Részvételi demokrácia a rendszerváltás után

 

A héjszerkezetű személyiségmodellünk azzal kezdődik, hogy a külső burok, a szerep én tartalmazza azokat a viselkedési elemeket, amelyek a hagyományokból származó sablonok.

 

Vannak olyan helyzetek, amikor ezeket sem tudjuk alkalmazni ahhoz, hogy kapcsolódjunk a másik emberhez, nem tudjuk felvenni a másik által felkínált kommunikáció komplementer kiegészítését, mert nem értjük, vagy mert nem érthetjük valamilyen oknál fogva (pl. kulturális hagyományok tiltják hogy kapcsolódjunk idegenek normális szabályozott kommunikációjához).

Az ilyen rendszerben állandóan magas a feszültség. Itt nincsenek szabályok, hiszen éppen az a probléma, hogy nincs közösen ismert, elfogadott szabályrendszer, ami lehetővé tenné a felek közötti normális kommunikáció újratermelését.

 

A közös nyelv a közös kultúra hiánya megakadályozhatja a kommunikációt ha teljesen idegenekkel, például külföldiekkel próbálunk szót érteni, de előfordul, hogy valaki meg sem próbál alkalmazkodni az általánosan elfogadott normákhoz, valami miatt elfogadható számára a kultúra alatti lét sajátos világa.

 

A káosz szintű kommunikációban ütközünk egyet a másikkal és vége.

 

Azt érezzük, hogy félünk a másiktól, nem bíznánk rá egy buszjegyet sem, sőt megnyugtató lenne ha másik eltávozna innen, akár innen az élők sorából is, és azt gondoljuk, hogy talán ő is ezt gondolja, ezért félünk tőle, ez a támadás-védekezés hangulat határozza meg a szereplők viselkedését. A káoszt onnan ismerjük fel, hogy rögtön a torkunkon dobog a szívünk, fogalmunk sincs, hogy mit tehetnénk, vagy lebénulunk a félelemtől, vagy azonnal kimenekülünk a helyzetből, vagy belemegyünk egy erőszakos helyzetmegoldásba. A káoszban nem tudatosul semmi, még a szorongás sem, teljes a se kép se hang állapot.

Néhány példa a káosz szintű kommunikációra:
 

Egy ismerősöm ismerőse egy arab országban dolgozott, ahol ellátogatott egy helybéli ismerőséhez, akinek a felesége nyitott ajtót. Az arab nők nem mutatkozhatnak fedetlen arccal idegenek előtt, otthon viszont ugyan úgy néznek ki, mint máshol egy asszony. Mikor a feleség felfogta, hogy egy idegennek nyitott ajtót, aki ráadásul külföldi, hirtelen felsikított és a szoknyáját az arca elé kapta, olyan látványban részesítve ezáltal a kollégát, ami nem fér bele a mi üdvözlési rituálékról alkotott elképzeléseinkbe, ugyanis nem viselt alsóneműt, így hát a kolléga elszaladt.

Az iskolarendszer hasonló megfutamodására mutat rá egy vizsgálat, amely a speciális iskolákban arra a következtetésre jutott, hogy az oda bezsuppolt gyerekek egy része egyáltalán nem fogyatékos, pusztán arról van szó, hogy ezen tanulók nem, vagy nem jól beszélik a magyar nyelvet, mert otthon nem ezt használják. A pedagógus azt látja, hogy nem tudja rávenni a gyereket arra, hogy megtanuljon írni, és senkinek nem jut eszébe, hogy ezt egy idegen nyelven nehéz elérni, ha a hallgatóság nem érti az utasításokat, továbbá nehéz elérni, hogy olyan szavat írjon amelyeket nem ismer, nem használ.

Látványos sikereket érnek el azok a próbálkozások, amelyek az ilyen esetekben némi odafigyelés –vizsgálódás – empátia segítségével feltárják, hogy miről van szó. Nyírtelki kollegánk például ismervén a roma gyerekek eltérő szocializációs hátterét olyan oktatási módszereket alkalmaz az iskola megszerettetésére, amelyek ahhoz a kultúrához illeszkednek szervesen. Egyrészt így nem ütközik a két viselkedési repertoár, mint amikor a hagyományos oktatásban egy más kultúra más viselkedési mintái okoznak feszültséget, másrészt össze lehet egyeztetni a kettőt, el lehet jutni az iskolapadig  a hagyományos oktatásig, csak dolgozni kell azon, hogy átíveljük ezt a szakadékot.

A roma és a többségi társadalom kultúrájába oda vissza be van építve egy viszonykonfliktus, amit a legtöbb család sikeresen örökít az utódainak. Aki rendelkezik az általában fellelhető előítéletekkel a másik nép iránt, az kommunikációs helyzetben gyakran nem képes értelmes kapcsolatot létesíteni a másikkal, ha találkoznak, ütköznek . lepattannak egymásról. Pedagógusként azért kell önismeretileg minél mélyebben feldolgozni az előítéleteink működését, mert ezzel az alappal nem lehet roma gyerekeket tanítani.  A világban több nemzetiségi konfliktus megmutatja, hogy ez zsákutca, akárhány generáció áll rá arra, hogy eleve elutasítson egy másikat, senkinek nem jobbít a helyzetén, viszont mindenkién ront (vesztes-vesztes helyzet!).

