Kedves bbjnick!

A tréningjeimen szoktam a családi gyökereimről beszélni, mert hálás vagyok a sorsnak, hogy olyan családba születtem ahol érinthettem a gyökereinket.

A dédapám kerékgyártó műhely mestere volt. Az egyik nagybátyám apám gyerekkori barátja, sokat mesélt arról hogy az öreg, amikor már szinte teljesen vak volt, csőlátóként kb. egy 6-10 centis rést látott a világból, akkor is egy pillanat alatt meglátta, hogy ha a gyerekek 1-2 centi „hanyagsággal” tettek vissza egy szerszámot a helyére.

Az a munka egy olyan műveletsor, ahol vakon nyúlnak a szerszámért, közben fontos, hogy az izzó vas ne égesse meg a megmunkált fát, és mindenki ép bőrrel ússza meg a tevékenységet. Ezért az inas „kaszt” alatti réteget, a gyerekeket is arra kezdte szoktatni, hogy milyen fegyelmet és pontosságot követel meg a műhely.

Hiába jártak teherautók az utcákon, egészen idős koráig, még mindig hitt abban, hogy a fiai közül valamelyik egyszer majd átveszi tőle a műhelyt!

Mégis a saját életpályámat egy tipikus posztmodern pályának élem meg. Megtapasztaltam nagyon sokféle életvilágot. Szabadon mozgok a paraszti gyökerű falusi kultúrában, a városi melós közegben, vagy az értelmiségi csoportok között.

Mindegyiknek tudok úgy mosolyogni a szubkultúrájára, hogy értem és el tudom fogadni.

Nem szoktam bedőlni annak, amikor egymásra fújnak, a saját kasztjuk dominanciáját bizonygatják, mert olyankor a gyökereim egyik-másik ágát kellene velük együtt kritizálnom. 

A történelem könyvekből értem én, hogy modernizációnk tele van azzal a feszültséggel, amivel családilag is érintkezni lehet. A dédapám nem engedett valamiből, ami érték. Számára a modernizáció nem volt akkora valami, ami miatt félre kellett volna tennie azt, amibe beleszületett, és aminek a mestere volt! Akik ismerték, mindig nagy tisztelettel beszéltek róla, pedig elég nagy paradoxot hordoz a sorsa! 

A nagyapám halála után minden nap kibicikliztem nagymamámhoz, volt egy farkaskutyám, amit kiképeztünk néhány osztály társammal és a bátyámmal. Bújtuk a kutyás könyveket és közben kész etológus lett belőlem hetedikes fejjel. Az életmódom hintázott a falusi és városi világ között. 20 perc alatt megcsináltam a leckét és szaladtam oda, ahol érintkezhettem a régi renddel, a szeretettel, a törődéssel és azzal, hogy szabadon betölthettem a teret a falusi ház udvarán. Ott indult életem első vállalkozása is. Nyulakat tenyésztettem. 

A mezőgazdasági szakközépben is találkoztam azzal, hogy az iskolának, a térségnek milyen mély gyökerei vannak. Nagyüzemi állattenyésztés technológiáját tanuljuk, de ott van mögötte egy akár 1000 éves tudás, amit hellyel-közel fel tudunk mutatni. 

A kutyák kapcsán keletkezett etológiai háttér miatt is könnyen tájékozódtam a közösségfejlesztés mögötti szellemi hátterekkel. A középiskola kiszakított a családi közegből, de beemelt olyan szellemi áramlatokba, amelyek a rendszerváltás körül örvénylettek körülöttem. A kultúra számomra mindig is élő probléma megoldási algoritmusok szövedéke, ezért is gyűjtöttem nagy gonddal a csoportmunka módszereket vagy a fórumtechnikákat. 

Lelkemben semmit nem tudok kezdeni az elméleti vitákkal, például a népi urbánus vita vagy a különböző politikai irányzatok közötti torzsalkodás számomra lefordítódik arra, hogy szubkultúra „A” és szubkultúra „B” igyekszik törzsi szinten elhatárolódni egymástól. 

