Hungarian Participation Democracy's Ghost.

A modell lényegében arra a feltevésre épül, hogy az emberi kommunikáció a bizalom fejlődésével párhuzamosan egymástól elkülönülő rendszerekké formálódik. A modell a szerves fejlődés törvényszerűségeit írja le az emberi kommunikációban, azt állítja tehát, az egyes kommunikációs elemek egymást kiegészítő komplementer párokként kötődhetnek egymáshoz, így képesek újratermelni egy adott kommunikációs dinamikát.

A rendszer fogalma az emberi kommunikációs viszonyokra is értelmezhetők: rendszer az, ami környezetétől elhatárolható működési sajátosságokkal bír.

Léteznek egyszerű rendszerek, ahol áttekinthető számú alrendszer áttekinthető működési sajátosságával le tudjuk modellezni a rendszer működését. Vannak azonban bonyolult rendszerek, jelenleg az emberi kultúra számára az élő sejt működése ilyen, hogy képesek vagyunk számos elemét leírni – értelmezni, de bizonyosan nem teljes a sejtek működéséről alkotott képünk, hiszen nem tudunk reprodukálni – életre kelteni a sejtet.

Nézzük a gyakorlatban: Adott egy komplementer kommunikáció, az előadó és a hallgató viselkedése. Egymást kiegészítő kommunikációs komplementerekről van szó, az előadó azért beszél, mert van kinek beszélni, a hallgató azért figyel, kérdez… mert van kire figyelni, és ez a viszony ez a dinamika újratermelődik, az egyik hallgat, a másik előad, és ettől az egyik figyel, a másik beszél, és ez így mehet a végtelenségig, a jelenség újratermeli önmagát. Ez a rend!

A szerves összefüggések így egymáshoz kapcsolódó módon feltételezik egymás ilyen módon való működését, (pl. egy sejt,) egy szervezet bonyolult módon ilyen „perpetum mobile módon” képes újratermelni saját környezetétől elhatárolható rendszerjellegzetességeit.

Az előbbi kommunikációs helyzet köré rakódik egy sor feltétel, például az, hogy azon a nyelven beszél az előadó, amin a hallgatóság őt érteni képes, ez a terminus technikusok világában azt jelenti, hogy egy adott szinten akkor adhatok elő, ha már ismerős, megmagyarázott – követhető fogalmakat használok.

Azzal, ahogyan magyarázom, azzal teremtem meg a feltételeit annak, hogy értsék a másik oldalon, ehhez elegendő időt töltöttünk a fogalmaink rendszerezett elsajátításával, így azonos tudásszintet - nyelvi környezetet feltételezünk ahhoz, hogy itt ennek a hallgatóságnak ez az előadás elhangozzék.

 

Ez az „elegendő idő” azt jelenti, hogy azonos szocializációs hátterünk volt, hasonló iskolába jártunk, hasonló tapasztalati kör - értelmezés húzódik a fogalmaink mögött.
 

Az egyetemen például 6 órában végigveszi a tanár a mikroökonómia modelljeit anélkül, hogy a hallgatóság matematikából, analízisből bármilyen alapokkal rendelkezne. Azok a hallgatók, akik egy árva szót sem értenek képletekből, a deriválásból egyre feszültebbek lesznek! Azért mert nincs meg az a közös kódrendszer, ami lehetővé tenné a megértést, a közös rálátást! Az ilyen esetekben, ahol nincs idő a közös fogalmi rendszer megalapozására, célszerű lenne egy e-learning tananyaggal segíteni a „fontolva haladó” leszakadókat, mert azt a fogalmi rendszert is megalapozzák alrendszerek – modellek! Ezek megismerhetők!

Eszerint egy adott kommunikáció feltételez egy sor feltételt, ugyanakkor ezt meg is teremti, újratermeli, ugyan úgy működteti.

A modell mégsem egyetlen nagy rendszerként tekint az emberi kommunikációra, amely szervesen összefügg és újratermeli önmagát, hanem rendszerek fejlődéséről beszél.

Hogyan alakulnak ki emberi rendszerek az emberi kommunikációban?

 

A bizalom fejlődésével párhuzamosan más-más szinten – egymástól elkülönülő szinteken kommunikálunk egymással. A 0 bizalom helyzetekben más a kommunikációs repertoárunk, más az alacsony bizalmi helyzetekben, más a közepes bizalmi helyzetekben, más a magas bizalmi helyzetekben és más a totális bizalmi helyzetekben.

Az elmélet alkotói héjszerkezetű személyiségmodellben gondolkodnak, tehát azt vallják, hogy az egyén külön viselkedésrepertoárral rendelkezik, amelynek jelen esetben három rétege van.

A külső réteg, nevezzük szerep énnek, vagy játékosan páncélnak, tartalmazza azokat a viselkedési elemeinket, amelyek a hagyományok által szabályozott viszonyokra vonatkoznak. Ezt a repertoárunkat használjuk ha éppen megismerkedünk valakivel, vagy nem releváns, hogy személyes viszonyba bocsátkozzunk a másik féllel. A postás elhozza a levelemet, átveszem és a viszonyunk erre a strófára jár, így újratermelődik. Mindketten tartjuk a szerepünket, úgy viselkedünk, ahogy ezt a hagyományok előírják.

Van egy belsőbb viselkedésrepertoárunk, amely azokra az esetekre vonatkozik, ahol nem a hagyományok határozzák meg a kommunikációt, hanem magunk szabadon alakíthatjuk a helyzetet. 

Ha egy partin hosszú a megnyitó - túl sok a vendég és túl kevés a hidegtál, eldönthetjük, hogy tartjuk magunkat a „rendes vendég” viselkedésrepertoárhoz, vagy beszállunk egy versengésbe, ahol igyekszünk minél jobb pozíciót elfoglalni, érvényesítjük érdekeinket és megfelelő ételadagot megszerezzük.

A versengésben feladjuk a hagyományok által szabályozott viselkedési mintákat és a verseny környezethez illeszkedő viselkedésmintákat alkalmazzuk (könyöklés, furakodás, mosolyvicsorgás stb.) Ezt a versengéskor hazsnált érdek vezérelt repertoárt hívják a szerzők állarcnak vagy reál énnek.

Ezt a viselkedésrepertoárunkat is feladjuk, az olyan helyzetekben, ahol magas bizalmi helyzetben nem adekvált a másik fél legyőzése, domináns pozíciók elfogadása, hanem a bizalom fenntartása érdekében azt adom, ami vagyok, őszinte tiszta kommunikációt folytatok. Takargatni való nélkül, "meztelenül" adommagam, igyekszem pontosan azt láttatni, ami van, beleértve az érzelmeket, bármit ami meghatározója a viszonynak. Ez a viselkedésrepertoárt ideál énnek vagy bőrnek hívják. Nyílván a mély bizalom az alapja annak, hogy a hagyományok és az érdekek helyett egymás spontán megtapasztalása válljon egy kapcsolat vagy egy közösség lényegi meghatározó kommunikációs repertoárjává.