Részvételi demokrácia a rendszerváltás után

 

 

 

A SZEREP szint a szabályok által kijelölt ösvény. Itt a szabály az úr, minden előre meg van írva a hagyományokban, a törvényekben. Mindent úgy csinálunk, ahogyan KELL csinálni!

Ha orvos vagyok, ismerem a szakmám kommunikációs mintáit, és pontosan azt hozom, a mire a beteg számít. Ha beteg vagyok, elmegyek az orvoshoz, és elvárom tőle, hogy megvizsgáljon, gyógyszert adjon, tanácsokkal lásson el.

Íme két egymást kiegészítő komplementer szerep. Ez a szerep-pár határozza meg a viselkedésünket, ha a postástól levelet veszünk el, ha a rendőr igazoltat minket, és még számtalan szerepnél világos, hogy mi a két fél dolga a helyzetben. Ha jól megnézzük, minden ilyen szerep-pár aszimmetrikus hatalmi viszonyra épül, ahol valakinek hatalma van, valaki pedig kiszolgáltatott. Lehet ilyen a tanár - diák viszony is. Lehet ilyen a szülő - gyerek viszony is.

 

Ahol a felnőtt, a tanár, a rendőr, az orvos, a postás számon kérhető felelősséggel van felruházva, a másik féltől, pedig át van véve a felelősség, a fölüllévő tud, az alullévő tudatlan, a fölüllévő a hatalmának - tudásának birtokában szabályozza az alullévő viselkedését, ha neki nem tetsző módon viselkedik, negatív visszacsatolásban részesülünk.

 

Ezért ha alullévőként élünk ilyen kommunikációs helyzetben, nincs más dolgunk, mint megfelelni a fölüllévő elvárásainak. A legitimitás itt fölülről történő elfogadottságként jelenik meg. Voltak korok (premodern) ahol, ez az úr-szolga kommunikáció áthatotta a teljes társadalmi berendezkedést, a normákat a felüllévők fetisizálták, isteni eredetűnek, ezért megváltoztathatatlannak tulajdonították. Mindenki egyetlen totális hierarchia kis alkatrésze valahol, még a fáraó is csak a napisten földi helytartója.

 

Faucalt panpotkon modelljében leír egy olyan képzeletbeli börtönt, ahol egy beárnyékolt toronyban középen ül az őr, aki körben minden rab celláját teljesen belátja. A rabok nem látják őt, ő mindíg mindenkit lát. A rabok azt sem tudják, hogy most éppen oda néz-e, de az elvi lehetősége fennáll! A polgári társadalmakban ez a "lehet, hogy néznek" tömegessé teszi az intézményesültségek elterjedését. Közmegegyezés lehet abban, hogy nem illik köpködni, vagy egészen komoly közmegegyezés alakulhat ki abban, hogy legyen közös fűtési rendszerünk, hiszen az olcsóbb és hatékonyabb! Az intézményesültségeknek köszönhető, hogy víz folyik a csapból és pénzre számíthatok, hogy ha a banki automatából pénzt akarok felvenni a számlámról. Az ilyenfajta tömeges intézményesülségeknek olyan kultúra a végterméke, ahol ingyen használható biciklik segítik a tömegközlekedés tehermentesebb működését! Bár ezek már következő szintek, hiszen ezekhez mélyebb bizalom szükséges, mint a szerep szint minimálisra beállított bizalmi szintje!
 

Néhány példa a szerepszint működésére:

Vannak pedagógusok, akik az értékelési metódusukban „a napisten tudja 5-ösre, én négyesre, a zsenik 3-asra stb. rendszert működtetik. Sok diák ezt gyűlöli diákkorában, aztán idővel az ilyen pedagógust akár szentté is avathatja az idő, hisz egy idő után már nem emlékszik az ember a kellemetlen hangulatra -stresszre, gyomorgörcsre, ami áthatja az ilyen órák légterét.

