RDH Blog - RSS 2.0Mi az a "vissza a zéróhoz" veszély?
A kommunikációs emberi rendszerek fejlődése és a tojásbefőtt cikksorozat két fontos szempontból összefoglalja, hogy a világ vezető gazdaságai mitől sikeresek a jelenkor a gazdasági versenyében! Az egyik a bizalom skálán foglami kapaszkodókat ahhoz, hogy érzékeljük: mi magyarok haladunk-e a mélyebb bizalmi szintek felé, stagnálunk vagy visszafejlődtünk-e a jelen kor szinvonala alá?
A Domschizt-féle másik fejlődés modell pedig segít beazaonosítani, hogy a tudás alapú társadalamak mikor és miért változtatnak a gazdaság szerkezeten? Mit kezdenek az olyan struktúraváltásokkal, amikor a mezőgazdaságból élők száma 20 éven belül felére csökken? Mivé válik az ember szerepe, amikor az ipari termelésben dolgozók aránya is negyedére csökken? Mely "iparágak" fejlődnek fel annak érdekében, hogy a társadalom biztonságos működéséhez szükséges 70%-os foglalkoztatottsági szint fennmaradjon?
A piaci versengés farkastörvényei között van egy törvényszerűség amit „vissza a zéróhoz”, helyzetnek hívnak. A dolog lényege, hogy azokban a helyzetekben, ahol egy új paradigma, vagy technológia, vagy módszertan belép a régi helyébe, a szereplők nem képesek megőrizni a régi piaci pozíciójukat, az új paradigmában való jártasság újraírja a rangsort a szereplők között. A kvarcóra svájci feltalálóját sorra kidobták honfitársai, mondván, hogy amit csinált nem hasonlít az órára. A japánok megvették a találmányt és néhány éven belül a piacvezető svájci óraipar összeomlott.
Lehet, hogy a PISA vizsgálat egy olyan tükör, amely megmutatja, hogy a világ többi iskolája már váltott, már hatékonyabb, mint a mi rendszerünk, lehet, hogy a mi rendszerünk ugyan olyan mint régen, de már nem ugyan olyan jó.
A humanisztikus oktatás jelentősége abban áll, hogy túllép az iskola hagyományos keretein és korszerű személyiségfejlesztő eszközökkel, az autonóm, döntésképes, kiteljesedett ember „kisipari előállítására” vállalkozik. Ha ez tömegessé válna az oktatásban, jobb pozíciót foglalnánk el a tudás társadalma típusú átrendeződés után, ha hagyjuk elpusztulni azt a néhány kísérletet, amely lereagálta ezt a kihívást, meg sem pendítjük ezeket a húrokat, maradunk a zéró közeli állapotban egy olyan korban, ahol a centrum országok nem kidobják, az ilyen kísérletek résztvevőit hanem szaporítani- elterjeszteni igyekeznek ezeket.
A centrumországok jóléti politikája a múlt század közepétől vígan finanszírozott egy kéharmados társadalom típusú berendezkedést. A dolog lényege, hogy a munkaképes lakosság egyharmada éppen nem dolgozik, tanul, alkot, pihen, megtakarításaiból éldegél , alkoholista, fogyatékos, hajléktalan, sohasem tudott integrálódni a munka világába … akármi.
A rendszerváltás után a mi kis tízmilliós országocskánk négy és félmilliós foglalkoztatott polgárából, ma kb. két és fél tud felmutatni valamiféle munkahelyet, ez már javul, volt ez kétmillió is. Óriási az a réteg, aki nem tud vagy nem akar, vagy a szociális szolgáltatásainkkal nem tudjuk őket visszaintegrálni a munka világába.
A magyar kejfeljancsiban elcsúszott a súly és bármi történik csak azért is padlón marad. Nem képzi át magát, nem megy át maszekba, nem rakja össze magát újra és újra, hanem éldegél a 18.000 Ft-os rokkantnyugdíjából vagy hasonló életszínvonalat biztosító feketemunkákból. Ha ez nagy társadalmi szinten tömeges, nem kellene az iskolákban elindulni arra, hogy tudatosan feldolgoztassuk a fiatalokkal, hogy a piacon játszma van, abban így és így kell erősnek és alkalmasnak lenni, vagy arra, hogy legyen önbizalmuk ahhoz, hogy megvalósítsák az álmaikat, találják meg a felkínálkozó lehetőségek horizontján azt, ami igazán illeszkedik a személyiségükhöz.
Ebből a perspektívából nagyon is hatékony komoly közpénzt költeni arra, hogy az iskola valóban váljon személyiségfejlesztővé, hisz ez prevenció, annak az előzetes finanszírozása, egyáltalán a fiatalok között megteremtődjenek a kétharmados társadalomban élő munkavállalói szokások, túlélési stratégiák.
Ez kulturális misszió, hisz az „Európaiság, vagy nyugatiság, vagy centrum országok béli kultúra le kellene, hogy érjen a szegényekig, a munkanélküliek gyerekekig. Másrészt valamiféle program ahhoz, hogy egyáltalán kialakuljon ez a kétharmados kép, egyelőre csak araszolunk, közelebb vagyunk a finanszírozhatatlan költségvetési arányokat előidéző feleshez mint ahhoz a kétharmadoshoz, amit már nem bír finanszírozni a nyugai rendszer (ezért jön az a retorika, hogy „Tudás társadalma”, ami etekintetben stílusválás, tehát nem szociális védőhálót erősít finanszíroz, hanem olyan pontokat, ahol az egyén átfordulhat, átformálódhat, és aztán önjáróan pöröghet tovább (átképzések, oktatás átalakítása, információkhoz való hozzáférés).