A kamaszok lázadást – nonkonformizmust kereső világában sokszor szubkultúraként élik – teremtik meg annak a kultúráját, hogy hogyan fricskázzuk orron a többségi kultúrát, ami gyerek korunk óta jön a felnőttekből. A 68-as amerikaiak mindent felrúgtak, s lőn szabad szerelem, lakjunk a szabadban, égessük el a zászlónkat drog, minél több fajta stb. stb..
Időnként fölbukkannak még neohippiánus fiatalok, sőt a drog statisztikák egyre rémisztőbb képet mutatnak. Amikor rendezett középosztálybéli környéken szocializálódott kollegánk azt hallja Pistikétől, hogy Jancsika szereket kínált neki, rögtön kitör a KÁOSZ. Mindenki feszült, ingerült, senki nem tudja hogy hová kapjon, jönnek a szlogenek „Megbuktatom!”, „Rúgják már ki innen!”, ”Majd én megtanítom kesztyűbe dudálni”….

A szembesülés a drogossal vagy a hajléktalannal azért érdekes, mert ott valaki lépéseket tett arra vonatkozóan, hogy ne kövesse a „normális élet” játékszabályait. Amikor elénk áll a kultúra alatti lét kultúrája, "csak lesünk". Nem tudunk mit kezdeni vele, kiszolgáltatottnak érezzük magunkat, azért mert azt látjuk, hogy a másik ennyire kiszolgáltatott helyzetben van és tehetetlenek vagyunk ezzel szemben.

Az iskolák körül sok markáns külön – külön megfogható és időnként összekeveredő feszültség jelenik meg. Amikor statisztikák jelennek meg a hazai humán infrastruktúra állapotáról, olyankor egy siker-kudarc helyzet okoz bennünk feszültséget.

 

Ugyan úgy siker – kudarc feszültség a pártok közötti versengés a választók kegyeiért.

 

Néha megjelenik azonban a politikai mozgalmak utcai skandallumaiban és sajnos a demagóg politikusok sajtónyilatkozataiban és parlamenti beszédeiben az a csúsztatás, amikor más alapokra helyezik a kérdést, és élet – halál kérdésről kezdenek kommunikálni, ami egyenesen vezet az utcai zavargásokhoz, a Molotov koktél vagy tojás dobáláshoz, az etnikai vagy nemi kisebbségek elleni pogromokhoz.

 

Az utcai szónoklatok legfrissebb divatú folklórjából idézek olyan példát az emberi agresszióra, amely azt fejezi ki, hogy a politikai küzdelem valójában élet halál harc. A harc eme formája az, ahol a másik olyan fajta legyőzése a cél, ahol háború szerűen kell legyőzni az ellenséget, meg kell semmisíteni!

 

„Gyurcsány Ferenc legyen fegyenc!” –skandálják a tüntetők. A demagóg politikusok hetente 50-200 alkalommal mondják el a házi sajtó csatornáikon, vagy akár a parlamentben, hogy a politikai ellenfeleik: hazaárulók, nemzet pusztítók, a magyar életteret akarják elvenni, idegen kézbe adni, felszámolni, fasisztázzák és kommunistázzák egymást.

 

Ha előtérbe kerül az élet-halál harc által meghatározott feszültség a siker-kudarc játszmák világához szervesen illeszkedő pro-contra viták világához képest, akkor megszűnik az értelmes discurzus. 2007-ben előállt az az állapot, amikor a rendszerváltás utáni politikai „elit” eljutott erre a pontra. Az utcai erőszak napi megszokott részévé vált az életünknek, égő barikádok, molotov koktélok, lőtt sebek, kardlapozás, székház foglalás.

A politikusok abban kezdenek el versengeni, hogy ki a megfelelő rendteremtő figura. A másik felelet beállítják a káosz fő előidézőjének, míg önmagukat a rend megteremtésére alkalmas személyként mutatják be.

 

Jobb oldalról ez úgy hangzik, hogy az öszödi beszéddel megszűnt a választások legitimitásának alapja, és különben is nyilvánvaló, hogy a kormány fő célja a népírtás, az utcán tomboló huligánok fizetett állami alkalmazottak, provokátorok. Bár kétségtelen, hogy Bogár László volt FIDESZ államtitkár az ilyen összeesküvés elméletről áthangszerelt a rendszerdinamikai paradigmára.

 

A baloldalról ugyan ez a kánon úgy hangzik, hogy tessék csak olvasni a jobboldali sajtóban, hogy az utcai randalírozásokat látványos fenyegetőzés előzte meg, az Erzsébet- hídi tüntetés óta egyre gyakoribbak az erőszakos utcai tüntetések, a jobboldal néppárti mozgalom építésének szerves folytatása a 2006 - 2007-ben utcákat elöntő erőszak hullám.

A káosz szintű kommunikációs helyzetekben az segít ki ebből a rendszerből, hogy ha kialakulnak a tudható normák, ha kiderül, hogy milyen játékszabályok mentén kommunikálhatunk. Valódi káoszban valóban egy diktátor a hatékony segítő! Valakinek fel kell vállalnia, hogy autoriter eszközökkel "levezényli a menekülést", lépéseket tesz a túlélés alapjainak lerakásához!