RDH Blog - RSS 2.0A múlt héten voltam egy falufejlesztés témájú konferecnián, ahol az este nótázással telt. Nagy részét ismertem a daloknak, ez amiatt lehet, hogy valószínűleg alföldi körökben szocializálódott emberekkel lehettem együtt, vagy ragaszkodtunk az énektankönyvi közös tapasztalati körhöz.
A különböző diákmozgalmakban ahol felnőttem, szintén nagy hagyománya volt az éneklésnek, de kifejezetten danolós buliban szinte csak családi körben vettem rész ezidáig.
Kb. 4 órányi magyar nótázás után konstatáltam, hogy ez az este is elmegy egy résztvevő megfigyelésre és másodlagos szövegelemzésre alapozott kutatásnak.
Szerényebben: arra lettem figyelmes, hogy nincsenek olyan nótáink, ahol semlegesen vagy tisztelettel beszélünk az intézményesültségekről. Számos nótánkban feltűnik az állam, de szinte kizárólag negatív kontextusban. Olyan elnyomóként, aki ad hock módon megtámadott bennünket, és például elhurcol katonának vasra verve. Számos kunsági főutcáról szóló nóta szól erről.
Vagy nincsenek olyan rítusaink, amelyben az angolokhoz hasonlóan megtiszteljük az intézményességeket, ők ugye a királynőt, az alkotmányos jogrendet a hétköznapi kultúrában is nagy tisztelettel veszik körül, vagy nem ezeket a nótákat szeretjük énekelni.
A "13 ezüst pityke" kifejezetten arról szól, hogy a hierarchia csúcsán kívül, már a hierarchiában alatta lévő megtagadja a hierarchia létjogosultságát. "De az le van s..."
Ugye a Kőmíves Kelemen sztoriban hiányérzetünk van azügyben, hogy hol van ilyenkor az állam? Lehet-e azt a civil technikát alkalmazni, hogy: "Keverjük a mészbe gyönge teste hammát!"
A Fehér Anna esetében nyilvánvaló, hogy nincsen más lehetőségünk, mint hogy elátkozzuk az egész rendszert!
A protest politikai mozgósítás esetleg lehetne az intézményességekhez integráló erő, de történelmileg ezek sem folytatódtak szerves intézményesülésben. Kossuth Lajos hiába üzente, ha nem lett belőle szerves modernizációs folytatás.
Adizes szerint a fiatal szervezetek több alapítás kor körüli fázis után lépnek ki a család szerű keretek közül és kezdenek intézményes megoldásokban kiteljesedni. Sajnos nálunk az életvilág bajain túl, az is akadályozza az intézményességek működését, hogy a kultúra azt diktálja, hogy illik nem jóban lenni az intézményességgel, és a politikusaink sajnos erre a tűzre szoktak olajat önteni.
Az állami erőszak elleni civil erőszak, vagy a civil - civil önbíráskodás ott van már a nótáinkban is. Ez az, amire a kultúránk felkészít bennünket a mítoszaival.
Gondoljunk csak bele, hogy mi, itt láttunk-e olyat, mint a dunaszerdahelyi szurkolók? Volt-e olyan, hogy az állam ráuszította a rendőröket a civilekre? 2006-os rendőri kardlapozást ebbe a kategóriába soroljuk. Napjainkban azonban, a konfliktusok erőszakos síkra terelésének számos címzettje van.
Szegények és gazdagok, predátorok és kiraboltak, sikeresek és a munkaerőpiacról kiszorítottak, a világgazdasághoz hozzáférők és mindenféle gazdasági vérkeringéstől elzártak, kulturálisan leszakadók, tóthok, magyarok, cigányok, szászok, oláhok, rácok, heterok és melegek, vidékiek és pestiek, fiatalok és nyugdíjasok, falusiak és városiak, civilek és predátorok. Mind a szembenállást keresi.
Ezek után nem csodálkozom azon, hogy a Kurucinfo movement az egyetlen bemérhető szellemi áramlat az egyetemisták körében. Idehaza ők a szembenállásipar piacvezető szereplői.
Elkezdtek szaporodni a rebarbarizáció halálos áldozatai. A Kőmíves Keleven balladája megelvenedik. Tízezrek és százrek mennek rá lelkileg arra, hogy a rendszer struktúrális problémákkal küszködik.
Egyrészt az erős, képzési háttérrel rendelkező civil szubkultúrákat kiirtották a predátorok, másrészt annyira a magán érdekeiket helyezik a közérdek elé, hogy természetes hogy a nemzeti mozgalmak erre az archaikus mintára építkezve önvédelmi erőként lépnek fel. Aztán pedig rákezd az állam is. Úgy mint Szlovákiában.
Kommentek