Tegnap elkezdtünk csetelni Delisával, órákat beszélgettünk és ráakadtunk egy érdekes tükör jelenségre.

Az fontos része mindkettőnk blogjának, hogy a nagy kultúrák emberképe fontos tükör lehet a saját kultúránk megértéséhez, újra értékeléséhez, ezért igen erős interkultúrális összehasonlításokba szoktunk bocsátkozni.

Angliában most épp úgy feje tetjére állt a politikai világ, mint nálunk.

A II. világháború óta először alakult koalíciós kormány, ha az angolok berágnak a kormányra, akkor ott bukta van.

Ezzel szemben nálunk először kapott totális felhatalmazást egy politikai erő, az érvényben lévő szabályok szerint megteheti hogy az eddigi politikai gyakorlatot szélsőségesen felerősítve, berekeszt minden külső egyeztetést és csak a szűk pártelit véleményét kéri ki.

Szimbolikus egyeztetés látszatát keltő rítusokat eddíg is láttunk a kormányainktól érdemi egyeztetést soha.

Elvileg mindkét országban új politikai helyzet keletkezett, első blikkre sajnálhatnák az angolokat hogy bekerültek az egyeztetéskényszer állapotába, hiszen nekünk nincsenek túl jó élményeink az egyeztetés alapú demokráciáról. Nálunk az komoly irányíthatósági bajokat szokott okozni.

Az érintettek és a kulcsfontosságú szakértők notórius mellőzése régi magyar hagyomány, már egy 1971-es nemzetközi kultúra összehasonlító vizsgálatban ez derült ki a hazai döntés előkészítési kultúráról.

Ugyanebben a kutatásban azért szoktuk az angolszász modellt és a japán modellt elővenni, mert ezek a kultúrák részvétel mániásak döntés előkészítés ügyben, a japán modell még konszenzus mániás is.

A FIDESZ most mégis azzal kampányol, hogy most aztán eljő a nagy nemzeti részvétel ideje. Megszűnik a kirekesztettség és mindenkinek az ötlete well come! A közéleti discurzus egyértelműen befordult egy részvételi demokrácia negyeden lévő utcába. Kerek perec arról beszélnek, hogy a közös kihívásokat csakis összefogással tudjuk megoldani.

Most mondjátok: hogy mi a baj, mi a közérdek, mi a javaslat!

Az is lehetne az új kormány jelszava, hogy "Szóljon most, vagy hallgasson mindörökké!"

Azért valahogy mégse tolonganak az ajtóm előtt az újságírók, vagy a részvételi demokrácia mániás mozgalmárok, esetleg az új korszak kormányzati kommunikációját tervező kormányszervezők. Az LMP se azon gondolkodik, hogy mi is lenne ez, egyszerűen megállnak ott, hogy lesz-e írásbeli módosító javaslat -a társadalmi vita nékül  -azaz érdemi döntés előkészítés nélkül, benyújtott törvény javaslatokhoz. Ehhez lesznek netes véleményládák, esetleg olyan tisztségviselők, akik figyelik ezeket, és a dolog el van berenálva.

Nagy kérdés, hogy a FIDESZ 2/3-os győzelme, azaz a pártok közötti politikai egyeztetés kényszer totális eltűnése a parlamenti döntéshozatalból vajon megváltoztatja-e a pártokrácia kirekesztő irányultságú döntés előkészítési kultúráját?

Az LMP-nél külön kérdés, hogy tényleg van-e a tarsolyukban részvételi demokrácia eltökéltség vagy csak ugyan olyan üres süketelés, ideológiai maszlag, politikai marketing eszköz, mint a többi civilgyilkos zsákmányszerző pártnál.

A FIDESZ kormány nagy kérdése, hogy fölül emelkednek-e a döntéshozatali kultúra  civilgyilkos zsákmányszerző ritusain? Kitalának-e integrációs célú és eredményű rítusokat a dezintegárció eszkalálódó posványával szemben?

Lesz-e a "szétverjük, szétverjük", "mondjon le!" - demokráciájából, valami építkezni akaró és építkezni tudó, a "közérdek artikulálódásra építő" demokratikus rend.

