Az általunk választott vezetők hatalmi arroganciája és a társadalmi kontroll mechanizmusok kiiktatása jól mutatják, hogy a közéleti térben egy olyan kommunikációs eljárásrendet tartunk fenn, amelyben biztos kudarcra van ítélve minden alulról induló érdekérvényesítési kezdeményezés.

 

Az érdekképviseletek nem működése miatt fel sem merül másfajta érdek, mint, a hatalmi elitek által hangoztatott jövőképek,

 

Utána kellene járni, hogy Gyurcsány Ferenc milyen megfontolásból képviselte azt a pozíciót megveszekedetten, hogy a reálbérnek nem szabad emelkednie. Elég érdekes ezt egy baloldali párt elnökének a szájából hallani. Hatásos kép volt erre az ellenzék részéről, hogy akkor ez a párt most a tőkések érdekképviselete, vagy a munkásoké. Nem is keresték a választ a mostani történések között, Kövér László azzal állt elő, hogy a nagyapja, mint szocdem mozgalmár nem énekelte Weisz Manfréddal együtt az internacionálét, anno amikor még létezett munkásmozgalmi állampolgári önszerveződés, mint olyan, az nem így nézett ki.

 

Az öszödi beszédben, amikor az érdekkijáró politikai elit válásága teljes valójában vulgárisan megmutatkozik, Gyurcsány azzal az érvvel áll elő, hogy Demján Sándornak sincsen értelmes ötlete. Nem valamelyik szakszervezetei vezető, vagy valamelyik mozgalom szellemi képességeiről nyilatkozott, kiragad egy személyt, akit azért tekintsünk itt intézményes aktornak.

 

A jóléti társadalom modell kiépüléséhez sok – sok emancipációs csatát kellene megnyernünk. Nemcsak a pártokráciával szemben, hanem a munkahelyeken az utcákon a boltokban is. Az érdekvédelem kultúrája nem fog azzal kiépülni, ha a 6 létező jogvédő szervezet 4-5 jogászból álló apparátusát megduplázzuk.

 

 

Nem lesz ezt könnyű elérni. Tessenek beleszagolni egy helyi önkormányzati politikai küzdőtérbe. Vagy közelről megvizsgálni egy országos érdekérvényesítési folyamatot.

 

Kulcsfontosságú pontokon borítékolni lehet a kirekesztő erők győzelmét és az integráció lehetőségének szétesését. Ebben a baloldal és az SZDSZ rettenetesen arrogáns közéleti szereplő volt, de ők csak inasok a FIDESZ-esekhez képest.

 

Hazánkban egy lokalizált puha diktatúra alakult ki, ahol a nagyrendszer demokratikus kereteinek diszfunkcióit a kis döntéshozatali területeken folyó munka újratermeli.

 

Összességében azért nem haladunk a jóléti társadalmi modell kiépülése felé, mert feladjuk ennek az esélyét minden béralku helyzetben, minden fejlesztéspolitikai döntésnél.

 

Elismerjük a hatalmi eliteknek a „meggyalázásunkhoz” való jogát.

 

Azzal, hogy állampolgárként ódzkodunk részt venni a közéletben, azzal, hogy civil vezetőként belemegyünk a pártok veszélyes integrációs játékaiba és nem végzünk érdemi mandátumképző munkát, megteremtjük annak a lehetőségét, hogy a civil érdekképviseletek félretolható szereplői legyenek közéletnek.

 

 

Több szempontból érdemes megvizsgálni azt a kérdést, hogy miért nem látnak az emberek fantáziát abban, hogy belakjuk a demokrácia intézményeit.

 

A szervezeti – közösségfejlesztési és politológiai kérdéseken túl most nézzük azt a kérdést, hogy a kultúra hogyan  korlátozza a hazai demokratikus átmentet.

 

Vegyük sorra a Globe – Hoffstede kutatás szempontjait és gondoljuk végig, hogy milyen eredményre jutunk. A hatalmi távolság szempont kivételével végig megyek minden más bemért szemponton.

