Hungarian Participation Democracy's Ghost.

Daróczi Ágnes írását fogadjátok szertettel, mivel számos gondolatával mélyen egyet értek, ezért közzéteszem ezen a blogon is.

"A közelmúltban lezajlott civil tüntetéssel kapcsolatosan sokféle értelmezés látott napvilágot. Mondhatnám azt is, kaptunk hideget-meleget jobbról is, balról is. Úgy is, mint az Összefogás az erőszak ellen mozgalom egyik – a Tarka magyar demonstráció szervezésével megbízott ügyvivője – hadd adjak hozzá ehhez a közbeszédhez néhány gondolatot, segítve a mozaik teljesebbé formálását.

Kezdetben volt – még júliusban – az Összefogás az erőszak ellen mozgalom. Szinte alakulása pillanatában létrehozta az Angyalkommandót, amolyan gyors reagálású művészeti performance részlegként, de már a kezdetektől tervezgetve a nagyszabású civil megmozdulást, amelynek a „Tarka magyar” demonstráció nevet adtuk. A mozgalom megalakulásához a végső lökést a Meleg Méltóság Menetének megtámadása, az utcai erőszak és a szélsőségek szabad grasszálásának megtapasztalása adta, de a késztetés, hogy megálljt kell parancsoljunk az erőszaknak a csatlakozó szervezetek és egyének korábbi tevékenységében is jelen volt. Nevezzük elszigeteltnek ezeket a törekvéseket, hiszen, ha a „cigánybűnözésről” volt szó, az ellen főképpen cigányok álltak ki, ha zsidó üzlet megtámadásáról, elsősorban zsidók, s ha melegeket támadtak meg, az ő kisebbségi szervezeteik szólaltak meg leginkább. Természetesen – és ezúton is megbecsülés a szolidaritás jegyében fellépő keveseknek – voltak érzékeny, a gyűlöletkeltés és az erőszak ellen következetesen állást foglaló civilek és szervezetek is. De hangjuk a nagy alapzajban szinte jelentéktelenné zsugorodhatott. Miért is alakult ez így?

Ha megvizsgáljuk a szélsőségek megerősödésének okát, rá kell jönnünk, hogy nem egyszerűen kisebbségi csoportokat, hanem a demokrácia alappilléreit éri támadás. A jogállamiságot, a szólás szabadságának megcsúfolását, a gyülekezés jogának szabadságát, s a kisebbségi jogokat. S történhet mindez alapvetően azért, mert identitásválság van, s bűnbakok kellenek a politikának a feszültségek levezetésére.

Haladjunk sorban: - minden egyénnek, társadalmi lénynek több identitása – avagy szerepe van. A nemzethez, nemzetiséghez tartozás csupán egy az identitások közül, sokunknak ráadásul ebből is egyszerre több van. A nemiség által meghatározott identitás és a politikai eszme meghatározta identitás mellett a korosztály vagy a földrajzi helyzet is identitásképző erővel bír, hogy csak néhányat soroljak fel a legfontosabbak közül.

Normális esetben ezek az identitások helyzetfüggően viselkednek, a releváns dominál, a többi passzív marad. Abnormális esetben azonban az egyik identitás felülírja az összes többit és ezzel elkezdődnek a bajok.

Ahol például a nemiség meghatározó lesz indifferens helyzetekben, ott a nőket rosszabbul fizetik, nem jutnak vezető pozícióba, vagy éppen a nem-heteroszexuális irányultságú alkalmazottakat zaklatják, elbocsátják, stb.

Ha a nemzeti/nemzetiségi identitás válik meghatározóvá indifferens helyzetben, ott elnyomás van, rasszizmus, vagy éppen etnikai tisztogatás.

