Hungarian Participation Democracy's Ghost.

I have been a community development social worker and NGO activist from 1988 until 2007 back in Hungary. I am using the democracy development single issue movement points of view to let people understand the current affairs. During the first 7 years I wrote nearly 1000 articles about employment, democracy development, agriculture NGO situation. After this election I decided I turn my blog to English.

Kommentek

RSS Feedek

RDH Blog - RSS 2.0 hírcsatorna

Cirkulus viciozus

2009.09.29. 17:40 :: Saman

Egy segítõ – segített gondolatkísérletre invitálom most a kedves olvasót. Azt játszom, hogy a hazai demokrácia a kliensem, és együtt keressük a választ a következõ kérdésekre:
Mi fáj? Mi a baj?
 
Mi nem mûködik jól, mely területeken látjuk azt, hogy az amit csinálunk, az eltér attól, amit csinálni szeretnénk?
 
Alapvetõen abból indulok ki, hogy a rendszerváltáskor arra szerzõdtünk egymással, hogy nyugati típusú jóléti társadalmat építünk, széles foglalkoztatottsággal, magas minimálbérrel, érzékeny szociális védõhálóval.
 
Ennek feltétele a vállalkozás szabadságának érvényesülése, azaz a szabad piac.
A leghatékonyabb és leg átláthatóbb kerete ennek a demokrácia, amely megfelelõ terepe lehet annak, hogy részt tudjunk venni a saját sorsunk alakításában.
 
Egy segítõi kapcsolatban szoktunk arról beszélni az alapvetõ keretek lefektetése idején, hogy milyen háttérrel, milyen módszerekkel képzeljük el a terápiás kapcsolatot. Éppen ezért úgy fair, ha megmutatom, hogy a blog meglátásai mögött milyen iskola fogalomrendszere – módszertana húzódik.
 
Ez itt egy neo Rogers-i iskola módszere, amely azt keresi, hogy a rálátás segítségével a kliens hogyan tudja megtalálni az általa ideálisnak elképzelt állapothoz vezetõ utat. Ez az iskola nem tekinti betegnek és inkompetensnek a segítetteket. Rogers a flow elakadásának képével magyarázta a krízisbe került emberek állapotát. Olyan ez, mint ha faúsztatás helyzetben keresztbe fordul egy-egy farönk, amit ha újra helyes irányba fordítunk, az áramlás újra megindul.
 
A hazai „szabadság” körül is van ilyen állapot.
 
Az Alkotmányunk leír egy jóléti társadalomképre épülõ mûködõ demokráciát, amelyben a kormány információs és döntés elõkészítési szerepébõl következõ túlhatalmát számos demokratikus egyensúly tartja a helyes úton.
 
Ha esetleg valaki úgy érezné, hogy mi nem ilyen szabadságot akartunk, ha valaki úgy érezné, hogy nem ilyen jóléti társadalmat álmodtunk, akkor gondolkodjunk együtt. Keressük meg a közelmúlt történelmében, hogy hol akadtak el dolgok, hol vannak olyan fordulatok, amelyek megakasztják az életerõ természetes áramlását.
 
Meg kell értenünk közösen, hogy mi miatt választottuk azt a konstellációt, amivel végül is elégedetlenek vagyunk. Szeretnénk rajta változtatni, de már nem látunk kiutat. Egyedül nem találjuk meg a labirintusból kivezetõ utat. Ariadne fonala elveszett. Tehetetlennek és kiszolgáltatottnak érezzük magunkat, a fájdalmunkat súlyosbítja, hogy napi szinten szembesülünk azzal, hogy ez vesz körül bennünket.
 
Régen vágytunk erre a szabadságra. Régi álmunk látszott valóra válni 89-ben. És most ott ülünk újra keseregve, és nem értjük, hogy hol a demokrácia, hol a jóléti társadalom intézményrendszere, hol a nyugati minimálbér és a 70% fölötti foglalkoztatottság.
 
Sokan bemerevedtek a saját álláspontjukba és erõvel kényszerítik a közélet kultúráját olyanná, amilyen. Mindenkinek érthetõ a saját pozíciója, de valahogy nem egyfelé húzzuk a szekeret. Mindenki veszít, és mindenki sakkban tudja tartani a többieket. Egyik szereplõ sem tud sikert felmutatni szövetségesek nélkül. Elõ tudjuk idézni a közös vesztes-vesztes lövészárokharcot.
 
