi akik a világ egyik leg individualistább népe vagyunk, tanulhatnánk közteherviselést a zebráktól.
Talán olvastam is etologia irodalmi kalandozásaim során, hogy az egy-egy utódot nevelő, azt évekig nevelő állatok ivadékgondozása egyre inkább csoportos teljesítménnyé válik.
Az embernél ugye a kultúra ritusait őrző intézményességek működtetésében egészen széles közösségi kör vesz részt.
Egy óriási óvó - védő rendszer sőt intézmény rendszer őrzi a biztonságos utódgondozás körülményeit.
Kultúra és kultúra között azért van abban különbség, hogy ez mennyire hatékony.
Kommentek