A történelemben van néhány olyan fordulópont, ahol a régit felváltja valamilyen új, a kor követelményeinek jobban megfelelő kulturális rend, gazdasági – társadalmi berendezkedés.

A legutóbbi nagy átalakulásokkal kecsegtető fordulatnak ilyen reménnyel indultunk neki, hiszen valamilyen oknál fogva rendszerváltásnak neveztük el.

Amikor ezt történt, akkor valóban nemzeti méretű álmodozás folyt arról, hogy az általunk ismert és nem szeretett rendszerhez képest milyen lesz az új rendszer.

Sokan hittünk benne, hogy nagy változás küszöbén állunk és szerethetőbb rendszert sikerül majd alkotni közösen.

Egy egészen szűk társadalmi csoporttól eltekintve életünk éppen olyan kispolgári kiszolgáltatottsággal terhelt, mint akkor. Nem következett be pozitív irányú nagy változás. Nem sikerült a rendszerváltást a lehetőségek korszakává tenni az egyszerű ember számára.

Az is világos, hogy nem sikerült szerethető demokráciát alkotnunk.

Az, hogy mennyire tudunk részt venni egy olyan új innovációban, ahol közösen alkotjuk a szabályokat, ahol részt vehetünk a saját sorsunk alakításában, az szintén egy hatalmas kudarc. Az új rendszer másképpen de nem kisebb mértékben kirekesztő mechanizmusokra épül. Lecseréltük a kirekesztés módszereit hatékonyabbakra.

Azok a mozgalmak, amelyek progresszív módon tudásintenzív fejlesztési kihívásnak érzékelték az átmenetet a rendszerváltást irányító politikai elit áldozataivá váltak.

A rendszerváltó elitnek a privatizáción és az adórendszeren kívül semmilyen válasza nem volt arra, hogy mi a különbség a Kádári és az új rendszer között. Nem is gondolkodnak integrációs teljesítményben.

A humán dimenzióban, ami a Domschitz féle tudástársadalom definíció alapja, beindult egy kontraszelekció. A Domschitz három dimenzió együttes hatásáról beszél, amelynek egyik eleme az a skála, ahol az ember eszköz, az ember cél vagy az ember érték. A rendszerváltás utáni korszak nem tudta kihordani azt a változást, aminek nyomán az ember érték vagy akár az ember cél típusú logika teret nyert volna. Az ezen a területen nemzetközi mércével mérve is eredményeket felmutatni képes civil mozgalmak közellenséggé váltak a pártokrácia szemében.

Nemhogy a rendszerváltás vezető erejévé nem vált egyik ilyen sem, de mára már Geréb Ágnes letartóztatásával fizikai attak is ért olyan mozgalmi vezetőt, aki egy életvilág terület emberközpontúbbá tételén mert fáradozni.

Nemigen érdekel bennünket semmilyen innováció, különösen a humán dimenzióban nem. Nem keressük a megújulás lehetőségét, nem gondolkodunk azon, hogy mi teremthetne megélhetési lehetőséget annak az egy-két millió embernek, akik kiszorultak a munkaerőpiacról a rendszerváltást követő pár évben.

Nem gondolkodunk annak az egy-két millió embernek az európai bérszínvonalhoz közelítő béréről sem, aki a piaci oldalon termelt jövedelemből eltartja az országot.

Miközben a Pál Tamás – Domsich Matyi életművének szemszögéből nekikezdtem értékelni a közéleti eseményeket ebben a blogban, arra jöttem rá, hogy a fejlődési / fejlesztési tehetetlenségünk mögött egy mély kulturális jelenség áll, amit intézményességtagadó mentalitásnak neveztem el.

Az intézményességtagadó mentalitás olyan helyzetekben jelenik meg, amikor megvonjuk az intézményességek status quoját. Nem ismerjük el az orvost orvos szerepben, akkor, amikor betegként kellene viselkednünk, nem ismerjük el a rendőrt a szerepében, és a közéleti szereplőkkel kapcsolatban is gyakorta az az alap hozzáállásunk, hogy megbízott vezetők nem a közjó irányába kívánják menedzselni a folyamatokat. Ez az attitűd kiterjed a teljes államapparátusra, akár lent, a végeken az állami szolgáltatásokat végző egyszerű emberek, akár a vezetési funkciókat gyakorló választott vezetőkről van szó, könnyen előfordul, hogy szabotáló módon viszonyulunk hozzájuk.

