Hungarian Participation Democracy's Ghost.

A kultúraformálás elég macerás tevékenység még egy szervezetikultúra fejlesztő vagy közösségfejlesztő kihívásnál is.

Egy nemzeti szintű kultúraváltásnál méginkább kockázat, hogy sikerül-e kisebb, közepes vagy nagyobb eredményeket elérni.

Nagyobb e az ellenállás, mint az elégedetlenség, az elhatározás és a elindulás összege?

A kultúra egy sok emberben, a többségben ott működő attitűd tömeg. Valamilyen formában ott működik a szomszédomban is, ezért hiába változtatom meg  a saját viselkedésemet, hozzállásomat, gondolkodás módomat, ha nem követi ezt egy kritikus tömeg ugyan ilyen változása, akkor jó esélyünk van a visszarendeződésre!

Jó kérdés, hogy egy elképzelt változás levezényléséhez mekkora tömeget tudunk mozgósítani, ha ezt a kritikus tömeget produkálni szeretnénk.

A részvételi demokrácia hálózat blogjában éppen azért szoktam a pártokráciáról megírni, hogy a saját felső vezetésüket se tudják meggyőzni valamiféle modernizációról, hogy nehogy valakinek az az illúziója támadjon, hogy esetleg magyarországon van esélye valamiféle tervezett kultúraváltásnak, akár csak valami elképesztően apró és jelentéktelen területen.

1. Állami és kisebbségi kultúrák küzdelme.

A tavalyi évben felerősödtek azok a kezdeményezések, amelyek arról beszélnek, hogy a pártokácia teljes mértékben analfabéta az ország ügyeinek vezetéséhez és tenni akarnak valamit. A történelemben számos olyan paradignaváltást láthattunk, ahol egy szélről indult csoport megszervezte hogy fősodorrá váljon. Elegendő a rendszerváltásra visszagondolni.

2. Civil csoportok közötti nyilt konfliktusok

Ebből is van tapasztalatunk bőven. A Pride körüli konfliktusok, vagy a civil csoportok közötti törésvonalak, mármint hogy kell-e egyáltalán politikai megosztottságban gondolkodni, létezhet-e független erő, no és a hagyományos FIDESZ vagy MSZP vita például ilyen a civil életvilágban.

3. A civil társadalom önszerveződéseinek aktív támogatása

Ide tartoznak azok a kultúrák, amelyeknél a III. szektor elismert társadalmi szereppel bír az érdekképviselet és a hiánypótló szociális szolgáltatások vagy az önsegítés területen. A legtöbb európai kultúrára ez meglehetősen jellemző. A hazaira nem.

Nálunk a civil szerveztek a tenger fenekére bugyit húzni tipusú rémtörténetekkel találkoznak, ha a fent említett funkciók valamelyikére vállalkoznak. Most például Bajnai Gordon megsemmisítő csapást kíván mérni az NCA intézményére, miközben abban nincsen pénz. Ha ennél szélesebb kört érint az a szándék, hogy tiltsuk ki a civileket a fejlesztésekből, akkor meglehet hogy arról a másik 99%-nyi forrásról beszél, ami amúgy se elérhető a hétköznapi civil szervezetek, társadalmi önszerveződések számára. Az a 99% a civilgyilkos zsákmányszerző pártokrácia magánpénztárcája, csak valami furcsa okból a nonprofit rublikába könyvelik.

Ezt a modellt úgy követhetjük nyomon, ha a szektor árbevételét meg az NCA által osztott forrásokat szemmel tartjuk.

Ez az antiparticipatív fejlesztési irányvonal mutatja, hogy nálunk a lappangó sztálinizmus a fejlesztéspolitika mozgatórugója, amit a FIDESZ vezetett be 1998-ban majd azóta is ezt működtetik közösen. Az előző cikkben nemzetközi távlatból ezt lerajzoltam, ez a cikk tulajdonképpen annak a gondolatmenetnek a folytatása.

4. Atomizált értéksemlegesség nevében folytatott lesszé fer.

Ez a nagy hazai nemjobboldali találmány. Miközben a napnál világosabb, hogy tenni kellene valamit aktívan, maga Gyurcsány ebből csinált politikai karriert, hogy elkezdte megmondani hogy mi is volna ez, akközben az ég egy adta világon semmit de semmit nem csinálnak ezen a területen. Ha egy kormány közeli, vagy akár ellenzéki ideológus átveszi ezt a szerepet Gyurcsánytól, és arról kezd beszélni, hogy kultúraváltás kell, általában másnap kap tőlem egy e-mait, arról, hogy nahát beleolvashatna ebbe a blogba, mert itt ezt a témát kicsit feldolgoztuk volt.