Az angol összehasonlítást azért hoztam be a képbe, mert beszélgettem angol kollegáimmal, meg a konditeremben emberekkel arról, hogy bizonytalannak ítélik-e meg a helyzetet. Jelent-e az bizonytalansági tényezőt, hogy 36 éve nem volt koalíció kényszer ebben az országban.

Nem is nagyon értették a kérdést? Milyen bizonytalansági tényező? Miért kaotikusabb egy koalíciós kormány mint amikor egy párt adja a hátteret, annyi országban jól működik az ilyesmi, miért ne működne itt is? Próbáltam nekik elmagyarázni, hogy azért a koalíciós kormányzásban lehetnek érték viták, szakadékok... törésvonalak?

Simán lezárt kérdésnek tekintették, hogy csókolom itt van egy koalíciós megállapodás. Ez még stabilabbá és átláthatóbbá teszi a dolgokat. Olyan véleménnyel találkoztam, hogy ez még hatékonyabbá teszi a kormányzást, olyannal meg nem, hogy itt valami félelemetes dolog keletkezett volna.

Ja hogy ez nem annyira alkalmas a karizmatikus rögtönzésekre? Na jó, de mit keresne a kormányzás környékén a karizmatikus rögtönzések világa? - vetették a szememre ők.

Na ekkor gondoltam bele, hogy nálunk stabilabb-e a FIDESZ 2/3-os fundamentumára épülő kormányzás, mint Angliában egy emberöltő óta ismeretlen koalíciós kormányzás?

Nálunk utoljára a Kádár rendszerben volt ekkora túlhatalom, bár annak a rendszernek az ideiglenesen itt állomásozó szovjet hadsereg adta a "demokratikus legitimitását", miután szétlőtték Budapestet 56-ban.

Az interkulturális tanulás tükre ezt a modellt mutatja, éppen ezért szoktuk a Varga Károly féle kutatást mutogatni civileknek, mert mi magyarok kirekesztőek vagyunk már a döntés előkészítésnél és emiatt nem tudunk döntés szerű döntéseket hozni. Ez akkor szokott kiderülni, amikor a végrehajtás közben döntés II. meg döntés III. jön, a költségvetés meg háromszorozódik, az érintettek és a végrehajtásban dolgozók egyre inkább sikítoznak és x érdekcsoport megcsákjázza a végrehajtást ezért természetesnek fogadjuk el, hogy az értékelés az értelmetlen.

Ehhez képeszt az angolszász modell arra épül, hogy feltétlenül integrálja a döntés előkészítésnél az érintettek érdekképviseleteit és a kulcsszakértőket. A döntés egy alapos megfotolás és a végrehajtásnál betartható tervet fogad el. A végrehajtásnál ctriht, azaz mindent a terveknek megfelelően kezelő folyamat zajlik le és feltétlenül követi értékelés.

Az RDH mitológiára ezt lefordítva, az angolszász kultúra szakrális szentségként kezeli a döntéselőkészítés szereplőit. Eszük ágában sincs bárkinek a demokratikus közbeszédhez való jogait elvitatni.

A magyar modell igyekszik minden versenytársat a teljes megsemmisítés szintjéig kiiktatni a döntés előkészítésből. A szakértők sikeres kirekesztése például egészen a végrehajthatatlanságig sánta ügyeket eredményez a döntéskor.

Amikor egy párt ennek az ellenkezőjével kampányol, azt nyugodtan tekinthetjük üres porhintésnek. Mert az. Ideológia a valóság eltakarására. Pont az ellenkezőjét festi az állarcára, mint ami a valódi arcán van. Szomorú, de mosolyt látunk az állarcán. Reszket, meg van ilyedve, de magabiztosságot mutat. Intézményességtagdó kultúra volnánk végül is.

Az angoloknál, ekkora durva különbség nincsen a kép és a valóság között. Ha ők közbeszédről beszélnek, akkor élő demokratikus ritusokról van szó.

Nálunk ilyen még nincsen. Bármi megkérdőjelezhető.

Legalábbis a választások tisztességessége, az igen.

A program alkotás szükségessége, az igen.

A számonkérhetősége, az igen.

A miniszterelnöki vita, az igen.

A kormány mérleg adatainak átláthatósága, az igen.

Az alkotmány, az igen.

A köztársasági elnök által felügyelt független intézmények, igen.

A sajtó, igen.

A független civil mozgalmak léte és létjogosultsága, az igen.