S ha a politikai meggyőződés felülírhat minden mást, akkor – ahogyan azt tapasztalhatjuk mindennapjainkban – örökös választási kampány folyik, a szekértábor mentalitás mindent elural. S ez még csak a legkisebb baj. Az ennél is nagyobb, hogy értékét veszti a tudás, a szakma, a hozzáértés, az ügyszeretet és elkötelezettség, hiszen az érvényesüléshez már csak a megfelelő helyen megfelelő pártlojalitás szükséges. Amikor azt tapasztaljuk, hogy kormányváltások idején a legjelentéktelenebb posztig lecserélnek minden vezetőt, akkor igazi társadalmi földrengés van. A lojalitás ilyen mértékű érvényesülése próbára teszi az emberi kapcsolatokat, és tulajdonképpen semmivel sem jobb az „urambátyám” feudális rendszernél.

(Hogy hazabeszéljek: szerintem az újságíró szakmában ezért hiányzik mostanában az oknyomozás, tényfeltárás, s ezért hívhatnak sok mikrofonállványként viselkedőt újságírónak.

Mi az, ami hiányzik belőlük? A társadalomért érzett felelősség. Ahelyett, hogy elemeznének, az okokat és a következményeket vennék sorra, megmaradnak az eseményekről való felületes, kvázi objektív tudósításoknál. Így aztán ne csodálkozzanak, ha a szélsőségesek eszközeinek, hangjuk sokszorozásában aktívan közreműködő előítélet-gyártóknak tartják őket sokan.)

Az Összefogás az erőszak ellen mozgalom szeretné rábírni a politikai pártokat, hogy hagyjanak fel ezzel a gyakorlattal, tegyenek eleget megbízatásuknak, és a törvényhozásban fejtsék ki munkájukat, együttműködve.

De a rendőrségtől, ügyészségtől és a független bíróságtól is elvárjuk, hogy a törvényeket betartsák és betartassák, a szélsőségek ellen pedig, gyorsan és hatékonyan lépjenek fel, ne hagyják magukat megfélemlíteni. Ha a független bíróság tagja holmi fenyegetésre hivatkozva visszaadja az általa vitt pert félelmében, mi egyszerű polgárok ne féljünk? De kérdezhetem azt is, nem éppen azért vannak bíráink, hogy az ilyen félelmektől és fenyegetőktől megvédjenek bennünket? A bíróban vagy a bíróságban keressük az okot, ha mégis félnünk kell? Hogyan történhet meg mindez jogállamban?

Hogyan lehet értékesebb némely csoportok szólásszabadsághoz fűződő joga, mint más csoportok emberi méltósága? Hogyan beszélhetünk a gyülekezés szabadságáról, ha gyűlöletkeltésre és megfélemlítésre csoportosulhatnak félkatonai szervezetek?

„A szegénység a legnagyobb erőszak” – mondta Mahatma Gandhi. Azért, mert az emberi méltóságot veszi el a szegényektől. Emberi méltóságban csak az élhet, aki a létfenntartáshoz szükséges igényeit legitim módon ki tudja elégíteni. A létbiztonság a társadalmi kohézió alapja. Létbiztonság és emberi méltóság nélkül nincs egészséges, alkotó, együttműködő társadalom.

Márpedig itt alapvetően ezeknek a jelenségeknek vagyunk elszenvedői. S ha ez így van és így lehet, akkor semmi más nem történik, mint a „minden ember egyenlőnek születik és egyenlő jogok illetik meg”, azaz a „szabadság, egyenlőség, testvériség” alapeszméinek támadása – s végső soron a demokrácia kétségbevonása. Mindez a rendszerváltás után 18 évvel.

Mi nem ezt akartuk! És nincsen kedvünk elviselni. Meggyőződéssel állítjuk, hogy közünk van egymáshoz, s békességben, együttműködve akarunk élni. Nem tűrjük demokráciánk sárba tiprását, az egyenlőség eszményének meggyalázását. Hisszük, hogy együtt gátat szabhatunk az erőszaknak.

Ez az a közös nemzeti minimum, amelyben egyetértésre van szükség pártpolitikai nézettől függetlenül. Ezért maradtak együtt civil szervezetek a Tarka magyar demonstráció után is, folytatva az összefogást az erőszak ellen."