Hungarian Participation Democracy's Ghost.

Sokminden egybeesett az én életemben akkor. 16 éves koromtól nyakig benne voltam azokban a diákmozgalmakban, amik akkoriban éledeztek. 18 éves voltam 89-ben és egészen kiérlelt képem volt arról, hogy mi a rendszerváltás. Több elmélyült gondolkodású mozgalmiság képe ez.

 

Kamaszos hevülettel, megrendíthetetlenül hittem abban, hogy a régi korlátok leomlásával eljön az a kor, amikor mindenki érvényesülhet.

 

Eljön az „alakítsd a sorsod” szabadsága.

 

A középiskola ahol éltem, teljesen élte a demokráciára való felkészülés korát. Nyakig benne voltunk az Igazlátó Nap témában, a diákönkormányzat alapításban, Ve-Gá-s tréningeket tartottunk a fiatalabb belépő generációknak - amolyan kortárs segítő módon. Nagyjából azzal a fogalmi készlettel, ami itt a blogon felvonul. Fenekestül felforgattuk az iskolát.

 

Az első osztályfőnöki órán azt mondta az osztályfőnökünk, hogy „Legyetek vagányak!”. Mi beleadtunk apait - anyait. Minden oldalról feszegettük az öreg iskola kereteit, de mivel a változás szele a levegőben keringett, és egyébként is szinte mindenféle megmérettetésben szinte automatikusan közülünk került ki a győztes, így senki nem bánthatta a házi-forradalmunkat, bármennyire is szerették volna száműzni.

 

Később jöttem rá, hogy az akkor még láthatatlan nagy szellem miatt nem rúgtak ki bennünket. A demokrácia mint reális lehetőség védett a hatalmi reflexektől. Olykor még ütköztünk is azokkal a tanárainkkal, akik ezt nem tartották realitásnak. De ott volt fölöttünk a 85-ös oktatási törvény, és akkor még a gyermek naivitásával mertem mondani, hogy olvassák el. Oda van írva.

 

Hittem abban, hogy egy progresszív irányba indulunk el. Sok nehézséggel küzdöttünk akkor is. A diákság nagy része, vagy a tanárok nagy része csak a pálya széléről szemlélte az eseményeket, ugyanakkor az osztályom élménye azt is visszaigazolta, hogy csak vezetői nyitottság kérdése, hogy működjön-e ez a „mindenki érvényesül”-modell. Számunkra ez realitás volt. Megcsináltuk. Nem gondoltam, hogy ebben van valami rendkívüli, azt hittem, hogy ezer és ezer helyen történik valami hasonló. Ha valaki ezt nagyon az átlagostól eltérőnek titulálta, annak egyszerűen nem hittem. Korom Palival leveleztem akkoriban sokat, az utóbbi két évben kezdem elfogadni az ő nézőpontját arról, hogy ez talán nem is annyira hétköznapi eset.

 

Körülöttem annyira úgy látszott, hogy virágzanak az önművelési lehetőségek, hihetetlenül sokszínű módszertani és szemléletformáló tréning kultúra vett körül 4-5 különböző diákmozgalomban. A rendszerváltás utáni években ezek megizmosodtak és országos hálózatokká váltak.

 

Belekóstoltam abba, hogy milyen a tudás alapú társadalomban élni. Élveztem és láttam, hogy sokak kiteljesedését támogatták ezek az erős szervezeti kultúrák. Kitűnő civil gyakorló terepek voltak ezek. Büszke vagyok ezekre az „iskolákra”.

 

A rendszerváltás óta eltelt 20 év nekem ketté törik középen. Az első 10 év 88-tól 98-ig tart és 99-2009 között már hűlt helye sincs azoknak az értékeknek, szervezeteknek, tevékenység formáknak, amik számomra a rendszerváltást jelentették.

 

Azt hittem elég erős vagyok ahhoz, hogy visszahozzak valamit belőle az EU csatlakozás utáni humánfejlesztések korához. Csakhogy kiderült, hogy ilyen kor nincsen, talán nem is vagyok ehhez elég erős. Talán nemfogtunk össze elegen.