 

 

Magánügynek tart olyan kérdéseket is, amelyek egyértelműen közügyek. Teret enged az egyéni ambícióknak. Nem érvényesül a negatív szabadság elvének második bekezdése. A negatív szabadság elve szerint jogom van mindenhez, ami nem korlátozza mások ugyan ilyen szabadsághoz való jogát. Nálunk ez a második rész kimarad. Marad a jogom van mindenhez. Ez nem feltétlenül abban jelenik meg, hogy gátlástalanul használjuk a világot. Inkább akkor feltűnő ez, ha ezt elnézzük másoknak. Akkor is, ha nyilvánvalóan behatol az intim szféránkba, és birtokolni kezdi azokat a tereket, amelyekre nekünk is szükségünk van.

 

Magyarul az individualizmus segít nekünk elfogadni, elnézni azt, hogy a politikusok gátlástalanul lopjanak. Azt gondoljuk róluk, hogy direkt azért mentek oda, és azt is, hogy mi bizonyosan tehetetlenek és kiszolgáltatottak vagyunk ezzel szemben. Egyszerűen ügyeskedőknek, vagy vállalkozó kedvű polgártársainknak vagy néha maffiózónak tartjuk őket. A magyar szótárban a maffiózó, a vállalkozó, és a politikus szinonimának számít.

 

 

A kudarcfélő attitűd azt jelenti, hogy vagy egyáltalán nem próbálkozunk, vagy olyan célokat tűzünk ki magunk elé, amelyek biztosan elérhetetlenek. Abban a tartományban, ahol erőfeszítéssel ugyan, de szinte biztos sikereket lehet elérni, ott nem szeretünk célokat kitűzni.

 

Az első attitűd erősen jellemző a hazai közösségi integrációkra. Ha javaslat hangzik el valamilyen közös fellépéssel kapcsolatban, az számíthat a többség „ne csináljuk”, vagy „csináljátok de nélkülem” hozzáállására.

 

Ez védtelenné tesz bennünket az egymással együttműködő közösségekkel szemben. Ha megfelelő szelek fújnak, akkor egészen szűk körből keletkezhetnek hatalmi körök. A XX. század vargabetűkkel tarkított történelmét végignézve gondoljuk csak végig, hogy mennyire kis közösségekből került ki kormány vagy valamilyen forradalmi csoport.

 

Mekkora az elit rekruitációs hatóköre a mostani pártoknak? A FIDESZ vezérkar néhány kollégiumi szoba a Bibó Szakkollégium 1-2 évfolyamán. A mostani MSZP kormány és a parlamenti frakció egy volt KISZ fiukból álló társaság, és még sorolhatnánk.

 

 

A bizonytalanság tűrő attitűd segít elfogadni a kaotikus helyzeteket. Semmi bajunk azzal, ha valami nem működik, vagy nyolcszor annyiba kerül, mint máshol. Nem kérdezünk rá az autópálya panamákra, vagy az EU fejlesztési pénzek hasznosulása sem érdekel bennünket egy csöppet sem. Nem baj, ha 20 évre kiszorul minden második ember a munkaerőpiacról, nem baj ha az elszegényedett népcsoportok egyre kilátástalanabb hétköznapokat élnek meg.

Nem baj, ha a politikusok élen járnak a jogkövető magatartás ignorálásában.

Nem baj, ha egy-egy politikus körül elfogy a levegő. Legfeljebb egy pár hétre visszavonul a frontvonalról. A pártjának nem kell attól tartani, hogy az emberek megjegyzik azt, hogy nem tisztességes emberekkel szövetkezik. Mi elfogadjuk a pártokat panamákkal és a pártfinanszírozás körüli maffia tevékenységgel együtt. Ha az általunk favorizált csodatévő szentember kétszer vezényli a pártját olyan terepre ahol hajszál híján, de mégis csak elbukják a kormányra kerülést, akkor sem kezdünk el új stratégiát keresni vagy netán új vezetőt. Marad a régi (nem bevált, sőt kontra produktív) irányú építkezés.

 

 

Együttműködünk a korrupció fokozódó újratermelésében, mert fontosabb szempont a magán szféránk védelme mindenek felett.