Olyan még nem volt, hogy valamelyik ilyen érdemi "mutatkozzunk már be egymásnak" reakciót produkált volna egy ilyen megkeresésre. Talán a Munkástanácsok egy kivételnek számít.

Ezért szoktam szétválasztani, hogy egy-egy párt mit beszél a szájával és mit csinál a kezével. Mert semmit nem jelent az, hogy kik milyen ideológiákat beszélnek bele a levegőbe, ha a tetteik másról árulkodnak.

Ha a tetteivel egy párt öli a civil erőket, az az én szememben fasiszta, lehet az akár bármilyen liberális szónoklatokat hangoztató erő is. Két flakon olajat is rádobtak a tűzre a kormányban dolgozók. Egyrészt a lesszé fer kultúrafejlesztő modell a családi kasszákra terheli, az önszerveződés költségeit egy olyan országban, ahol nagyon nagy szükség lenne minden olyasmire, amit az előbb " érdekképviselet és a hiánypótló szociális szolgáltatások vagy az önsegítés" - területeken a III. szektor hagyományos misszójaként megneveztünk. Ezzel lehetetleníti el ezeknek a társadalmi erőnek a térnyerését. Másrészt ideológiailag is olyan helyzetet teremt, ahol a fasizmus éppen olyan hétköznapi és elfogadható értékrenddé válik, mint amikor dédapáink mérnöki pontossággal nekiláttak kiirtani bűnbaknak tartott társadalmi csoportokat.

Az előző cikkben felvázolt modellhez egy szintézis adalék.

Gondoljunk bele hogy a hazai történelemben a XX. században hányszor láttunk neki a kultúrális gyökerek felszámolásának?

- már a népies urbánus vita is egyfajta erről való közbeszéd. Van egy jobbágyság hétköznapi kultúrát még megtapasztalt élő tapasztalatunk, és a XIX. század végétől egyszercsak ránkszakad az a helyzet, ahol végre vállalkozhat a földművelő, városok és ipar alakul ki. Cirka 10-15 év ez a "fénykor, bár komoly előtörténete és utórezgései vannak".

- kirobbantjuk az első világháborút és nem jön be, hogy gyarmatosítóként jönnénk ki a dologból.

- utánna felmerül a Samuellyékben hogy esetleg csatlakozhatnánk a szovjet modellhez, amiről tudjuk, hogy 2-3 év mulva Sztálinizmusba torkollik, ami igazán nekiesik a kultúrális gyökerek felszámolásának az új modell felgyorsítása kedvéért.

- utána a keresztény népnemzeti Hortizmus.

- Utánna a Szállasi tisztán fasiszta rendszere, amely méginkább él azokkal az eszközökkel, hogy miként kellene jó kultúrákat belenevelni az emberekbe és kiírtani a rossz kultúrákat.

- Utánna Rákosi tisztán Sztálinista rendszere amely kultúraformálás oldalról ugye semmiben nem különbözik az előzőtől.

-Utánna Kádár finomított kultúraformáló rendszere az Aczél-féle kultúrpolitikával.

- Utánna a rendszerváltás, amely újratermelte ezt a "töröljük a nemzeti hagyományokat és menjünk szembe a világ fejlődési trendjeivel" hozzáállást.

A magyar kultúra ugyanis egy cseppet sem volt kirekesztő a nacionalizmus felszítása előtt. Ezért van Erdély alatt Szászország, ezért keveredtünk világ életünkben a körülöttünk élő népekkel nyelvünkben, konyha kultúrában, genetikailag és mindenben.

Az az igazság, hogy számos esetben a kort bőven meghaladó toleranciáról árulkodik a hazai jogtörténet, vagy a vallásokhoz való viszony vagy az etnikumokhoz való viszony történelme.

Na ez az a kultúrális hagyományunk, amit ezeknek a XX. századi politikusoknak köszönhetően teljesen sikerült eltörölni. A mostani bagázs meg szégyenletesen dilettáns ehhez a kérdéshez.

A világ leg fasisztább és nyiltan az uszítást kereső, az etnikai ellentéteket kereső gyűlölködő nép lettünk!

Már az sem érdekel bennünket, ha nem jönnek hozzánk a túristák, nincsen jó viszonyunk már az osztrákokkal sem, nemhogy a többi szomszédunkkal. Már ki se kell lépnünk az országból ha etnikai ellenségeket akarunk találni a mindennapi betevő gyűlölködésadagunkhoz.

Ott van nekünk a FIDESZ - MSZP dinamika.

Valahogy úgy jártunk mint a japánok. Nálunk az a paradox, hogy az éretéksemlegesség erőltetése, pontosabban az atomizáltság erőltetése lángoló értékvitákba vitte a kultúránkat.

Egyre nehezebb ezekről higgadtan beszélgetni a lakossági fórumokon  megjelenő emberekkel.