Hungarian Participation Democracy's Ghost.

Pál Tamás kutatói munkásságának egyik legfontosabb alapja a "százlábú" néven elhíresült modell, amely az érdekartikuláció fokozatairól - szubjektív feltételeiről szól.

Leginkább ebből a nézőpontból szoktam értékelni a különböző rokon mozgalmak - szellemi irányzatok megmozdulásait (is), ezért nagyon vártam  már, hogy mikor lesz olyan alkalom, amikor esetpéldával lehet illusztrálni a modellt.

Az elmúlt időszakban két blogbejegyzésben is írtam arról, hogy szkeptikus vagyok amikor a politikai szintér kommunikációjából átvett kampánytechnikákkal operál egy-egy mozgalom.  Jelenleg 4 nagy civil integrációban vesz részt az RDH, de mindegyik azon vacillál, hogy konkrét embereket vagy bázisközösségeket integrálni egy hálózatba, az bizony macerás, az fel sem merül egyikben sem, hogy milyen intézményi humánszolgáltató háló fog szemléletváltás ügyben odahajolni az egyénhez (ezt kognitív síkon meg tudom nekik bocsátani hiszen egyik elitje sem Domschitzon és Pál Tamáson nőtt fel), az utcai megmozdulások meg lényegében nem hoznak semmilyen integrációs eredményt.  A kommunikációs kampánytechnikákkal pusztán a sajtót lehet etetni, ami alkalmas arra az önátverésre, hogy mi mainstreem mozgalom vagyunk, szemben más zugmozgalmakkal. Arra nem alkalmasak a médiamozgamak, hogy élő embereket érdemben bevonjanak, mozgósítsanak. A sajtókampányok persze biztosítják, hogy ezeknek a lényegében földalatti mozgalmaknak egyáltalán legyen esélye a megjelenésre, de az, hogy egy mozgalom önmagában csak sajtóosztályból álljon, az teljesen halott kezdeményezés. Amire én úgy szoktam reagálni, hogy jó jó ez alkalmas arra, hogy az újságolvasó olvasson ezekről a témákról, de nem alkalmas arra, hogy változást hozzon az életünkben.

A Pál Tamás közösségfejlesztési elmélete szerint egy csoportnak akkor van esélye közös érdekek mentén összeszövetkezni, ha esélyük van arra, hogy az egyéni érdekeket kinyilvánítsák az alapítók. Ha meghallgatunk másokat és felismerjük bennünk a mi élethelyzetünkkel, fájdalmainkkal, problémáinkkal rokon vonásokat, azokkal kezdünk el azon gondolkodni, hogy összefogjunk-e vagy sem.

A közös gondolkodás, és tevékenység ideje alatt történik ennél alaposabb egymásra csodálkozás. Ha komolyabban megismerik egymást az összefogás tagjai, akkor történik menet közben annyi egyéni értékkinyilvánítás, hogy a csapatnak élő közös értékei keletkeznek.

Ez az, a szerves fejlődés, amit ezek a kampánytechnikák megerőszakolnak. Zászlóra tűznek egy közös értéket, és támadást fújnak a kürttel!

Van valami látványroham, konkrétan az történik, hogy 2-5 kilométeres gyaloglást, vagy egy teremnyi tátott szájú hallgatóságot fel tudunk mutatni, amit a sajtó le is fotóz, ezt lefűzhetjük az albumunkba, de aztán ennyi.

Ahhoz, hogy élő - működő érdek artikuláció történjen, ahhoz elkerülhetetlenek azok a helyzetek, amikor emberek beszélni tudnak egymással, meg tudják hallgatni egymást.