 

Közéleti aktivitás ügyben időt kérni valakitől, komoly nehézségekbe ütközik. Az önkéntesen adott munkakapacitás különösen abba a tartományba tartozik, ahol a magánélet bármikor felülírhatja a „kötelesség” szerű vállalásokat.

 

Nagyon erős kultúrával rendelkező mozgalmak tudnak csak jelentős civil közösségiséget bevonni, mert nincs benne a kultúránkban a civil önszerveződés körüli szokásjog.

 

 

Nemet mondani, vagy kérni valamit, esetleg kiállni a vélemény alkotás szabadsága mellett, ez volna az asszertivitás útja.

 

A hazai közállapotokra inkább jellemző a manipulatív viselkedés tartományba tartozó viszonyrendszer.

 

Könnyebb a személyes kapcsolatokra hivatkozva vagy ajándékokkal, viszont szívességekkel ajánlkozva, vagy meghunyászkodva célt érni az állami szerveknél, mint kiállni állmapolgárintézményként és feltételezni, hogy a rendszer működni fog. Szóvá tenni, ha nem működik.

 

Amióta a FIDESZ a jobb oldali néppárt nimbuszát építgeti, azóta a beteges agresszió is a közbeszéd természetes részévé vált.

 

Szabad a politikai discurzus más szereplőit olyan kontextusban feltüntetni, ahol levesszük róluk az emberi mivoltukat és akár arról beszélünk, ami a másik „jogos” fizikai megsemmisítésére való felhívás.

 

A csoport – csoport közötti konfliktusokra való hivatkozás a leghatásosabb szavazatszedő eszközzé vált.

 

Ne feledjük el, hogy a manipulatív – agresszív korszakot megelőzte egy olyan kor, ahol a „nem politizálok” értéktartománynak abszolút többsége volt a polgárok között.

 

Nagyon hiányzik az asszeritivitás hangja a hazai közéletből. Súlyos károkat okoznak azok a közéleti szereplők, akik más tartományokban lavíroznak.

 

Összességében elmondható, hogy várat még magára a polgári emancipáció a magyar kultúrában.

 

Egyenlőre nagyon torz a mi demokratikus kultúránk, egészen elképesztően magas pozícióban vannak olyan csoportok, akik egészen elképesztő mértékben ignorálják a demokratikus kultúra kulcsfontosságú elemeit.

 

A rendszerváltás utáni „elit” hirtelen került a hatalomba egy olyan vákuumhelyzetben, ahol nagy tömegű hiteles emberre volt szükségünk.

 

Sajnos nem a hitelesség felé kezdtek el építkezni, hanem visszacsinálták a régi rendet. Mint apparátusi érdekcsoport, tűzzel-vassal védeni kezdték a megszerzett pozícióikat és felesküdtek a második vonal béli csoportok elleni szoros együttműködésre.

 

Megtörték, megvásárolták, uralmuk alá hajtották a szabad sajtót, tudományos discurzust, a független állampolgári önszerveződéseket.

 

Leállították ezzel a tudás alapú társadalom felé elindult természetes fejlődési folyamatokat, ami gazdasági versenyhátránnyal is jár.

 

Az egyébként sem könnyű helyzetben lévő fejlesztés képes kapacitások így parkoló pályára kerültek, majd 4-6 éven belül sorra elhaltak.

 

Ahhoz, hogy a nagy nemzetei „töröld belém a lábad” tünet együttes helyét demokratikus kultúra váltsa fel, tényleg el kellene foglalnunk a televíziót. Persze nem fizikailag, és nem azért, hogy a FRADI-nak nézzék el a pénzügyi stiklijeit és tegyék vissza az MB 1-be.

 

Kellene olyan média, amely sok-sok vitával visszaállítja az állampolgári önszerveződések hitelességét.

 

Nem normális, hogy a teljes magyar sajtó egyetlen választások előtti 2 miniszter elnök jelölt vitájába sűríti a „mi a közjó” című kommunikációs teret.

 

A civil érdekképviseleteknek kellene asszertíven felvázoljuk, hogy az egyes területeken mi a baj.

 

Kezdve azzal a problémával, hogy a pártokrácia szerint, nekünk állampolgári önszerveződéseknek, nincsen jogunk belebeszélni a közéletbe.