Hungarian Participation Democracy's Ghost.

I have been a community development social worker and NGO activist from 1988 until 2007 back in Hungary. I am using the democracy development single issue movement points of view to let people understand the current affairs. During the first 7 years I wrote nearly 1000 articles about employment, democracy development, agriculture NGO situation. After this election I decided I turn my blog to English.

Kommentek

RSS Feedek

RDH Blog - RSS 2.0 hírcsatorna

Milyen legyen a 8. rendszerváltás?

2009.04.23. 13:16 :: Saman

 

 

A rendszerváltáskor azt hittük, hogy demokráciát építünk, de a politikusok ezt nem szeretnék!

A rendszerváltáskor azt hittük, hogy jóléti társadalmat építünk, de a politikusok ezt nem szeretnék!

A rendszerváltáskor azt hittük, hogy piacgazdságot építünk, de a politikusok ezt nem szeretnék!

Középiskolás koromban, 25 évvel ezelõtt egy érdekes okfejtést hallgattam a Pál Tamás –féle, Igazlátó Nap ügyben prédikáló csapattól. Egy hosszú ifjúság kutatás során, egy sajátos szervezeti tünet együttesre lettek figyelmesek, aminek komoly politikai szocializációs kihatása van.

A szervezeti kultúra viselkedése, hogy a hazai kultúra normálisnak tartja, ha a vezetés szankcionálja a problémák kimondását, ezzel arra ösztönözve a vezetetteket, hogy ne mondják ki a bajukat, ne kérdezzenek, ne tegyenek javaslatokat. Már a belsõ szorongások szintjén lezárul az a kérdés, hogy lépek-e, kérdezek-e, szövetkezek-e másokkal, egyáltalán lesznek-e célok, tervek, amelyeket én indítok útjára.

A kultúra a szervezeti kultúra és a belsõ mû összjátéka ez. Az éppen demokratikus váltásra készülõ országban el lehetett adni az Igazlátó Nap modellt, amely annak ellenére, hogy a hazai kultúra „nem ösztönzi” a problémák felvetésére épülõ társadalmi tervezést, mi mégis azt kéri az iskolapolgároktól, hogy tegyük ezt.

Gyakoroljuk azt, ami lehet hogy nehezen megy, de nagyon fontos. Egy kicsit madártávlatba helyezkedve azt is megkockáztatta a Pál Tamás féle csapat, hogy itt a demokrácia szubjektív feltételeirõl van szó.

Nem fog mûködni a demokráciánk, ha nem tanulunk meg polgárként élni benne, azaz résztvevõként vagy koordinátorként szerepelni. Megfordítva a kérdés: a demokráciánk akkor fog mûködni, ha szembehelyezkedünk a természetes folyamatainkkal, nem engedjük, hogy az elit rekruitációs folyamatok egészen szûk hatalmi eliteken kívül mindenkit kirekesszenek, mindenkit meggyõzzenek a passzivitásban rejlõ elõnyökrõl, és távol tartsanak a demokratikus kontroll intézményektõl.

A problémák kimondásának szankcionálására épülõ kultúra tömeges passzivitásra nevel. Kevesen vonhatók be a közélet formálásba a mûködõ demokráciákhoz képest. Az alattvalóvá nevelés kész receptje, ha már a hierarchikus – poroszos iskolákban elkezdõdik a „ne szólj szám, nem fáj fejem” magasiskolája.

Az, hogy készen állunk-e a polgár szerepre, szükség esetén képesek vagyunk-e az érdekeink képviseletére, azon múlik, hogy képessé váltunk-e mások számára érthetõ módon kimondani a problémáinkat.

Ha ez megvan, tudjuk, hogy csináltunk már ilyet, és bármikor elõvehetjük ezt a képességünket, akkor megnyugodhatunk, mások megérthetik, hogy nekünk mi fáj. Ha megértik, és õk is beszámolnak a hasonló érdekeikrõl, érdek sérelmeikrõl, akkor képesek lehetünk a közös érdekek beazonosítására, egyeztetésére.

Pál Tamás közösségfejlesztésrõl alkotott felfogása és a belsõ mû ehhez szerves kommunikációs struktúrája egyszerre megmutatja, hogy milyen károkat okoz, ha egy kultúra szankcionálja a problémák kimondását, és azt is megmutatja, hogy mivel gyógyíthatjuk ezt a betegséget. Diagnózis és terápia a közösségi térben.

Talán 21 éves lehettem, amikor két esetelemzés összehasonlító vizsgálatánál piszkáltam azt a kérdést, hogy ha ez ennyire világos, akkor miért nem harapott erre jobban a hazai iskolarendszer? Miért van az, hogy a mi iskolánkhoz hasonló olyan hely, ahol hosszabb idõn keresztül fennmaradhatott ez a kultúra, elég kevés van. Közösségfejlesztõként annak is örülhetek, ha egyáltalán eladható ez a megközelítés, egyáltalán meghallgatják. Óriási eredménynek élhetem meg, ha bevonódnak, ha csinálni is akarják, nem csak szájtátva rácsodálkozni mások világlátására.

Az oktatáspolitika világosan elfordult ettõl a modernizációs irányvonaltól, a Gazsó féle törvény célkitûzéseit ma már csak néhány oktatáskutató tudja értelmezni, az iskolarendszer szereplõi biztosan nem! A Pál Tamás féle fogalomrendszerben pártoló tagok, és kívülállók is léteznek, nem csak résztvevõk és koordinátorok. A kívülállókat egyáltalán nem érdekli az, amirõl beszélünk, a pártoló tagok pedig másokra bízzák azt, hogy történik-e valami ezügyben.

