A lassan 20. születésnapját ünneplő rendszer, amely már fele annyi idős, mint a hazai kommunizmus és mindössze 13 évvel fiatalabb mint a Kádár rezsim, mély demokrácia deficit tüneteit mutatja.

 

A választott vezetőinkről az a közvélekedés, hogy egy zsákmányszerzésre épülő politikai rendszert építettek ki, amely technikailag is kizárja annak lehetőségét, hogy a demokráciákban normális kontroll mechanizmusok betöltsék funkciójukat. Valljuk be, ez a kép nem légből kapott vádaskodás. Ez a valóság.

 

Nincsenek színvonalas működőképességet biztosító törvények. Bajunk van általában a jogkövető magatartással, de a hazai jogdzsungel eleve kaotikussá és betarthatatlanná válik, amikor üldözőbe veszi a „kutyabetyárnak” tekintett állampolgárt.

 

A demokrácia szubjektív feltételei nem épülnek ki, a tiszta szabályok, a saját érdekképviseletek, a jószolgálati partnerek és a nyilvánosság kontrollja nélkül. Pál Tamás ezt tanította a Századvégen a fiatal politikai elitnek a rendszerváltás környékén, de a jelenlegi demokrácia mindegyik ponton deficitekkel terhelt. Ma már azért nem tart előadásokat, mert minden, amit tanított, ellenkező hatást ért el. A pártokrácia nem arra használta a tudását, hogy rálásson a demokrácia deficit kérdésére, hanem arra, hogy kiiktassa a közéletből a demorkácia fejlesztés területén dolgozó civileket.

 

A Pál Tamási paradigma szerint mik a demokrácia szubjektív feltételei:

 

Nincsen súlya a nyilvánosság kontrolljának. A Kádár rendszerben virágzó korrupciós kultúra nem megszűnt, hanem milliárdos tételekben folyik tovább. Ezek az urak nem szégyellik magukat, és semmilyen botránynak nincsen olyan következménye, hogy a bűnösöket kiszelektálná a közélet. A rendszerváltás utáni politikai elit felhatalmazva érzi magát arra, amit csinál, bármi is legyen az.

 

Teheti, hiszen az ideiglenesen bevezetett választójogi törvény nem teszi lehetővé új szereplők megjelenését a politikai erőtérben és a képviselők pedig nem visszahívhatók. Nincsen feljebbviteli lehetőség, amely konfliktus esetén igazságot szolgáltatna.

 

Nincsenek tárgyalóképes érdekképviseleteink. Maguk a nonprofit szervezetek sem veszik a fáradságot az érdemi érdek artikuláció kifinomult formáinak kiépítésére. A pártokrácia sanyarú koszton tartja a civil szervezeteket, szekértáborokba terelte a szabad állampolgári önszerveződéseket, majd azzal vádolja őket, hogy nincsen súlya a mandátumuknak.

 

Nincsenek jószolgálati támogatók. A Soros Alapítvány kivonulása óta a civil szektor a pártokrácia martalékává vált, a hazai gazdasági elit nem is gondolkodik abban, hogy a kormánytól független szervezetek megerősítése hosszú távon élhető demokráciát azaz kevesebb korrupciót jelentene.

 

Sem a pártok belső demokráciája, sem az alkotmányos ellensúlyok függetlensége, sem a civil vagy a sajtó kontroll nem garantálja azt, hogy a nagyobb kivívott elfogadottsággal bíró erő jusson vezető pozícióhoz a tehetségtelenebbekkel szemben. Kifejezetten lojálisak ezek a szervezetek az éppen aktuális hatalomhoz, nem töltik be kontrollfunkciójukat. Nincs valódi verseny a közéletben és sajnos a piacunk, a gazdaságunk is egy szélsőségesen kirekesztő konstrukció.

 

Senki nem gondolkodik érdemben arról, hogy a jóléti társadalmakban működő minimálbér intézmény bevezetése olyan fizetőképes keresletet teremtene a piaci szereplők számára, amelyre hosszú távon építeni lehet. Más ex szocialista országokhoz képest jelentős lemaradásban vagyunk gazdasági téren és sajnos kulturális jelek is mutatják, hogy rossz irányba haladunk.

 

Nem egyszerűen arról van szó, hogy a pártokrácia elkurvult, vagy arról, hogy az állampolgári önszerveződések nem képesek kikényszeríteni a közjót. Egy elmélyült kulturális jelenséggel állunk szemben, aminek a közéletben tapasztalható demokrácia deficitek mutatják legtisztábban a tüneteit.

 

A reszvetelidemokracia.blog.hu-n számos esetpélda, elemzés mutat rá arra, hogy alapvetően intézményesség-tagadó kultúra vagyunk.

 

Más népekhez képest sokkal kevésbé tudunk abban bízni, hogy a bíró valóban független ítéletet hoz, a rendőr megvéd a jogsértőkkel szemben, az orvos önzetlenül mindent megtesz az egészségem megóvása érdekében és a politikus munkája nyomán a közjó formálódik valósággá.

 

A napi gyakorlatban túl sok homok kerül ezekbe a gépezetekbe. Bele kalkuláljuk a stikliket azokba a helyzetekbe, amelyekben a jogsértés elviselése súlyos károkat okoz az adott intézményességben.

