RDH Blog - RSS 2.0Az individualizmus – kollektivizmus témához kapcsolódóan találtam egy prezentáció vázlatot a neten, amely egy magyar kultúra összehasonlító vizsgálat eredményeit – felvetéseit mutatja be.
A japán az amerikai és a magyar kultúra összehasonlítására koncentrált a kutatás, amelyet Fülöp Márta végzett.
Korábban magam is használtam az intézményességtagadó témát feldolgozó civil vezetőképző tréningeken az amerikai és a magyar versenymentalitásról szóló adatsort.
Most, hogy újra belelapoztam a vázlatba, érdekes volt a japán kutatási adatokat végigböngészni újra.
A japánok versenytárshoz való viszonyát paradoxnak minősíti a kutatás, mert a japánok az egyik leg konstruktívabb segítőtársnak a tartják a vetélytársakat.
Ezzel szemben a hazai hozzáállás kiszorítósdiban gondolkodik. A versengés lényege, hogy kiderüljön, hogy ki az erősebb és ki a gyengébb. A veresenyTÁRS vagy vetélyTÁRS szavunk esetleg behozhat a képbe olyan hangulatot, mintha egy kicsit mi is japánul gondolkodnánk, hiszen a szó társnak minősít, de a valóság az, hogy a mi játszmás hozzáállásunk ellenfélnek, ellenségnek tekinti a versenytársakat.
A humanisztikus gondolkodás fogalmaival nekem az állt össze, hogy a hazai játszma kultúra ebből a közepesen elmélyült bizalmi szintből könnyen csinál káoszt, azaz zéró bizalmi szintű emberi viszonyokat, míg a japán kultúra azért örül a versenytársnak, mert ő, csakis ő segít rálátást nyerni, szembenézni, szembekerülni a hibáimmal, a lustaságommal, a felkészületlenségemmel. Éppen ezért a japánok igyekeznek sokat barátkozni, az ellenfeleikkel, bizalommal tisztelik meg ezeket a viszonyokat.
A zenbuddhista mentalitás, amely úgy tartja, hogy a világ az én tükre, sokkal hitelesebb tükörnek, visszajelző felületnek tartja a vetélytársakat, mint azokat, akik alapból pozitívan viszonyulnak hozzánk.
Valóban van két paradox ebben a mentalitásban, az európai fejjel, az lenne a normális, ha a vonatkoztatási csoportom tagjai azok közül kerülnének ki, akik szeretnek, elfogadnak, tisztelnek stb. A versenytárssal pedig nem divat nálunk a tiszta kommunikáció, inkább a bizalmatlanság az, ami megjelenik a versenytársakkal kialakított kommunikációban.
Érdekes megfordítani ezt a két ügyet. A japán gondolkodás úgy tartja, hogy sose bízz a szeretteid tükrében. Az ellenfeled tükre sokkal tisztábban megmutatja, hogy ki vagy. Ne a torz tükör legyen a segítségedre ha formálni akarod magad. Éppen ezért tiszteld az ellenfeled, és keresd azokat a tanulási lehetőségeket, amelyek a vele való találkozásból erednek.
A japánok annyira együttműködés és kollektivizmus pártiak, hogy náluk a versengés, vagy magyarul szólva az ellenségeskedés is rettenetesen együttműködő alapokon nyugszik!
A japánok szélsőségesen együttműködőek, miközben erősen versengő és versenypárti kultúráról van szó! Na ez az, ami annyira sok az európai kutatóknak, hogy ezt már paradoxonnak tartják. A versengés és az együttműködés, az a „rendes kultúrákban” egy skála két végpontja!
Most nézzük az alkalmazott tudományt:
„Képzeljük el Orbán Viktornak vagy Újhelyi Istvánnak azt a fajta konstruktív ellenzékiségét…”
Ugye milyen szép képzavar!
A politikusaink is meghatározóan a nemzeti karakter által diktált mentalitást képviselik, azaz egy kanál vízbe szívesen megfojtanák az ellenfeleiket, de valamiféle konstruktív intézményességet akkor sem hajlandók belelátni a másikba, ha walaki tüzes vassal sütögeti a talpukat.
Egy modern, azaz a mai kor színvonalának megfelelően képzett közéleti vezetőtől elfogadható volna, ha a kormányzói szerephez kötődne a tanuló szervezet ha jól számolom 15 éves megközelítése. Peter Senge a tanuló szervezet egyik ismérvének tartja, ha a vezetés szupervíziót használ arra, hogy az előítéletesség ne akadályozza az emberek rálátását.
Jól látszik, hogy a hazai vezetőink nem igénylik az ilyenfajta vezetői készségfejlesztői munkát, hiszen olyan mértékben és olyan minőségben kezdtek el előítéletességeket hergelni, hogy ma már kontrollálhatatlanná váltak a politikai szocializációs folyamatok ezügyben.
Ez az intézményességtagadó mentalitás az etnikai versengésre is rossz fényt vet. Az eltérő kultúrában élőkre is azzal a mentalitással tekintünk, hogy „hát ezeket meg miért nem fojtotta eddig meg walaki?”. Magunk között hajlandóak vagyunk elismerően beszélni egy általunk ismert kultúráról, de a közbeszéd egyre inkább a nemzeti dominancia olyanfajta kihangsúlyozása felé halad, ami mások leértékelését jelenti.
Márpedig egy sor dolog van, amiben az egyik alma, a másik körte. Az, hogy az egyik érték, az nem jelenti azt, hogy a másik értéktelen, vagy értéktelenebb lenne! Ez is egy japán gondolkodás, a Szabó András féle riuban lehet ezt gyakorta hallani! Ez persze egyelőre csak szemlélődésre int!
A japánok ennél tovább mennek!
Kommentek