Olyasmi állapotban vagyunk, mint a három részre szakadt ország határvidékein élõk, akik csodálkozva néztek arra a jelenségre, hogy mindhárom országrész hatalmi központja beszedi az adót tõlük, de egyikük sem védi meg õket.
 
Nem volt más lehetõség kitérni az akkori állapotok elõl, csak a láp, a bujdosás, az elkerülõ önvédelem. Ha valaki nem költözött el más vidékre, annak nem maradt más választása.

 

 

 

1. A mai rendszer is több ponton egzisztenciális fenyegetettség állapotában tartja a polgárokat.

 

Mindhárom szektor képes olyan sarcokat beszedni tõlünk, ami önmagában még kibírható lenne, de ha mindhárom megteszi, akkor abba bele kell pusztulni.

A három pillérû nyugdíjrendszer bevezetésének hajnalán elkezdtem egy tõkeképzõ életbiztosításba félrerakni. Elhittem a pénzintézetnek, hogy az infláció fölött minimum 4-5% reálhozamot produkál majd a rábízott pénzem, de vélhetõen ennél többrõl lesz szó hosszútávon. Ehhez képest 10 év után nominálisan nem volt annyi pénz a kasszában az elszámolásnál, mint amennyit beleraktam. Értem én, hogy a pénzintézeteknek is fenn kell tartani az apparátusaikat, de arról volt szó az elején, hogy a szalmazsákhoz képest mennyivel biztonságosabb, kiszámíthatóbb a pénzintézetek szaktudására, befektetési tapasztalatára támaszkodni. Gondoljuk végig, hogy ugyan ilyen hadisarc-e a bankok részérõl, amikor a második évtõl egy mozdulattal duplájára emelik a lakástörlesztést. A piac szereplõi sorra bizonyulnak zsákmányszerzõnek akár fogyasztói relációban nézzük, akár munkavállalóként nézzük ezeket. Nyugaton ugyan ilyen árszínvonal mellett megfizetnek egy 3-4 szer nagyobb bérszínvonalat, és nem, csalják el az adót.

 
Tiszta-e az állammal kötött szerzõdésünk? Tudjuk-e, hogy a rekordmértékû adóért cserébe pontosan mit is kapunk? Kiszámítható-e hogy a nyugdíj öt év múlva is nyugdíj lesz-e, a családsegítõ 5 év múlva is családsegítõ lesz-e, a rendõrség 5 év múlva is rendõrség lesz-e, az útépítés vagy a gázmûvek 5 év múlva is útépítés és gázmûvek lesz-e? Az iskola 5 év múlva is iskola lesz-e? Ha valami hiányzik a rendszerbõl, például a munkahelyteremtés intézményrendszere, akkor meg tudjuk-e ezt szervezni abból a 300 milliárdnyi EU pénzbõl, ami erre a területre van megcímkézve? Sajnos ezeken a területeken sorra elbukunk. Az állam intézményei egyre erodálódnak minõségben vagy mennyiségben. Miközben ugyan úgy fizetjük a rekordmértékû adóterheket.
 
A harmadik szektor, az állam és piac csõdje helyzetben képes-e hiánypótló szolgáltatásokkal vagy kisközösségi kontroll alatt lévõ missziókkal hatékonyan fellépni a családok erejét meghaladó társadalmi problémák megoldása érdekében? A harmadik szektor a részvétel lehetõségét kínálja, azt ígéri, hogy általa meg tudjuk teremteni az olcsó és hatékony hiánypótló szolgáltatásokat és ebben a keretrendszerben tudjuk mûködtetni az érdekképviseleteket. Ehhez képest a rendszer pazarló és hitványul magára hagyja a hiánypótló szolgáltatások kiépítésén fáradozókat is és az érdekképviseleteket is.
 
