Hungarian Participation Democracy's Ghost.

 Ez a neo-rogersi alapon szerveződő kultúrákat támogató fogalomrendszer egyszerre alkalmazható társadalmi viszonyok és egyének viselkedésének modellezésére.

 

Ha ugrálunk ezek között a nézőpontok között, ezt a tudomány nem szereti.

 

Már az előző cikk megírásánál ezzel a címmel kezdtem neki az írásnak, de annyira elkanyarodott a téma, annyira nem az a hangulat jött ki belőle, hogy lezártam azt a gondolatmenetet, anélkül, hogy ezt a témát különösebben érintettem volna.

 

Az felmerül, hogy véleményem szerint a hazai kultúra könnyen állít elő elmélyült rálátást biztosító kisközösséget, ezek vélemény formáló személyiségei topteljesítményt tudnak nyújtani a szélesebb közvélemény számára is, de ugyan úgy ahogy a feltalálóinkat nem szoktuk használni, vagy a Nobel díjas tudományos munkához el kell hagyni az országot, ugyan úgy ezek nem találnak értő – intézményesült környezetet maguk körül, ehelyett inkább ellenséges közeggel találják szembe magukat.

 

Ott azonban álljunk meg egy pillanatra, hogy mélyebb rálátás nagyszámú felmerülése (megfelelő intézményesültség megléte esetén) tényleg lehetne-e gazdasági versenyképességi tényező abban a korban, ahol a világgazdaság elitje már a tudásintenív síkon versenyez.

 

Honti leírja a humanisztikus szintű, azaz elmélyült bizalomi alappal rendelkező közösségek világának elemzésénél, hogy ezek mint alkotó műhelyek eleve sokkal sérülékenyebbek mint a korábbi szintekre, a játszmákra vagy a szerep szint alkotta viszonyokra építő szervezeti kultúrák.

 

Mivel a humanisztikus közeg támogatja az önkiteljesítést, önmegvalósítást, így a játszmák világánál sokkal individualistább értékrendet produkálhat.

 

Zavarhatja az együttműködés kultúrájának kiépülését, ha mindenki az autonómiáját keresi.

 

Ahhoz, hogy a megnövekedett autonómia képességek tartósan együtt maradhassanak, ahhoz valami közös rendszerszemléletre, közös célrendszerre van szükség. Itt kapcsolódik a Peter Senge féle tanuló szervezet feltétel rendszer és a humanisztikus szemlélet.

 

Odahaza sok-sok közösségben megtapasztaltam elmélyült bizalmi viszonyokat, még olyanokban is ahol nincs erős kultúra, vagy távol állnak attól, hogy valamilyen rendszerszemlélet egyáltalán közös alapként szóba jöhessen.

 

Ettől arra következtetek, hogy a kultúra támogatja az őszinte tiszta kommunikációt.

 

Rengeteg dalunk van például, amely rettenetesen szókimondó, kifejezetten a korlátok nélküli szabad rálátást hozza be az élményvilágunkba.

 

Éppen ezért tartom vesztesnek azt a politikai discurzust, amely ezzel ellentétében korlátok közé szorítja a beszédtémákat vagy ideológiailag erősen szelektálja hogy ki szólhat és ki nem.

 

Annak ellenére, hogy fájdalom látni, hogy a humanisztikus alapú közösségiségek miként szorultak a margóra, vagy egyes ágai miként váltak gátlástalan zsákmányszerzővé, meg kellene állnunk egy pillanatra a paradox mellett.

 

A nagyobb rálátás, versenyképességi tényező. Akkor hogyan jelenthet versenyhátrányt? Miért szorul ki, a közgondolkodásból, a közbeszédből?

