RDH Blog - RSS 2.0
Visszaállhat-e a kultúra és az életmód a 10.000 évvel ezelőtti törzsi világ viszonyai szerinti berendezkedésre? A fenntartható fejlődés egy előttünk álló kulturális kihívás, vagy a múltunkban kell keresnünk a megoldást? Domschitz versus Daniel Quin
Nagyon meglepett a Daniel Quin könyvben, hogy ez is egy politikai nekromant utópia, azaz egy halovány gondolatfoszlányban sem merül fel valamifajta pozitív posztmodern jövőkép alternatíva. Teljes vehemenciával a múltba réved, sőt überelhetetlenül a múltba, azaz a történelem előtti időkbe.
Gyakorlatilag szembeállítja a samanizmus világképén alapuló törzsi társadalom azaz a természeti és nomád állattartó népek fenntartható fejlődés szempontból korrekt gazdaságát – kultúráját – életmódját a mezőgazdasági forradalom utáni azaz elvevő kultúrák fenntarthatatlanságával.
Bármilyen meggyőző is az érvanyag arról, hogy a jelenlegi kultúrának van fenntartható alternatívája, az nem világos, hogy technikailag mitől állna vissza a törzsi társadalmak, az írásbeliség előtti kultúrák, az „ember megszervezi az embert” dehumanizációs forradalom előtti állapot világméretekben.
Hatalmas „step back” azaz visszalépés lenne ez.
A mi történelmi emlékezetünkben meglehet hogy él egy olyan történelmi személyiség, aki ezt a „visszalépést”, vagy ezesetben előrelépést már vélhetően meglépte egyszer.
A nemzeti mitológia emlékezete szentként tiszteli ezért.
Csaba királyfiról van szó, aki apja halála után megörökölt egy lerombolt Római birodalmat, de ahelyett, hogy trónra lépett volna, leölette a hun vezérkart, visszaküldte a hunokat a keleti pusztákra és vélhetően ő is a vezérkarral együtt öngyilkos lett.
Nem engedte meg a győztes seregnek, hogy elvevő módon újjászervezze a 3000 éve növekvő birodalmat.
Valami más is történhetett Attila tevékenysége alatt, mert nem egyszerűen az történt, hogy legyőztek egy birodalmi gépezetet.
Kulturálisan annyira meggyőződtek a Római Birodalom peremén élők sőt akár a centrumban élők arról, hogy le kell szállni az elvevő lóról, és vissza kell térni a törzsi békés egymás éléshez, hogy 10 emberöltőn átható luk támadt a történelemben. Attila után 400 évig nem történt semmi. Európában.
Találó, ha a dehumanizációs forradalom előtti kultúrát a történészek történelem előtti időknek nevezik, de ezesetben, amikor visszatér az európai kultúra ehhez a fenntartható kulturális állapothoz inkább történelmen kívüli időnek kellene hívni, hisz ez a kor a 10.000 vagy 4000 éves elvevő történelem utolsó kétharmada felé van, vagy maximum a közepe.
Többet kellene foglalkoznunk Csaba királyfi eme nagy történelmi tettével, mert az embereket újra el kezdi érdekelni a fenntartható fejlődés. Itt lenne az ideje mondjuk egy nagy mozifilmben megmutatni, hogy volt már sikeres „step ,back”. Valójában ez csak az elvevő kultúra nézőpontjából visszalépés. Ha hajlandóak vagyunk belenézni abba a tükörbe, ami megmutatja a kultúránk korlátait (Daniel Quinn trilógiája éppen ebből a szempontból korszakalkotó mű), megérthetjük azt is, hogy mekkora előrelépés egy olyan állapot, amely visszaadja az emberek a népek szabadságát.
Ha Daniel Quinn utópiáját berakjuk az emberközpontú világképet kereső rendszerszemléletek sorába, feltűnik egy különbség. Quinn nem valamiféle megdicsőült mennybéli szabadlétről beszél. Arról beszél, hogy a törzsi társadalmakban megvan az a tudás, hogy miként lehet az „ember megszervezi az embert” igája nélkül élni.
A posztmodern ember talán ezért keresi ezerféle irányba a gyökereit. Ezért támad fel az érdeklődés a törzsi életmódok felé.
Mellesleg Quinn könyve is tipikusan posztmodern jelenség. A kultúrára való rálátás a célja, kritikai észrevétel. A törzsi hagyományok nem szokták szupervízió alá vonni a kultúrát mint olyat. Különösen nem könyvben, különösen nem a New York Times pályázati nyerteseként…
Kíváncsi vagyok a 3. kötetre, egyenlőre megint megerősítette bennem azt az alapélményt, hogy mennyire konstruktív a Domschitz féle fenntartható fejlődés definíció, amely a tudás társadalom humánforradalma utánra taksálja a fenntarthatóság ügyben tenni képes emberi kultúra kialakulását.
Megint döbbenettel állok azelőtt, hogy miért van az, hogy sem a hazai Nemzeti Fenntartható Fejlődés stratégia alkotói sem az erősen zöld mozgalmakra építő LMP miért nem hajlandó egyáltalán meghallgatni ezt a fogalomrendszert.
Macerás dolog humanisztikus együttműködési formákat összerakni az tény. Ez még erősen meghaladja a kultúránk beidegződéseit. Különösen nekünk magyaroknak.
Kommentek