Sem anyagiakban sem részvételben nem azt kapja a szektor, ami elegendõ lenne, ezért ezen a területen látszik leginkább, hogy „amit reggelre építünk, az leomlik estére, amit estére építünk, leomlik reggelre”. 700 milliárd a szektor éves árbevétele, míg a látható civil szektor hellyel közel a 6 milliárdos NCA-ból él. Ez a szektor költségvetésének kevesebb mint 1%-a. Egy külsõ szemlélõ azt hiheti, hogy lehet abban valami érdekes unicum, ahogyan a magyarok a közösségi ügyeiket intézik, mert sok csúcsminõség jön ki a kezük alól. Sok élsportoló, sok tudós, mûvész vált világhíressé ebbõl hazai neveltetési háttérbõl. Közelrõl megnézve azonban a legtöbb nonprofit ügy szánalmas túlélésért folytatott napi küzdelem. Nem sokban különbözik attól a döntõen szegénységi kultúrától, ami a középosztályiság látszatát fenntartó, de valójában a szegénység és a polgári lét közötti határon tengõdõ hétköznapi kultúránk állarca. Látszólag meg tud jelenni európai módon, de valójában nem hoz olyan teljesítményt, ami ma elvárható volna. A mi részvételi demokráciánk arról híres, hogy kockakõvel és Molotov koktéllal dobálja a rendõrök fejét, erõdemonstrációkkal akar megfélemlíteni kisebbségeket, nem lehet tudni, hogy a látható, önmagát állampolgári önszervezõdésnek mondó csoport valamelyik párt pincsikutyája, vagy esetleg a titkosszolgálat manipulatív mesterkedése, vagy tényleg az aminek mondja magát, esetleg mindhárom egyszerre.
 
Mi az a tapasztalati háttér, amibõl ez a rálátás kialakult.
 
Történetiségében igyekszem felvázolni, hogy azt a kulturális – gazdasági – politikai helyzetet ami kialakult, hogyan érzékeltem a saját tevékenységemben. Az életpályám során folyamatosan mozogtam olyan közösségfejlesztõ helyzetekben, ahol a saját szervezetemben megtapasztalható élethelyzet általános voltát sikerült megszondázni máshol, szektor szintû perspektívából is. Mint tréner szervezetekben dolgozó közösségi munkás gyakran vettem részt országos tréningsorozatokban, ahol évi 300 – 1000 civil aktivistával mûhelymunkákban vettem részt. Ezekben a helyzetben született mélyinterjúk, fókusz csoportos probléma listák, a stratégiai tervezések helyzetfeltáró kutatásai adnak alapot arra, hogy egy-egy egyedi példával illusztrált jelenség általánosságát, elterjedtségét meg tudjam ítélni.
 
A munkám miatt összefolyik bennem a személyes perspektíva és a szektorszintû sík. Mindkettõ személyes élményként fog megjelenni ebben az esetpélda sorozatban. Van egy plusz síkja is ennek a cikknek. A független állampolgári önszervezõdések élethelyzetét belehelyezzük a teljes demokratikus keretrendszerbe. A demokrácia más szereplõivel együtt alkotott csoportdinamikai erõtérben gondolkodunk. Az állampolgári önszervezõdések körül jól látható az az adományozói kör, akik a szektor forrásainak az újraelosztásával foglalkoznak. Az állami források újraelosztásánál már bent is vagyunk a pártok által uralt politika sûrûjében. Egy másik viszony is van az állampolgári önszervezõdések és a pártokrácia között. A pártok társadalom formáló víziói elnagyoltak és átfogóak, míg egy adott területen szervezõdõ állampolgári önszervezõdés, azaz a saját érdekképviseletek világa elmélyült rálátással bír az adott életvilágban. A nem patologikus demokráciákban a részvételi demokrácia civil síkja és a pártok által szervezett kommunikációs terek közös közjó teremtõ – célkitûzõ kommunikációs egységet alkotnak. Nálunk sajnos nem. Nálunk a harmadik szektor forrás oldali kiszolgáltatottsága egyszerre bénítja meg a társadalmi szerzõdéshez elengedhetetlen kommunikációs tereket és a hiánypótló szociális szolgáltatások kiépülésének terepét.
 
Ezeknek a szereplõknek a kapcsolat elemzését fogom itt elkészíteni annak a neo Rogersi iskolának fogalmi készletét használva, ami ezt a közösségfejlesztõ kultúrát megalapozta. Nézzük hol fordultak keresztbe farönkök a hazai demokráciában!
 
2. Hogyan jutottunk idáig? Hogyan üzent hadat a pártokrácia a civil életvilágnak?
 

A történet ott kezdõdik, hogy egy köpönyegforgató párt, amely egy kampány nélküli kampányban egyetlen szûzként teljesen váratlanul kormánytöbbséget szerzett, nekilátott azt a mintát követni, ami ellen állítólag jobb oldali nagy egységet szervezett.