 

Nem bízhatok a rendőr törvényesség helyreállító munkájában, ha minden második alkalommal megkérnek, hogy tegyek a forgalmiba 5000 Ft-ot és el van boronálva az ügy.

 

Nem bízhatok az orvos eskü szerinti elkötelezettségében, ha gyakran előfordul, hogy meg sem vizsgálnak érdemben borítékok nélkül.

 

Nem bízhatok a bíró független törvénytiszteletében, ha soha sem talál bűnösnek egyetlen tolvaj politikust vagy gazdasági csalással érvényesülő üzleti szereplőt sem. A bírói gyakorlat kiszolgálja a civil intézményességekkel szemben ellenséges zsákmányszerző pártokrácia önvédelmi folyamatait.

 

Folytathatnánk a sort, napestig. Biztonságot teremtenek-e a biztosítási szolgáltatások? Lehet-e a nyugdíjrendszerre számítani az életpályánk végén? Hozam keletkezik-e a befektetési biztosításokon vagy a nyugdíjpénztárak által kezelt pénzeken? Kiszámíthatók-e a bankok pénzügyi szolgáltatásai? Eltűnhet-e a lakáshitel-intézmény a hazai piacról? Rengeteg példát hozhatnánk.

 

Az intézményesség tagadó mentalitás azt jelenti, hogy elnézzük az intézményeknek a diszfunkciókat, nem követeljük meg a köztisztségviselőktől a szerepük szerint elvárható átláthatóságot és hatékonyságot.

 

Természetesnek tudjuk elfogadni a nem tiszta viszonyokat. A csalást, a hazugságot, a jogsértést.

 

A közéletben ennek súlyos ára van.

 

Nem várjuk el a pártoktól, hogy bármit betartsanak ígéreteikből, vagy automatikusan elhatárolódjanak a maffiatevékenységektől.

 

Nem várjuk el a kontrolláló szerepben lévő szervezetektől, hogy szükség esetén hatékonyan védjék meg a közérdeket a pártokrácia tevékenységével szemben.

 

A hétköznapi emberek hallani sem akarnak arról, hogy bármilyen módon részt kellene venniük a közéletben. A pártokrácia pedig azzal vádolja a civil érdekképviseleteket, hogy lényegében nem integrálták a területükön lévő szereplőket, így nem kell figyelembe venniük az általuk hangoztatott érdekeket.

 

A legtöbb érdek artikulációs folyamat ad hock ötletelés, ahol sem a procedúrák, sem az eredmények nem világosak. A hazai döntés előkészítési kultúra fontos eleme, hogy szinte garantáltan mellőzi a területen fellelhető kulcsszakértők és az érintettek részvételét. Erre egy 30 évvel ezelőtti Varga Károly kutatás mutatott rá. Így sikerül olyan döntéseket hoznunk, amelyek végrehajthatatlanok. Az is hazai módi, hogy többször újra döntünk a kérdésben. Így lesz a 4-es metró 300 milliárd forint helyett 700 milliárd, a Margit hídi felújítás 19 milliárd helyett 32 milliárd és még sorolhatnánk a Bős- Nagymarosi vízlépcsőtől kezdve a Nemzeti Színházig vagy a Hankong gumigyárig, vagy a 2004 óta tartó EU forrásokból működő fejlesztésekig a legtöbb állami megmozdulást.

 

Vissza kellene hódítanunk az intézményességek tiszteletét!

 

Nem szabad eleresztenünk a jogállami kereteket vagy az európai kultúrkörből következő közügyekhez hozzátartozó racionalitást!

 

Hinnünk kell abban, hogy igen is megszervezhető a független nyilvánosság, a törvényes rend, a magyar demokrácia!

 

Számos kultúrában kifejezetten arra épül a modern demokratikus rend, hogy tisztelettel néznek az intézményességekre.

 

Gondoljunk bele, hogy a japánok, az angolok, vagy akár a skandináv országok kultúrái milyen tisztelettel viszonyulnak intézményekhez, szabályokhoz, vagy a kultúrájukból következő alapvető elvárásokhoz.

 

Az intézményességekkel szembeni érzelmi ellenállásnak az az ára, hogy irányíthatatlanná válunk olyan pontokon, ahol nem szabadna szétesnünk.

 

A konkrét szervezeti és szervezetek közötti együttműködések területén meg kellene teremteni a szükséges mértékű átláthatóságot és hatékonyságot. Gondolkodnunk kellene arról, hogy milyen lehetne az az új nemzeti identitás, amely visszafoglalja az intézményességeket vagy sajátos egyedi minőséget mutat fel ezügyben és ezáltal nem leszakad a világban zajló kulturális és gazdasági trendekről, hanem követi azokat. Korszerű volna a tudás alapú társadalom logikája szerint újjászervezni a viszonyainkat, mert az eddigi kommunikációs keretek alapvetően támasztják alá a „nem értünk szót egymással” – történelmi gyökerekre is támaszkodó nemzeti karakterünket.

 

Sokat kellene arról beszélnünk, hogy mi a baj az intézményességekkel, mert a probléma szőnyeg alá seprése csak fokozza a bajt.

 

Azért adtam ezt a címet a cikknek, mert meggyőződésem, hogy ha lenne királyunk vagy királynőnk, jelen lelki állapotunkban azzal is az „intézményességeknek kijáró” bizalmi deficittel bánnánk.

 

Márpedig ez nagy baj.

 

Sok-sok bajunknak ez a gyökere.