Időnként továbbra is értékelem a hazai népdalkincset és műdalkincset abból a szempontból, hogy van-e benne intézményességtagadó vonás.
Van egy műdal, amely több szempontból is ide vonatkozó és minden népdalnál kristály tisztábban képbe helyezi ezt a kérdést.
Az István a Királyról van szó! Amely a rendszerváltás egyik szimbólumrendszere.
Amikor spanyolországban előadták az István a királyt feliratozva, a közönség egyemberként felállt a végén és azt kiabálták: ÉLJEN A HALOTT! Mármint Viva de Mort! Nekik is a Koppány volt a szimpatikus.
A darab abból a szempontból is érdekes, hogy a két erő vezető karizmája időnként politikai „beszédeket” tart.
Mit ad isten, Koppány éppen a kortes beszédében érvel a szabadság mellett a következő érvanyaggal:
„Nem kérdem én anyád hol szült világra.
Nem kérdem én apád ki volt.
Csak annyit kérdezek a válaszra várva:
rabok legyünk vagy szabadok?”
A Talpra magyar még másfajta érvrendszerrel jut el idáig. Ez már itt a kristály tiszta, ha akarom demagóg intézményességellenesség. Attól ugyanis nem leszünk szabadok, hogy az állam bizonyos rítusait kiiktatjuk az életterünkből. Bár ezzel az eszmefuttatással az anarchisták is megpróbálkoztak.
A bibliából tudjuk, hogy eléggé régen felbukkant az államnak azaz igénye, hogy nyilvántartásokat vezet rólunk, ezek nélkül, vagy ad absurdum állam nélkül élni inkább felelőtlenségnek tűnik mintsem szabadságnak.
A „Deák uram megélünk mi kend nélkül, kívánjuk a szabadságot rend nélkül” logika jön fel benne.
Anno, amikor Pál Tamás mint filozófia – szociológia – matematika szakos tudósember folyton arról beszélt, hogy polgárnak lenni az ilyen, meg olyan, folyton beleütköztem abba, hogy a francia felvilágosodás filozófusainak fogalomrendszere túlságosan elvont számomra.
Nemigen értettem középiskolás fejjel ezt a citoyen kérdéskört, bár megnyugtat, hogy a századvégen tanitó HírTV sztártudósok vagy zugtudósok még ennyit se értenek az egészből.
A demokrácia szubjektív feltételei valóban nagyon hézagosak kis hazánkban. Nemcsak arról van szó, hogy a népesség többsége valóban verbálanalfabéta annyira, hogy nem képes a problémáit artikulálni, de itt sokkal többről van szó.
Ezer meg ezer szál köt bennünket ahhoz az emberképhez, amelynek nincsen motivációja a közügyekbe való bekapcsolódáshoz.
Már a népdalok arról regélnek, hogy az állam az valami fölösleges, passzióból agresszív valami, amit jobb ha elkerülünk. A konkrét élettapasztalatunk pedig tényleg az lehet, amit Pál Tamás a százlábú végén megfogalmaz, hogy hiába próbálkozunk, ha a szervezetek nem vevők a participatív mentalitásra. Kevés olyan környezett létezik nálunk, amely ösztönzi a problémák felmerülését és dolgozik azon, hogy ezek közül néhány közeledjen a megoldás felé. Tamás szerint, a szervezetek pusztán a tehetetlenségükkel is képesek leszoktatni az embereket a résztvevő mentalitásról. Elegendő, ha nem történik semmi! Nincs szükség erőszakra, megtorló intézkedésekre, ütközésre az állam és a rebellis probléma felvető polgár között.
Az is működik, ha a szervezeti kultúra, vagy az állam a passzív ellenállás útját járja, azaz a probléma felvetése után garantáltan nem történik semmi! A hazai valóság azért kilátástalan, mert a világ épp a tudás alapú kultúrák megerősítésén dolgozik, ami nálunk eladhatatlan kezdeményezés. Nálunk a struktúra és az életvilág egyetért abban, hogy a részvétel az ördögtől való. Nem szükségeltetik az egyén és a szervezet között a lojalitást erősítő bizalmi viszonyokat megalkotni. Így van ez a nemzeti identitással is!
Ezért sötét számomra a hazai jövő, mert a civil szervezeteknél sem láttam olyan kultúrát, amely egy cseppet is szembenézne ezzel a kihívással. Nemhogy a civil közéletben, de a mozgalmakon belül, a szervezeti kultúrákon belül sem.
Márpedig nem lehet ezt az összetett kérdést mindössze marketing párt kommunikációs stratégiákkal kezelni. Ennél sokkal súlyosabb, elmélyültebb és sokkal fontosabb kérdésről van szó! Lerombolni le tudtak a pártok sok mindent, de felépíteni nem tudják.
Az, hogy a pártokrácia csak ront ezen a kérdésen, nem menti fel a felelősség alól azokat a helyi vezetőket, akik lemondanak a fejlődés lehetőségéről nap mint nap. A reszocializáció ugyanis ebben a személyesen elérhető szervezeti térben érhető csak el. A fenntartható fejlődés nem az állam dolga. Csak a helyi vezetés és résztvevő kultúrafejlesztő munkáján múlik.
Nincs az a varázs hatalmú Orbán Viktor, vagy Gyurcsány aki segíteni tudna ezen. Az óriási segítség lenne, ha békén hagyták volna a demokrácia fejlesztéssel foglalkozó, vagy az erőszakmentes kommunikáció területén kultúra fejlesztésével foglakozó, vagy a fenntartható fejlődéssel foglalkozó szervezeteket. Magyarul kordában tartották volna azokat a pitbullokat akik egytől egyik kiirtották az ilyen mozgalmakat a hazai civil közegből.
Sajnos nem ez történt!
Viva da mort!
Kommentek