Úgy gondolta, hogy a politikai ellenfelének óriási társadalmi beágyazottsága van és neki meg nincs. Úgy gondolta, hogy a politikai ellenfelének nagy klientúrája van a sajtóban és a gazdasági és civil életben, neki meg nincs. Éppen ezért hatalmas antikommunista propaganda közepette elkezdte háttéralkukban egy olyan kapcsolati háló felépítését, amit a másik oldalon feltételezett.

Ennek a hadviselésnek az igazi vesztesei a politikafüggetlen életvilág civil szereplõi voltak.
Amikor a FIDESZ adta a parlamenti többséget a Kisgazda Párttal, a civil szervezetek támogatását elosztó bizottságban megjelent az a forráselosztó gyakorlat, amely félretolja a pályázatokat értékelõ szakértõk pontozását és a kormánypártok és az ellenzék pártlistája alapján osztja el a civil forrásokat. Késõbb ugyan ez történt az ingatlanok újraelosztásánál, ami Torgyán feleségének „civil” szervezetei miatt némileg szájára vett a sajtó, és Halász – Hegyi – Zuschlág paktumként bélyegezték meg a jelenséget.
 
Lényegesen átfogóbb háború folyt ennél a közéletben. Az új ügyész, az új köztársasági elnök, az új alkotmánybíróság, az új APEH elnök, az új rendõrfõnök mind azt mutatja, hogy a FIDESZ minden apróbb kontrollmechanizmust igyekezett elfoglalni, függetlenségében semlegesíteni - megsemmisíteni.
 
A sajtó és a civil világ szereplõin látszik ennek a háborúnak a sikere. Nem maradt független sajtóorgánum, így jóidõre odaveszett a nyilvánosság kontrollja.. A rendszerváltás óta tartó korszakról eleve elmondhatjuk, hogy nem vagyunk kész az érdekképviseletek körüli kontrollmechanizmusokkal. Ettõl a ponttól kezdve elakadt az érdekképviseleti kultúra fejlõdése is. Miközben azt az ideológiát hangoztatták, hogy „polgár”, végképp megsemmisítették ezt az eszmét. Alattvaló. Újra ez lett a viszonyrendszer alapja.
 
Lojális szervilis sajtó. Maffiaszerûen a politikával összefonódó gazdasági körök. Megalázott és szétvert kontrollszervek.

 

 3. Hogyan semmisítette meg a pártokrácia a független állampolgári önszervezõdéseket?

Az EU korszak elõkészítése folyt ekkor. Lehetett tudni, hogy a csatlakozás után megtízszerezõdnek a bejövõ fejlesztési források és talán a gazdasági fellendülés miatt az államkassza is sokkal gazdagabb lesz.

Mindkét pártnak tetszett a Halász – Zuschlag féle új modell, mert elõrevetítette, hogy õk biztosan ott lesznek húsosfazéknál. Ezt nevezem 98 óta tartó MSZP – FIDESZ nagykoalíciónak.
 
Ennek lényege, hogy a pártokrácia csak az általuk elfogadott azaz fölülrõl elfogadott érdekképviseleteket tekinti szereplõnek a társadalmi kommunikációban.
 
Sem a sajtó, sem a fejlesztéspolitika nem akceptálhat függetleneket ettõl a kortól kezdve.
Csakhogy ez a karma visszaüt.
 
Ha az a kihívás, hogy a keresõképes korosztály kb. egyharmadát kellene a munkaerõpiaci reintegráció részévé tenni, ehhez hihetetlen mennyiségû integrációs sikerre volna szükség.
Ehhez képest az derül ki, hogy fehér hollóként alig tudunk felmutatni komoly integrációs sikereket produkáló civil kezdeményezéseket. Eleve nehéz dió ez a mi kultúránkban, de mivel a korábban felvázolt fejlesztéspolitikai paradigma elüldözte az egyes területek civil vezetõit, fõként azokat, akik tudásukat nem csak egy bázisközösségben tudták kamatoztatni, hanem hálózatépítõként terjesztették a tudásukat.
 
Csak olyan hálózatépítõk maradhattak kommunikációképes állapotban, akik közvetlenül a pártokrácia részei. A fõcivilnek látszó Barabás Miklós lánykorában Népfrontos ember volt!
Fontos szakmaterületek maradtak gazdátlanul. Sem szellemileg, sem anyagilag nem készültünk fel olyan jellegû fejlesztésekre, mint amit Írország vagy Görögország végig csinált az EU forrásokból. 2004-ben, amikor elkezdõdtek az EU programok, váratlanul érte az országot a fejlesztési kihívás. Nem tudtunk mit kezdeni a helyzettel.