 

Azzal már sokat foglalkoztam, hogy azért, mert nincsen verseny, és ez konkrét szervezeti játszmákon múlik. A pártokrácia tudománya az, hogy minden belső szervükben és a kormányzat által kontrollált szervezeteken belül is, és a sajtóorgánumokban, ahol tulajdonosi jellegű kontrollt érvényesíthetnek, sikeresen iktatják ki a tőlük idegen rálátással rendelkező erőket. Ez rendszerfüggetlen. Ez ugyan úgy működik Kádár, Gyurcsány vagy Orbán diktatúrájában egyaránt.

 

Most nézzük a két másik nézőpontból, azaz belülről, a mikroközösségek az életvilág oldaláról és madártávlatból a kultúra, a történelmi folyamat tehetetlensége oldaláról ugyan ezt.

 

A belső viszonyokat nézve elmondható, hogy egy humanisztikus kultúra hátterű közeg ma még inkább kísérleti érdekességnek számít, és nem tömeges hazánkban. Hazánkban a gazdasági életben az embergép szervezeti modell a tömeges, ezügyben egysíkú a hazai cégkultúra. Alig találunk mást!

 

Miért nem alakul ki legalább a tudásintenzív és kompetitív piacokon a magasabb rálátást biztosító kultúra?

 

Nehezebb szolgáltató szervezeti szintű együttműködést felépíteni, ha egy tiszta kommunikációra szerveződő alap határozza meg az alapítás korát. Könnyebben ragad benne a családszerű viszonyok mocsarába egy humanisztikus alapú közösség. Ez különösen nagy korlát a bázisdemokratikus mozgalmi hálózatiság szintjén, vagy az ilyen szervezetek közötti forráselosztási versenyben. Könnyebben esik darabjaira egy humanisztikus alapú közösségiség, mert nehezebben viseli el „két dudás egy csárdában” helyzeteket.

 

Meglehet, hogy nálunk egy távolságtartó tolerancia érvényesül.

 

Történelmileg mi egy soknemzetiségű ország vagyunk. Ha a nem magyar nemzetiségűek történelmébe beletekintünk nemcsak a történelmi sérelmek azok, amik szembeötlőek, hanem a történelmünkön egészen a nacionalizmusig meglévő nagyfokú tolerancia is. Tolerancia a vallási és etnikai sokszínűséggel szemben. Az európai középkori kultúrától eltérően női egyenjogúság Erdélyben.

 

Az etnikailag tiszta Magyarország jövőképe a fasizmus és az azt megelőző nacionalizmus terméke, ami újra meghatározóvá vált és a következő választásokon teljes „pompájában” újra felvonul majd.

 

Meglehet, hogy ez az egész nacionalista "essünk egymásnak" üzenetcsomag egy olyan csontváz a szekrényben, amit mi magyarok még nem dolgoztunk fel. A demokrácia atekintetben kiteljesedett, hogy szabadon lehet bármiről beszélni. Etekintetben léptünk egy magasabb bizalmi síkra.

 

Ha tényleg bármiről lehet beszélni, akkor ...? kérdezik a szélsőjobboldaliak, akik szeretnének végre öntörvényűen bármiről beszélni.

 

Ugyanakkor nem értettük még meg, hogy arról például nem, hogy kiket kellene kiirtani. Sem ölni nem szokás, sem pedig uszítani erre. Ezek kívül esnek a normális határán. Ennyire nem lehet öntörvényűen megélni a szabadságot.

 

A humanisztikus paradox tehát egy kettős kép.

 

Egyszerre érzékelhető a működő hazai közbeszéd egy óriási lépésnek a bizalom fejlődése irányába, és ugyanakkor egyértelmű a bizalmatlanság elmélyülése is.

 

Olyan ez, mint a japánok versenyhez való viszonyának paradoxonja. Ők egyszerre hisznek a versengés szükségességében és egyszerre maximális együttműködést követelnek meg befelé, azaz a szervezeteken belül, de a versenytársakhoz is így viszonyulnak, azaz kifelé is ezt a modellt követik. Együttműködnek az ellenségeikkel.

 

Nehéz ezt nekünk felfogni!