 

Elkezdtem körbejárni a még talpon maradt szervezeteket, azokat a civileket, akik érintkeztek a Kultúrkörrel valamilyen módon, elkezdtem itt a blogon krónikaszerűen egy lenyomatot adni arról, hogy a mi demokrácia felfogásunknak milyen sérelmei vannak a hétköznapi közösségfejlesztő terepmunkában.

 

Az elmélettől, a keretektől kezdve a forráselosztás kritikájáig, vagy a bennem élő reményekig – lehetőségekig mindent le akartam írni. Ez eléggé sikerült is.

 

Egy bizonyos szemszögből ez is látlelet a hazai demokráciáról, a rendszerváltásról, az 56-os és a 89-es remények beteljesüléséről vagy bukásáról.

 

Nem mondhatjuk, hogy beteljesült az „alakítsd a sorsod” szabadsága!

 

A zsákmányszerző pártokrácia és az ehhez szervesen illeszkedő civil elit nem kérnek ebből a nézőpontból.

 

 Az utóbbi 2-3 évben felvállaltam ezt a kudarcot, és megpróbáltam leírni azt, hogy a szélesebb közvélemény számára és még inkább az intézményesült állampolgári önszerveződések számára miért nem fontos ez a szabadság. A kultúra adta korlátok miként teszik lehetővé a demokrácia intézményeinek kiüresedését.

 

A helyi terepmunkában és a nagy keretek diszfunkciónál egyaránt érzékelhetők a demokrácia deficittel összefüggő kulturális korlátok.

 

Sokszor keserű reményvesztettséggel tudok csak írni ezekről. Nekünk is van egy bukott forradalmunk. Mi is elvesztettünk egy álmot. Nagy fájdalmam, hogy Pál Tamás haragszik az életművére. Leginkább arra haragszik, hogy a Századvégen végig tanította azokat, akik a civilgyilkos politikai kultúrát kiépítették. Nemhogy lepergett róluk az ő üzenete, hanem úgy érzi fegyverként használható az a tudásanyag, amit az érdekérvényesítésről tőle kaptak. Hozzájárult ahhoz, hogy hatékonyabban tudjanak kiirtani bennünket a közéletből.

 

Én azt gondolom erről, hogy ez nem az ő karmája. Azoké, akik ezt tették.

 

Számomra ő a rendszerváltás nagy alakja. Talán Gandhi-hoz tudnám hasonlítani, mert egy önálló erőszakmentes kommunikációra épülő konfliktus kezelési formában látta a demokráciába való átmenet útját. A fél életét azzal töltötte, hogy járta az iskolákat és gyerekeket tanított interpellációt készíteni. Az életpályája első felében született kutatási eredményeket le tudta fordítani gyakorlati síkra, és volt bátorsága terjeszteni ezt a nézőpontot.

 

Tettekkel, tevékenység mintákkal gyakorolható mintákkal, vagy ahogy ő mondaná civil technikákkal formálta a demokrácia kultúrát azokkal a pedagógusokkal és fiatalokkal, akik értették mi a különbség az alattvaló és a polgár mentalitása között. Azokkal, akik értették, hogy mi a különbség a tettek és az üres beszéd között.

 

Felelős életpálya az övé, és felelőtlennek tűnik ebben a tükörben sok pályatársának a munkássága.

 

A szabadság felelősségéről tőle tanulhat majd az utókor.

 

Érezhető a jelenben, hogy a közélet jelenlegi szereplői nem érzik még ezt a felelősséget.

 

Büszke vagyok arra, hogy középiskolásként én is tettem a dolgom és később az ő szakmai irányítása alatt dolgozhattam a demokratikus kultúra fejlesztésén.

 

Egy ilyen nagy ünnepen, mint a rendszerváltás 20. születésnapja azt kívánom magunknak, hogy merjünk fiatal felnőttek lenni. Merjük megálmodni azt, hogy mitől élünk majd boldogan. Merjünk partnereket keresni ehhez! Merjük megalapozni a jövőnket, a felnőttek felelősségével építeni azt.