 

  4. A kivívott elfogadottságok világát eltörölte a fölülrõl történõ elfogadottságok világa. A demokrácia átváltott puha diktatúrába ezen a ponton.

Ez amolyan „kockázat és mellékhatásként” ott volt a levegõben a pártok torzsalkodása és civil ellenes együttmûködése mögött.
 
A pártokrácia annyira túlgyõzte magát ezen a fronton, hogy a társadalom hellyel közel belepusztult. A társadalmi önszervezõdések oldaláról nézve ez tisztán látszik. A fiatal magyar demokráciának vége lett.
 
Akik bekapcsolódtak az NFT I. fejlesztési programok végrehajtásába, sokan pusztító isten csapásaként élték meg a programjukat. Amikor az NFT II-es programokra felkészítõ tréning sorozatot meghirdettük, a programot megtervezõ Szociális Egészségügyi és Ifjúsági Minisztérium 400 olyan intézményesült szervezetet szeretett volna EU konform tudással felruházni, akik még nem vettek részt ilyesmiben. Már ott meghökkent a hazai civil szektor a pályázati kiíráson, hogy mi az a fõállású munkatárs. Ebbõl engedtek, végül is olyan szervezetek is jelentkezhettek, akik nem ennyire intézményesültek. Mivel kevesebb szereplõ jelentkezett, így abból is engedett a Minisztérium, hogy az EU tapasztalatokkal rendelkezõk is bejöhettek. Összességében az lett ennek a spontán kutatásnak az eredménye, hogy 20 alatt volt azoknak a szervezeteknek a száma, akik az eredeti célcsoport meghatározásnak megfeleltek.
 
Azóta is számos ponton látszik, hogy a prátokrácia a maradék civil területeket is igyekszik megszállni. A LEADER, a foglalkoztatási paktumok, a Termelési Értékesítési Szövetkezetek, a szociális szövetkezetek, az EQUAL és még sorolhatnám, kifejezetten megszervezhetetlenek helyi közösségi integrációk nélkül.
 
Az a baj a zsákmányszerzõ civilgyilkos pártokrácia által kezdeményezett és levezett ilyen jellegû programokkal, hogy nyomtalanul tûnnek el, mindenféle pozitív hatás nélkül. Se idõnk, se pénzünk nincs arra, hogy a munkahelyteremtés körüli fejlesztési forrásokból a pártkasszák feltöltését finanszírozzuk.
 
Ezen a ponton a kígyó a farkába harap.
 
5. Letérünk a szuverenitást tisztelõ európai kultúrkörbe tarozó fejlõdési pályáról

 

Vissza kell térnünk oda, hogy a mezítlábas állampolgár (meglehet, hogy teljesen jogosan), egzisztenciális fenyegetettségben érzi magát.
Nem tervezhetem meg a jövõmet ebben az országban. Nem vállalhatok felelõsséggel gyerekeket. Nem jövök ki a fizetésembõl napi szinten sem, nemhogy a hosszú távú jövõ biztonságát finanszírozni tudnám.
 
El is kezdte keresni a felelõsöket a hazai közélet. Az egyetlen sajtó által preferált ötlethalmaz az az 1930-as években keletkezett recept, hogy tekintsük bûnbaknak a zsidókat, a cigányokat. Küdjünk a kommunista veszély ellen!
Miközben a háttérben napi szinten folyik a FIDESZ – MSZP nagykoalíció által vezérelt forráselosztás, azaz a jövõ kirablása, ezt kapjuk az arcunkba a sajtóból minden nap. Ezen lehet rágódni a nyilvánosság fórumain.
 
2007-ben országos társadalmi vitát kezdeményeztünk „Munkahelyteremtés” témában. Hellyel közel 0 volt a sajtó részvétele ebben a kampányban. Miközben egy 1998-as ugyan ilyen kampánynak több mint 100 sajtója volt.
Az „Úrnak és kódisnak egyformán jogában áll a híd alatt hálni” cinizmusa ismét élõ gyakorlattá vált.
 
A cigánykérdés körüli társadalmi vitában jól látszik, hogy a politika hogyan keni a köznépre az általa generált káoszt.
 
Az, hogy a pártokrácia nem tiszteli az állampolgári önszervezõdésekben a civil hangot kitûnõ esetpélda arra, hogy mennyire ázsiai, mennyire nem európai a hazai kultúra. A blogban rebarbarizációnak, vagy intézményesség-tagadónak szoktam minõsíteni azokat a politikusi megnyilatkozásokat, amelyek ezt támasztják alá.
 