A résztvevõk dolgozni is hajlandók érte, ha világos, hogy mit kellene meglépni, a koordinátorok pedig hajlandók a célok kitûzésében aktív szerepet vállalni. A Pál Tamás féle közösségfejlesztõ iskola ezért a részvételi demokrácia fejlesztésrõl szólt, fõként az ifjúsági civil vezetõképzés területén fejtette ki hatását.

Ehhez képest újabb hátralépés volt a részvételidemokrácia.blog.hu-n nyomon követhetõ gondolati kalandozás, amely a kultúrába ágyazott okokat keresi a Pál Tamás által megfogalmazott jelenségre. Tamás konkrétan fókuszál arra, hogy a problémák kimondását szankcionáló szervezeti kultúra, ugyan miért ne lépne fel olyan hatással, hogy ezek után senki sem mer felvállalni közügyeket.

Ez nemcsak a szervezeteket teszi lojalitás nélkül élõ emberek rideg és rugalmatlan közegévé, hanem nemzeti karakter is! Közösségfejlesztõként éreztük is, hogy jelentõs ellenállással szemben lehet csak közügyekre fókuszáló tevékenységet sikeresen képviselni.

A Globe – Hoffstede kultúra összehasonlító kutatások adatai felvetnek kérdéseket ezzel kapcsolatban.

Ha a világ egyik legkudarcfélõbb nemzeti kultúrája vagyunk, akkor ugyan mi okunk lenne arra, hogy a „próbálkozunk a problémáink megoldásán” terepen sikereket tudjunk felmutatni? Nálunk az a rendes ember, aki nem próbál meg semmit!

Ha a világ egyik legindividualistább nemzeti kultúrája vagyunk, akkor ugyan mi keresni valónk lenne közösségi ügyekre akár csak egy percet is rászánni? Az a rendes ember, aki távol tartja magát a közélettõl!

Ha a világ egyik legnõiesebb nemzeti kultúrája vagyunk, akkor mi okunk lenne szervezeti, célorientált, hatékonyságelvû gondolkodásra? Az a rendes ember, aki a magánéleti kérdésekre érzékeny, a szervezeti – hivatalos ügyekre pedig teljesen érzéketlen.

Ha a világ egyik legbizonytalanságtûrõbb nemzeti kultúrája vagyunk, akkor ugyan mi okunk lenne arra, hogy egy-egy legyintésen vagy vállhúzogatáson kívül bármit is tegyünk, ha szervezeti, közösségi vagy politikai problémákkal állunk szemben? Az a rendes ember, aki bármit eltûr, bármire legyint és tovább lép!

Egy új szempont felmerült bennem. A nõies és individualista kombináció magával hoz egy intézményességtagadó pluszt, a férfias és kollektivista intézményességmániás kultúrákkal szemben. Az intézményességtagadó tünetegyüttes pedig magyarázza, hogy akár a nemzeti karakter felõl nézzük (ez a politikai szocializáció marketingkommunikációs-politika számára érdekes), akár a szervezetfejlesztõ oldaláról nézzük (ez a "képes vagyok-e motivált résztvevõvé tenni szervezeti tagokat" kérdés számára érdekes), meg kell teremteni az intézményességekbe való hitet, különben amit reggelre építünk, leomlik estére, amit estére építünk leomlik reggelre.

A hazai gazdaság és a hazai politika számára harakiri, hogy ebben a kulturális kérdésben a gazdasági szereplõk is és a politikai szereplõk is egytõl egyik ellenkezõ irányba haladnak, mint amerre a normális országok kulturális fejlõdése. A gazdasági szereplõk kizárólag az embergép szervezet kultúrájában hajlandók gondolkodni, amit a fejlett országok a II. világháború után azért hellyel közel átléptek már a tudásintenziv kommunikációs környezetet igénylõ szervezeti kultúrákban, a pártokrácia pedig nemes egyszerûséggel kiiktatta a polgárt a demokráciából. Nincs olyan, hogy közérdek ügyben például az állampolgári önszervezõdések egyáltalán a sajtó figyelmét fel tudnák kelteni ha közérdekrõl, érdek artikulálódásról van szó. A döntések érdemi befolyásolására csak a szûk hatalmi eliteknek van esélye, oda pedig születni kell.

Hiába volt a XX. Században ezügyben 7 rendszerváltás! Az emancipáció nálunk mindig ebbõl a 2-400 éves lemaradásból startol.

Ha a kultúra, mint befoglaló keret azt diktálja, hogy egy agyalágyult szûk elit meg egy bamba és teljességgel tehetetlen tömeg idõrõl idõre megpróbáljon walami újat, walami szépet, aztán az egész belebukjon az apátiába és a vezetés elszigetelõdésébe… Nem kellene itt megállnunk egy pillanatra? Mindaddig, amíg nem látunk rá erre! Újra és újra belelépünk ebbe a folyóba!

A Pál Tamás féle mozgalmak látták ezt! És gyakorolták a változást, a változtatást! A rálátást és a cselekvést.

Ezek meg…Mármint a pártokrácia, mármint a jelenlegi civil szervezeti elit… „Lári fári” „Nem lehet más a politika!” – mondotta Gyurcsány, és átadta a kormányrudat egy sokkal inkább civilgyilkos és gátlástalanabb zsákmányszerzõ barátjának. Ti meg csak nézitek!

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://reszvetelidemokracia.blog.hu/api/trackback/id/tr281077900

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása