" Szent-Iványi István: Valóban, a pártok - köztük sajnos az SZDSZ is - marginálisnak tekintik az Európai Parlamentet, nincs élő kapcsolatuk a kint dolgozó képviselőknek a saját pártjukkal. Kezdetben nekem is volt olyan élményem, hogy komoly, Magyarországot érintő ügyekben kérdeztem, van-e SZDSZ-es álláspont, és azt a választ kaptam, hogy alakítsam ki, az lesz, amit én kialakítok."

Ezek szerint létezik olyan hazai párt, amelyben a mandátumképzés kultúrája ezen az intézményességtagadó módon működik, azaz sehogyan sem. Ez persze csak költői kérdés. Számomra az lenne a meglepő, ha normális mandátumképzési életvilágot látnák itt.

Ott egy karizma és élje túl. Ha nem keveredik botrányba, akkor legközelebb is őt küldjük majd!

Az SZDSZ szerint ennyire fontosak az EU kérédések az ország számára, hogy lényegében oda sem kell figyelni ezekre.

Ez aztán végképp érdekes megvilágításba helyezi mondjuk a Bogár mitológia tételit, amely szerint az SZDSZ virtuóz ügyességgel adja el az országot különböző intézményrendszereken keresztül mindenféle nemzetközi zsákmányszerzőnek.

Arról írtam már, hogy ez a fránya iskolázatlan politikai elitünk egy cseppet sem különb a hétköznapi embrenél. Ha a kultúra intézményeségtagadó, akkor nosza ők sem fognak másképpen viselkedni. Eddíg csak az tünt fel, hogy a polgárintézményt ignorálják. Nem gondolják egy percig sem, hogy a polgárok szót kapjanak a demorkáciában. De az azért álmomban sem jutott volna eszembe, hogy az képviselőintézménnyel szemben is intézményességtagadóak.

"Igazából a keleti országok tanulóidejüket töltik, most kezdik realizálni a tagság tényleges jelentőségét. Sokan úgy gondolták, hogy ez valamiféle sóhivatal ott Brüsszelben, vagy Strasbourgban, ami csak egy kötelező gyakorlat, ki kell küldeni oda valakit, de igazából nem kell vele foglalkozni. A kormány egy idő után kezdte felismerni az Európai Parlament fontosságát. Ameddig kormánypárti képviselő voltam - az első három évben - próbáltuk megtudni a kormány álláspontját a felvetődő kérdésekben, amihez igazodnunk szükséges, legalábbis ismernünk kellene, hogy eldönthessük, merre menjünk. Legtöbbször azt mondták, hogy "még nincs, majd kialakul és értesítünk", addigra persze az ügy már elfutott mellettünk. Volt egy másik gyakori válasz: "csatlakozzunk a kialakuló konszenzushoz", ami azt jelenti, hogy nincs álláspontunk. Ezt nem szerettem, ezért azokban az ügyekben, amelyekben "otthon voltam", törekedtem arra, hogy önálló álláspontot alakítsak ki, az ügyek többségében, pedig a liberális frakció álláspontját fogadtam el."

Ez a kormányban is ugyan így megy.

Asszem írtam már arról, hogy bizonyos dolgokhoz oda kellene hajolni, oda kellene érni. Különben lekéssük. Elmegy a hajó.

Külön az is érdekes, hogy van-e valami startégia, ami mögé taktikákat lehet felépíteni és kivitelezni. Ezek persze inkább a japánélményemből következnek, mert itthon nem sok működő startégiát látok.

"Az Európai Parlamentben ugyanis csak az az elvárás, hogy a képviselő bejelentse egy rövid indoklás kíséretében, másképp kíván szavazni, és szavazhat meggyőződése szerint mindenfajta szankció nélkül. Persze azért elvárják, hogy ha lehet, együtt szavazzon a frakció, mert így jelent erőt. Tény azonban bármilyen ügyben, amiben tényleg fontosnak éreztem, hogy külön álláspontot kövessek, nyugodtan szavazhattam a frakciótól függetlenül. Így lelkiismereti konfliktust soha nem okozott a szavazás, mert én dönthettem. Itthonról sem éreztem zavaró nyomást."

Ez meg milyen szépen leírja, hogy általában a magyar rendszer mekkora egy intézményességtagadó katyvasz az európai liberális frakció demokráica kultúrájához képest.

Nálunk úgy gondolják, hogy a képviselő nem képviselhet és nem szavazhat. Csak azt, amit a bolsevista pártközpontok frakciófegyelemnek neveznek.

Együtt sírunk, együtt nevetünk! Persze ebbeől, mi emberek csak az egyiket értjük. Azt látjuk, hogy miért szomorú ez az egész.