Ez az, amit a hazai fejlesztéspolitika telejes mértékben ignorál!
Ez a vakság a legfőbb oka a gazdasági lecsúszásnak! A tudás alapú társadalomkép helyett nálunk épp egy erőteljes rebarbarizálás folyik!
Nekirugaszkodunk aztán semmi (? Csak reformot ne! veszély)
Az utóbbi harminc évben a magyar közoktatás annyi reformfolyamaton ment keresztül, hogy már teljesen hozzászokott ahhoz, hogy valaki jön és javaslatokat tesz arra vonatkozólag, hogy mi hogyan kellene tenni ahhoz, hogy jobban menjen a szekér. A mostani kormányzat az új törvénytervezet vitájánál, már pillanatok alatt előadta módosítási javaslatait és már zajlik is az újabb, legújabb, még újabb extrafedáksári szerkezetváltás előkészítése. Hatodikig tanító néni, 6+4+4-es új iskolaszerkezet, nyelvtanulós 0. hegyek, naponta tesi óra …
Ha én miniszter lennék és úgy tekinthetnék az iskola rendszer problémáira mint arra a kínálatra, amire nekem pártállásomnak megfelelően ki kell választanom azokat, amelyekkel foglalkoznom illene, akkor nem biztos, hogy így nyúlnék a témához. Gyökeres szerkezeti reformok voltak már az elmúlt 12 évben, éppen az a baj, hogy sok is van belőlük, az is látszik, hogy ezek a szerkezet átalakítási reformok tartalmilag nem módosítanak a diákokat egyre jobban túlterhelő egyre durvábban szelektív, egyre inkább a felvételinek és nem az életvilágnak megfelelni kívánó tanórákon. Az újabb szerkezetátalakítási javaslat megint elhallgatja azt a kérdést, hogy mitől állhat át a tanító és a tanár a jelenleginél készségfejlesztőbb módszertant alkalmazó oktatási kultúrára.
A javaslatok nagyon hasonlítanak a kelet európai értelmiség világmegváltó hőzöngéseire, amely legismertebb megnyilvánulásai a „Csapoljuk le az Aral tót”, vagy „Építsünk külszíni fejtésre apalapozott erőművet Gyöngyös mellett” típusú projektekre. A dolog lényege, hogy nemigen léteznek demokratikus kontrollok, sőt szakmai kontrollok sincsenek, (vagy lehet figyelmen kívül hagyni őket) a parlament el dönti, és szeptembertől kezdődik a végrehajtás. Pont. Nincsenek hatástanulmányok „úgyis tudom mi a hatás!”, minek az. Az Aral tó azóta sivatagként funkcionál, a gyöngyösi erőműnél meg felépítettünk közpénzből egy városkát, egy erőművet, aztán kiderült hogy nincs is ott szén. Nem baj kifizettük. Az oktatási rendszerben ugyan úgy megfizetjük az árát a hatalom ilyetén karizmatikus kilengéseinek és egyenlőre ugyan úgy lehetetlen a felelősségre vonás mint a szocialista diktatúra idején volt. Nem tankkal hanem gőzmozdonnyal de ugyan úgy átgázol rajtunk egy hatalmi gépezet.
Amikor az Antal kormány hasonlóan a mostanihoz előállt az első rendszerváltás utáni oktatási törvény koncepcióval, diákszervezetként azt olvastuk, hogy diákjogok: ..semmi. Akkoriban épen én voltam az ODU elnöke, föltettük hát a kérdést az illetékes minisztériumi szerveknek, hogy hol vannak a diákjogok?! Hárman háromfélét válaszoltak. Az egyikük férfiasan bevallotta, hogy kifelejtették, a másikuk azt mondta, hogy nem lesznek diákjogok mert ez a törvény az egyházi iskolákra is vonatkozni fog és ott minek ilyen, a harmadik azt mondta, hogy az egyetértési jog a szocializmusból származó baromság ezért nem lehet ezt így leírni a törvényben. A dolog még több „érdekes” momentumot tartalmazott, de kellően felbőszítette a szakszervezeteket és szakmai szervezetek – civil szervezeteket, hogy elementáris erővel vessék be magukat a törvényelőkészítő munkába.
Ez lehet erőforrás! Népszabadság olvasói rovatának vezér cikkét majd minden nap ez a téma adja. Mindenkit megmozgatott ez a kormányzati vehemencia, be lehetne fogni ezeket a szeleket a vitorlába, mert olyan változást kell elérni az oktatásban, aminek sikere a tanárokon múlik. Nem lehet nem bevonni őket a döntés előkészítésbe mert el fogják szabotálni a végrehajtást.
A 2004-es kormányzat előállt azzal a javaslattal, hogy a PISA jelentésre reagálva 3 hónap alatt új iskolaszerkezeti csomagot terjszt a parlamet elé! Szokásos őrültség helyett megtehetné a kormány, hogy lemondana a szeptemberben bevezetjük őrült álomról és széles körű társadalmi vita menetrendjével állna elő, azaz megkérdezni (facilitatív hozzáállás!), hogy mik a fő problémák, mik a szükségletek, mik a jövőképek, mit lehet ebből közös jövőképnek elfogadni, és ezt vetné papírra törvénykoncepcióként.
Egy ilyen társadalmi vitához szántam ezt a dolgozatot, aztán fiókba került 4 évre.
Akkor úgy tűnt, hogy szeptembertől már benyeletnek velünk valamit! Szernecsére ez nem történt meg! De nem indul el a tartalmi reform körüli előkészítő munka sem!
Kommentek