Az a mozgalom, amelyik folyamatosan kikerüli az ilyen helyzeteket, vagy leszűkíti egy egészen szűk előkészítő stáb számára ezt a kommunikációs helyzetet és a tömeget csak "gyalogló vagy hallgató - tapsoló" töltelékemberként vonja be a tevékenységébe, az szappanbuborékként oldódik fel a közéletben. A "vigyük ki a tömegeket az utcára" háziversenynek rengeteg szereplője van már. A pártokrácia különböző kezdeményezései és civil csoportosulások egyaránt megjelennek ezen a "piacon". Vélhetően mindegyikük találkozott már azzal a frusztrációval, hogy egy meglehetősen szűk létszámkorláton túl nem tudnak mozgósítani. Azért nem mert nincsenek élő bázisközösségeik!

Hasonlóan nem szerves építkezés, ha egyből egy-egy közérdek mentén kívánjuk összekovácsolni az érintetteket. Ha tudjuk, hogy egy cipőben járunk másokkal, akkor nem szabad elkerülnünk, hogy körbe üljünk és meghallgassuk egymást!

A közérdek akkor hat összetartó erőként, ha megalapozta az egymás meghallgatása és annak a felismerése, hogy mi egy cipőben járunk, együtt akarunk fellépni!

Az érdekeink érzékelése lényegében egy kifordított érzékelési helyzet. Az érdekeinket ugyan is akkor kezdjük el érzékelni, ha sérti valami az érdekeinket. Éppen ezért szoktunk problémafeltárással kezdeni egy-egy közösségfejlesztési folyamatot. Ez biztosítja ugyanis, hogy az egy asztalnál ülők egymás problémáiban megtalálják a közös elemeket.

Ehhez két feltétel szükséges. Az egyik, hogy legyen ilyen kerekasztal! Ez az a szempont, amiben a rendszerváltás utáni "elit" kiöntötte a fürdővízzel a gyereket! A demokrácia keretein belül elkezdték kitekerni a helyi kerekasztalok nyakát, azért, hogy nehogy a demokrácia mint versenyhelyzet felszínre hozzon náluknál tehetségesebb vezetőket. A rendszerváltás elit rekruitációja befagyott 92 körül! Ma ott tartunk, hogy ha a civilek krémje összegyűlik, és elindítok egy körkérést, hogy ki vezetett már problémafeltárást vagy ötletrohamot, akkor sűrű csend támad a körben.

A másik feltétel, hogy a körben ülők legyenek képesek a problémáik olyan megfogalmazására, hogy a többieknek legyen esélyük megérteni azt!

A százlábú az érdekartikuláció belső fokozatain vezet végig bennünket.

1. Adott az egyén, amely az érdekartikuláció elsődleges alanya lehet. Az első lépcsőfok, hogy van-e baja vagy nincs.
2. A második fokozat, hogy érzi-e vagy sem.
3. A harmadik fokozat, hogy kimondja-e legalább jelzett szinten, ad-e nevet a problémájának, vagy sem.
4. A negyedik fokozat, hogy képes-e mások számára érthető módon megfogalmazni a problémáját vagy sem.
5. Az ötödik fokozat, hogy cselekvővé tudjuk-e tenni az asszertív kinyilatkoztatást. Képesek vagyunk-e kérni, javaslatot tenni, vagy olyan módon interpellálni a problémánkat, amely a megoldás felé lendíti el az emberi viszonyokat.

Mi a dolgunk az egyes artikulációs fokozatokban a Pál Tamás -féle közösségfejlesztő iskola tapasztalatai szerint.