 

A sok rossz jegy, a rettegés a bukástól, az állandó megfelelési kényszer a pavlovi iskola szerint jól kondicionálja a diákokat, de valljuk be ez csak akkor működik, ha elég egyenletes képességekkel rendelkeznek a tanulók és nem fordítanak hátat valami miatt ennek a rendszernek. A jelen oktatási rendszer vélhetően azért kezdi újra tömegessé tenni a 100 évvel ezelőtt leküzdött hazai tömeges analfabetizmust, mert mint önmaga változatlan újratermelésére törekvő rendszer, nem tud mit kezdeni azzal, hogy közben a falusi közegben ismét tömegessé vált a szegénységi kultúra!

A mi iskolarendszerünk alapjaiban poroszos, tehát a felvilágosult abszolutizmus teremtette meg, a Bach korszakban vált tömegessé, az államszocializmusban alakult ki ez a formája (az utóbbi tíz-húsz év hatásai még nemigen látszanak). Minden komoly fázisra igaz tehát, hogy fölülről, központi akaratból kialakul egy elképzelés és végrehajtjuk. A fölüllévő alkotja a szabályokat, hierarchiákat teremt,  nemigen érdekli, hogy mit akarnak a másik oldalon.

Ha az derül ki, hogy az alullévők jogot formálnak arra, hogy visszacsatolásokat adjanak a fölüllévőknek (a 85-ös oktatási törvényben megjelennek a diákjogok), zseniális módszereket tudunk kiagyalni annak érdekében, hogy ne hangozzék el semmilyen kritika.

 

Megfélemlítjük a gyerekeket, elmesélünk nekik történeteket arról, hogy „a mi diákkorunkban hogyan fejezték le az ilyen kis lázadókat”.

A jelenlegi politikai elit éppen úgy kontrollálhatatlan, mint a rendszerváltás előtti vezetés. A civil szervezetek, publicisták ugyan szabadon kritizálhatják a vezetők teljesítményét, de mivel a kormányzással együtt jár az államkassza kulcsa és a média figyelme, így lényegében az alternatívák éppen olyan pincei szubkultúráknak számítanak, mint a Kádári években.

 

Talán annyival rosszabb a helyzet, hogy az alternatív véleményt formálókat megfosztották a földalatti mozgalmak diszkrét bájától, följöhetnek a felszínre és szabadon beszélhetnek. Úgysem hallja őket senki! A hazai közélet civil szereplői úgy jártak mint a 45 utáni kisebbségpolitika támogató hatására szinte teljesen asszimilálódott tóthok, rácok, oláhok, svábok hazai közösségei.

 

A civil szervezetek október novemberben szokták megtudni, hogy van-e egyáltalán éves költségvetésük. Ha van, akkor az maximum egy két főből álló apparátus eltartására elegendő. Ezzel szemben a pártok egyesével többet költenek mosópor reklám ízű óriásplakátokra, mint a Nemzeti Civil Alap éves kerete. Meg is látszik hazai részvétel adatokon, hogy a pártok tagsága másfélszer akkora, mint a civil társadalom szervezett része. Civilnek lenni ma azt jelenti, hogy altruista megmentőként nyakamba veszek valamilyen társadalmi hasznossággal bíró missziót, vállalom, hogy leginkább a családi kasszám terhére viszem előre ezt a szekeret, vállalom, hogy megtanulom a kincstár és a különböző pályázat kezelő szervek szinte átláthatatlan szabályait, és eljátszok abban a homokozóban, amit magam építettem. A civilek leszoktak arról, hogy szóvá tegyék a javaslataikat, érdeksérelmeiket. Mivel a  forrásokat a hatalom osztja, amely amúgy sem kíváncsi a szakmai csoportok javaslataira, így hallgatunk, a kormány pedig megy, amerre lát. Ha megvizsgáljuk a megszünt civil szervezetek listáit, kiderül, hogy sok értékes szervezet pusztult bele abba, hogy nem volt hajlandó beállni a pártokrácia szekértáboraiba.

Ha a kőbevésett szabályok már nem megfelelő keretek, a szereplők többsége már nem elégszik meg ilyen szűkre szabott lehetőségekkel, több szabadságot akar, elkezd másként viselkedni és fölborulnak a hagyományok által kitaposott kommunikációs ösvények, kialkudnak egy új rendet. A rendpártiság így változik át egy közbenső forradalom vagy átrendeződés eredményeképpen demokráciává.