A közéletben veszélyes az intézményesség tagadó mentalitás, mert ha nem ismerjük el egymást a betöltött szerepében, akkor felhatalmazzuk magunkat arra, hogy teljes mértékben berekesszük a kommunikációt, ami a közéleti terepek halálát jelenti. Megszűnnek azok a párbeszéd fórumok – tárgyalási lehetőségek, amelyek formát adhatnak a közjóról való közbeszédnek. Egy ilyen kommunikációs térben semmiképpen nem születhet közösen megalkotott jövőkép, társadalmi szerződés. Nincs alku. Ettől a rendszer lebénul.

Így alakult ki a demokrácia keretei között egy félautoriter rendszer, amely az elvi lehetőségét fel tudja mutatni a demokratikus kontrollmechanizmusok működésének, de a gyakorlatban ezt nem tudjuk nem is akarjuk megvalósítani.

Teljesen meghökkentő módon a politikusok elkezdték elvitatni a demokratikus közélet pártokon kívüli szereplőinek a részvételi jogosítványait.

Nyílt háborúban áll a köztársasági elnök a parlamenttel, az ellenzék a kormánnyal, a pártokrácia a civil szervezetekkel és folyamatosan megkérdőjelezhető a sajtó, a rendőrség, az ügyészség, a bíróság független pártatlan működése.

Már fel sem kapjuk a fejünket, ha az ellenzék olyan kampányt indít, amely eltekint a jogkövető magatartásformáktól, azaz valamiféle erkölcs nevében fölülről elfogadhatónak minősíti a törvényszegést, vagy olyan szimbólumokkal operál, amely a politikai ellenfeleinek likvidálására szólít fel.

Ha a szabályszegés a törvényalkotók által legitimizált viselkedéssé válik, akkor felmerül a kérdés, hogy minek alkotnak egyáltalán szabályokat. A parlamenti folyosók dohányzásmentesítésével kapcsolatos szabályok megszegésére például az volt a reakciója a parlamentnek, hogy kitiltották a sajtót a parlamenti folyosóról. A pártokrácia a szabályszegés tekintetében plusz jogosítványokat vindikál magának.

Az intézményesség tagadó mentalitás szélsőséges esetben a másik ember, ember mivoltát kérdőjelezi meg. Háborús helyzetben szokott előfordulni, hogy a katonák az ellenségről leveszik az embernek kijáró tiszteletet. Nem úgy tekintenek az ellenségre, mint másik emberre. Más nevet adnak nekik, és csoportnyomás keletkezik abba az irányba, hogy az ellenséget nem kell embernek tekinteni. A hazai közélet súlypontja az elmúlt 15 év kitartó nacionalista építkezése ellendült abba az irányba, hogy a cigányságot és a zsidóságot tartja felelősnek a rendszerváltás kudarcaiért.

Ebben a közegben az intézményességek megrendült bizalmának visszaépítése, a korrupció elleni harc, vagy a különböző szakterületek széleskörű társadalmi tervezése a bizalmi deficitek felhalmozódása miatt olyan nehézkessé válik, hogy a tenger fenekére bugyit húzni egyszerű rutinmunka ehhez képest.

A rebarbarizálásnak vagy később intézményesség tagadó mentalitásnak elnevezett jelenséggel kapcsolatban elkezdtem gondolkodni a hagyománykövetés és az innováció kapcsolatáról.

Az individualista és nőies attitűdök adják azt a bemérhető viselkedés tartományt, amit intézményesség tagadónak hívok, ezzel szemben a férfias és kollektivista értékvilág egy ellentétes viselkedés tartományt idéz elő, azaz kiterjeszti az intézményességeket olyan területekre, amelyekben más kultúrák nem feltétlenül látnak leszabályozandó területet.