1. Ha valaki égre földre megesküszik, hogy nincs baja, akkor ne tegyünk vele semmit! Örüljön a nirvánájának és hagyjuk békén. Ha van baja, akkor lehet vele gondolkodni.
2. Ha van baja, de nem érzi, akkor a csoportmunka például meglehetősen kathartikus lehet, hiszen ha a problémákról beszélgetünk, másokkal együtt helyzetfeltárást végzünk, akkor a mások által kimondott ügyek mentén tudatosulhatnak a saját problémáink. Számos érzékenyítő megközelítés létezik, amely rámutathat olyan területekre ahol képesek vagyunk kognitív síkon problémákat beazonosítani.
3. Ha érzünk fájdalmas területeket, probléma gócokat, érdemes ezeket akár a jelzett szintű probléma szintjén kimondani, leírni. A jelzett szintű problémákkal nem érdemes elmélyülten dolgozni, érdekartikulációs helyzetek facilitálására sem alkalmas ez a helyzet, de minden képpen egy nagy lépés. Ha valaki csak jelzett szintű problémákat képes felhozni, akkor gyakorolni kell a problémák kimondását, vagy ha lelki gátak vannak a háttérben, akkor ezzel is lehet foglalkozni. Nálunk a kultúra mint befoglaló keret erősen támogatja a "ne szólj szám, nem fáj fejem" viselkedést. A Varga Károly féle kutatás, a Glob & Hoffstede kutatás és a Pál Tamásék kutatása számos olyan anomáliát feltárt, amely leneveli hazánk fiait arról, hogy kimondják a problémáikat. Ez azért egy óriási humán katasztrófa mert megfosztja a nemzetet az öntanuló kommunikációs rendszerek elterjedésétől, tömegével tartja a passzív alattvaló síkján a polgárokat. Aki nem képes kimondani a problémáját úgy, hogy azt mások nem érthetik, vagy valami miatt nem szokta ezt megtenni, az az ember a demokráciából kirekesztett alattvaló. Részvételi szempontból nem érzékelhető alany.
4. Ahhoz, hogy a mások számára érthető megfogalmazás területén fejlődjünk, ott próbálkozzunk olyan probléma megfogalmazásokkal, amely egyre érthetőbb és alaposabb - körültekintőbb. Az artikulációs képesség leginkább retorikai gyakorlatokkal fejleszthető, ahol egy-egy embertől visszajelzést kapunk arról, hogy az általunk megfogalmazott szöveg mennyire érthető, esetleg mennyire lehet félrevinni, eltéríteni, mennyire találunk fogást rajta. A Soros Disputa programja egy kitűnő retorika fejlesztő vitajáték volt. A Civitas Vitakör is meglehetősen elterjedt vitajáték volt az iskolákban, amellyel pedagógusok százai gyakoroltatták a gyerekeket közbeszéd helyzetekben.
5. A nyilvános és probléma megoldó szándékú felvetésekhez a társadalmi tervezés technikák adnak kitűnő gyakorlási terepet.

A részvételre buzdító kampányokat nem tekintem többnek puszta porhintésnél abban az esetben, ha fennmarad a részvételi intézményeket elpusztító predátor pártokrácia és a minderről mélyen hallgató sajtó közötti intim szerelmi viszony.

Óriási tömegű és gazdasági súlyát tekintve hatalmas problémával állunk szembe. A távmunka konferencián hangzott el egy kutatási beszámoló, amely vizsgálta, hogy miért nincsen hazánkban távmunka. Az USA-ban a munkavállalók közel 30%-át érinti ez a posztmodern viszonyrendszer a vállalat és az alkalmazott között, míg hazánkban a statisztikai hibahatár alatti, azaz a 3%-ot el nem érő helyzetről van szó. A kutatás azt állította, hogy nálunk alapvetően Taylor Fordi és neo Fordi szervezeti kultúrák léteznek, így innentől érthető, hogy miért nem létezik a távmunka.

Jöhet ide még vagy két indiai gumigyár meg autógyár! Tovább fog csökkenni a foglalkoztatottság és a bérszínvonal, ha nem szállunk le erről az ipari társadalom mániás "fejlesztéspolitikáról"!

Ha nem ennyire madártávlatból közelítünk, hanem pusztán arra koncentrálunk, hogy az az elképesztően szűk civil kör, amelynek esélye lenne felvonultatni az erőit a teljesen elkurvult és hitelét vesztett pártokráciával szemben, az vajon okosan használja-e az összefogásra fordítható energiáit, akkor még inkább elszomorodok!