Azt látom, hogy ezek különbözőek, de azt nem tudom elfogadni, hogy miért akarnak elválni? Lesz majd olyan, hogy a város és falu életmódvitájában győz az egyik és az írmagját kiírtja a másiknak? Lesz majd olyan, hogy a behavioristák nagyon bebizonyítják hogy a Freud elmélete egy nem működő konstrukció és máglyán elégetnek minden pszichológust, aki alkalmazni meri betegek gyógyítására? Esetleg lesznek betegek, akik kikérik maguknak, hogy rajtuk behavirosita gyökerű terápiás eljárásokat alkalmazzanak? Lesz majd olyan, hogy eldöntjük végre, hogy a modernizáció a világ legnagyobb baromsága vagy egy követendő kulturális áramlat, technikai fejlődés stb. Mikor fogunk szavazni erről? 

Mikor fogunk elővenni valami mindent látó lélekmikroszkópot, hogy segítsünk másoknak kigyomlálni tenmagából a „nem használható” algoritmusokat? 

Nincs ilyen! Nagyon remélem, hogy nem is aljasul el annyira a hazai közélet, hogy ez újra téma legyen, mint ahogy a XX. századi történelmünkben ez napi része lett a kultúránknak. 

A nemzetállam eszmei és érzelmi hátterének megalkotása közben elkezdtük gyűlölni az 1000 éve közöttünk élő népeket! A tanácsköztársaságtól kezdve erőszakos rendszerek jelentek meg, amelyek elővették a „lélekmikroszkópjukat” és öltek, napi szinten, lelkileg, és fizikailag öltek a lélekmikroszkópjuk segítségével! 

Ideológus érdekcsoportok húzzák jobbra balra a gyeplőt, és közben emiatt távolodunk Európától! 

Számomra a mai politikai kínálat inkább karikatúrája az általuk képviselt ideológiának, mint hiteles képviselője. 

Ez az "egyik lába tradíció a másik lába szociális gondolat" ez nagyon egy múlt – jelen feszültséget hoz fel számomra. 

Mindkét politikai oldal ezerrel arról beszél, hogy évtizedekkel ezelőtt az ő gyökerei, az ő ideológiájuknak a megélt megjelent valósága mekkora szociális etalon! Bezzeg a másik falka kultúrája mekkora szemen szedett elképesztő marhaság!

Ez talán porhintés és segít eltakarni, hogy mennyire nincs egy körömhegynyi szociális érzék és egy fél grammnyi tradíció se ezekben a pártokban! 

Már az első állítás is erősen ingoványos talaj! A második meg ordító gazemberség! Óriási szükség van gyökereinkre! Ezekből táplálkozva hozhatunk elő probléma megoldási algoritmusokat! Állhatunk neki nagy határozottsággal az élet konkrét kérdéseit eldönteni! Csakhogy olyan nincs, hogy másoknak én előírom, hogy milyen gyökereikből milyen értékeket és eszközöket rángassanak elő! Nincs olyan, hogy megkérdőjelezhetem mások ilyen irányú eszköztárát! 

A szociális gondolat már közösségi síkra visz. Meg kellene tanulnunk törődni egymással! Meg kellene tanulnunk meghallgatni egymást! Meg kellene tanulnunk közös megoldásokra jutni! 

Ha a hazai közbeszédet megnézem abból a szempontból, hogy kik mivel segítik és kik mivel gátolják az előző mondatban felvázolt probléma megoldási algoritmusok érvényesülését, akkor kénytelen vagyok az MSZP-t a FIDESZ-t, az MDF-et, a KDNP-t és az SZDSZ-t a Kádári MSZMP-nél alávalóbb, silányabb teljesítményű, kulturális és gazdasági hanyatlást megszervező pártokként értékelni. 

Ez az bal – jobb hitvita számomra értelmezhetetlen és érzelmileg nem felfogható felesleges semmi! Vagy ha probléma megoldási algoritmus oldalról közelítek, akkor módszertanilag egy hihetetlen ártalmas, és alkalmatlan eszköztár a jelen problémáinak megoldására.

Ezek így nem integrálnak, hanem kirekesztenek!

Ezek nem beszélnek, hanem elhallgatnak!

Ezek nem tematizálják a napi bajainkat, és segítenek megalkotni a közös jövőképet, hanem több száz éves szellemi konzervekkel strukturálják az időt!