A japán és a magyar kultúra különbözőségeiben jól tetten érhetők ezek a kulturális különbségek. A korábbi cikkekben megfogalmazott különbségekhez egy fontos adalék, hogy a japánok hagyomány és szabálytisztelete nem innováció ellenes, sőt sajátos módon éppen a hagyományok hoznak a felszinre innovációhoz szükséges erőforrásokat.

A japán kultúrában az innováció és a hagyomány változatlan újratermelése nem konfliktusos kapcsolatban áll egymással. Nem gondolják az emberek, hogy két egymás kizáró ellentétpárról van szó. A japánok számára éppen azok a hagyományok érdekesek, amik rettenetesen innovatívak. A hagyomány és az innováció egymást feltételező értékek.

Az sem zavarja a japánokat, hogy az innováció átalakítja, átformálja, megreformálja a dolgokat, tehát bizonyos nézőpontból nézve eltörli a hagyományost.

Két tekintetben innovációs tárház a japán a hagyomány. Az egyik a flow alapú tanulás. Sok japán iskola (harcművészetektől kezdve a virágkötészetig vagy a dobolás az íjjászat, a táncok tanítása vagy a tradícionális szakmák tanítása) túllép azon, hogy a tanulás a rendszerezett információ átadása, vagy kézügyeszségbeli készségek átadása. A japánok számára akkor értékes egy tanításai rendszer, ha a flow-ról szóló tudás átörökíthető benne. Ez eleve egy nagyon elmélyült önművelési szándékot feltételez a tanulni vágyóktól, a flow elérése valamilyen tevékenységben minimum 3-6 éves gyakorlást – önfejlesztést feltételez. Ennek a keretei tradícionálisak a japán kultúrában. Ezen az alapon abban a kultúrában bármit képesek tisztelettel körülvenni ennek a tanulási folyamatnak a része, sőt ezt a tanulásról szóló tudást képesek más ügyekben is mozgósítani. Itt a puszta jogkövető magatartásnál sokkal elmélyültebb szabálykövető mentalitásról beszélhetünk, aminek komoly motivációs bázisa van.

A másik érdekes szelete az intézményességekre épülő mentalitásnak, hogy képes a demokráciánál elmélyültebb emberi együttműködési viszonyok kiépítésére és fenntartására. A japán ringi egy konszenzusra épülő egyeztetési mechanizmus. Ezen a téren is a hagyomány és az innováció szoros kapcsolatával, egymást erősítő hatásával van dolgunk. A modern a világpiac különböző csúcstechnológiáit előállító csoport teljesítmények könnyen kerülnek ki ebből a közegből.

Nálunk ezzel szemben a hagyomány és az innováció egymást kizáró ellentétpárt alkot. A mi hagyománytiszteletünk gyakorta fegyver a felmerülő jövőképpel szemben. Az a funkciója, hogy felszólítson a változással szembeni passzív ellenállásra és berekessze a változásról folyó közbeszédet.

A politikai elit által felépített nacionalizmusnak egyelőre nem látom semmilyen pozitív hozadékát, ellenben rengeteg negatív hatását érezhetjük.

Az új típusú társadalmi mozgalmak sora pusztult bele abba, hogy pártokrácia a kétpólusú politikai rendszer kiépítése érdekében megtizedelte a civilek világát, megszállta a társadalmi tervezés terepeit.

Egy olyan politikai szocializációs erőtér keletkezett, amely kifejezetten tudás társadalom ellenes. Elfolytja az olyan tudással rendelkezők szólási lehetőségeit, akik „az ember érték” tartományban képesek fejleszteni. Kirekeszti őket a közbeszédből és a fejlesztési lehetőségekből.

Egy esetleges pozitív változáshoz két foronton győzelmet kellene aratni.

A pártokrácia innováció ellenességével szemben.

És a hétköznapi kultúra innováció ellenességével szemben fel kellene mutatni valamit.

A pártokrácia számára azért veszélyesek az új típusú társadalmi mozgalmak, mert az ezzel kapcsolatos rálátást prezentálni tudják. A társadalom számára azért fontosak, mert korszerű módon tanítani tudnak.