Csakhogy a pártok elkezdenek azzal érvelni, hogy miért ne lennének õk intézményességtagadók, ha a hétköznapi ember is az. Erre használja a pártokrácia a cigánykártyát meg a melegkártyát.
 
A hétköznapi ember sem ismeri el a cigányok vagy a melegek státusát. Nem tekinti õket egyenrangú embernek semmilyen körülmények között. Erre alapozva a pártokrácia legitimálni szeretné ezeknek a témáknak a napirendre hozatalával a saját intézményességtagadó stiklijeit. Azt akarja elhitetni velünk, hogy normális a szuverenitás mellõzése a világ ezen táján.
 
Ne is feltételezze az egyszerû ember, hogy majd az állampolgári önszervezõdéseken keresztül beleszólást kér a közügyekbe.
 
Bízza ezt a dolgot a politikusokra.
 
Csakhogy ha ezt megtesszük, mint ahogy megtettük eddig, akkor ez az örvény erõsebben és erõsebben húz lefelé bennünket.
 
A politikusaink minden eddiginél mélyebb aljasságokat elkövetnek majd, ha továbbra is azzal a vehemenciával védjük meg a civil világot, mint eddig.
 
A számítógép korában könnyen megszervezhetõ, hogy a „ki ér rá” típusú demokrácia helyett, ami azon alapul hogy kik, kinek küldenek meghívót, áttérjünk az e-demokrácia nyújtotta lehetõségek „ki lát rá” típusú részvételi formákra.
 
Minden fontos köztestületnél a hellyel – közel zéró nyilvánosság állapotából egycsapásra át kellene váltani a teljes nyilvánosság, azaz az interneten elérhetõ nyilvános viták videofelvételei és az interneten megszervezhetõ szavazások világára.
 
Az angolszász demokráciában azért nem mernek hülyeségeket beszélni a közszereplõk, mert ezesetben a helyi közösségek kampányt indítnak a képviselõk visszahívására. Nálunk egy képviselõ a fölülrõl történõ elfogadottságokkal van csak függõségben, így senki sem visszahívható.
 
A politika a politikusoké. A közjavak a civilgyilkos zsákmányszerzõ pártokrácia játékszerei. A FIDESZ becsomagolja ezt a pirulát abba, hogy mindezt a tõkések, meg az EU meg idegen összeesküvõ láthatatlan hatalmak csinálták, de ezt mi csináltuk. Ezek a mi politikusaink. Ez a mi demokráciánk. Ezt éljük minden nap.
 
Újratermelünk egy mindenkinek rossz egyensúlyt.
 
Nem veszünk részt a politikákban, mert mocskos dolognak tartjuk. Akik részt vesznek, azok találkoznak ezzel a közutálattal. Találkoznak azzal is, hogy hívásukra szánalmasan kevesen reagálnak. Ennyire kevés résztvevõvel nem lehet változást elindítani.
 
Itt tartunk.
 
Nincs elég vállalkozónk, ennyi gazdasági szereplõ ennyi munkásnak tud munkát biztosítani.
 
Nincs elég közéleti szereplõnk, akik a pályán vannak, nem valamilyen egészséges verseny gyõztesei. Egyszerûen csak belõlük lehet válogatni.
 
Nincsenek új sajtóorgánumok.
 
Nincsenek új belépõk a civil fejlesztések világában.
 
A rendszerünk egy kirekesztõ pályán pörög.
 
Minden szereplõ ezt erõsíti.

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://reszvetelidemokracia.blog.hu/api/trackback/id/tr451416127

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

1.szóló · http://ide-oda.blog.hu 2009.11.13. 20:48:47

Továbbá: "Nincsenek hozzászólások." - állt a post alatt... (eddig;)

"A politika a politikusoké."
2002-ben még kb. 40 "független" jelölt próbálkozott az országgyűlési választáson.
2006-ban már csak 10 (-de 2 még abból is visszalépett:((

A pártokrácia "fineszes" húzása, hogy a függetleneknek nem lehet közös listájuk!
Na, ez is egy ördögi kör (avagy 22-es csapdája)
- hiszen, ha listán kívánna bejutni, akkor (névleg) már NEM lehetne független, de még csak "közös" (Független ÉS "Valami Párt") jelölt SEM...
Ki van ez találva.
süti beállítások módosítása