Azügyben rossz hírem van, hogy soha nem olvastam ilyen fogalmi különbségtételt és a Kultúrkör sem tematizálta ezt, így ebben nem tudok "tudományos" állást foglalni.
Viszont régen foglalkoztat, hogy Peter Senge tanuló szervezet megközelítése és a Kultúrkörös tudásbázis kapcsolatáról írjak. Meg is fogom tenni egy cikksorozat formájában nagyjából ősszel.
Írni akarok arról, hogy a Honti – Domschitz féle bizalom fejlődéséről szóló szociokibernetikai rendszer elmélet miért terjedt olyan vehemenciával a 90-es évek diákmozgalmaiban, miért fókuszáltak ezek a mozgalmak a „csoportmunka kultúra” elterjedésére, miért vette körül ezeket komoly önismereti - módszertani közeg. Miért súlyos nemzeti tragédia, hogy a pártokrácia kinyírta ezeket a mozgalmakat. (bár erről már írtam vagy 40 cikket, de van még!)
Addig is lóduljunk neki ennek a szellemi kalandozásnak abból a szempontból, hogy a 45 utáni "rendszer" egy modellt követett. A Marx-féle: „rendezzük át az osztályviszonyokat!” utópiát, ami abban hitt, hogy a szociális biztonság tömegessé tétele, az oktatás modernizációja, a teljes foglalkoztatottság beindítja az EMBER felszabadulását.
Mindezt persze diktatórikus eszközökkel kell megszervezni, mert az emberek ennek várhatóan ellenállnak majd. – ez nem kicsit paradox.
A jelenlegi politikusaink is élhetnek abban a bűvöletben, hogy kell egy modellt követnünk. A rendszerváltás utáni politikai elit szolgai módon lemásolta az ipari társadalom demokrácia modelljét annak ellenére, hogy a nyugat a 80-as évek után már elhagyta ezt a modellt és teljesen más irányba tart. Annak ellenére, hogy nyilván valóan senki semmit nem nyer ezen, hiszen a keresőképes lakosság fele került ki a munkaerőpiacról, a másik fele akkora adóterheket visel, hogy évekre vagy évtizedekre leállt a családok egzisztenciális gyarapodása, a társadalom 80%-a vegetál – stagnál és 30-40%-a süllyed. A politikusok minden bizonnyal modellt követnek, hiszen ha rendszerszemléleti gyökerekkel nézünk rá önmagunkra, vagy a környezetünkre, akkor észre kellene vennünk, hogy a világ 1982 óta változott. A rendszerszemlélet nem statikus, hanem dinamikus modellekben él. A környezet és a belső működés külön-külön témák. De a környezet is vizsgálandó tényező. Ez az, amit a politikusaink nem hajlandók tudomásul venni.
Ha stratégiai szemmel megnézzük a jelenlegi pártokrácia teljesítményét, akkor szembeötlő, hogy valószínűleg minden eddigi politikusi csapatnál nagyobb pusztítást vittek véghez azért, mert modelleket követnek, és nem hajlandók a szakmájuk eredeti misszióját kivitelezni, azaz nem gondolják, hogy a közérdek legtisztább eszenciáját kellene felmutatniuk.
Szerintem mindkét párt modelleket követ vakon és eltekint attól, hogy rendszerszemléletben gondolkodjon.
Orbán például lemásolta az amerikai jobboldal politikai szocializációs iskolájának modelljét, ezzel megidézte a Horty korszak béli választási földrajzot, előre láthatóan 342 évre bebetonozta magát a hatalomba, tele van elvakult hívőkkel, akik a vallásos fundametalizmus szintjéig őbenne hisznek, ezzel ő a maga helyzetét stabilizálta. Az ország rámegy, de az mellékes!
Mindezt persze diktatórikus eszközökkel kell megszervezni, mert az emberek ennek várhatóan ellenállnak majd. – ez nem kicsit paradox.
Gyurcsán előjött egy nosza „az új baloldaliság fel kell, hogy emelje a szegényeket az oktatás és a kultúra fejlesztés által”, de mivel a szocialista párt végletekig buta ahhoz, hogy egy tudás társadalom modellt 6 év alatt érzékeljen és feldolgozzon, így az apparátusi érdekcsoportok a totális ellenkezőjévé torzítják a dolgokat. Hiába, ha nincsen egy seregnek irányíthatósága, akkor az a sereg nincs. Csürhe. Összeterelt parasztok és két fatökű hadvezér. Láttunk már ilyet Mohácsnál. Szapolyai oda sem ment, Lajos bekészült az ágyúk elé a patakpartra...
Jó lenne ha a rendszerszemlélet elterjedtebb lenne mint a modellek és az azokhoz kötődő kommunikációs kampányok, porhintések, megtévesztő manipulációk. A modellek jók arra, hogy elkezdjenek az emberek együtt gondolkodni. De ez csak a kezdet! És nem a vége! Nem készen vagyunk, hanem elkezdtük! Sajnos nálunk a politikai osztály úgy gondolja, hogy azért, hogy mi választók meg tudjuk különböztetni az ő modelljeiket, megéri arról kommunikálni, hogy a másik tábornak nincs is elképzelése, sőt valójában ők nem is léteznek, vagy minimum nem emberek. Ebből sohasem lesz nagy nemzeti konszenzus azügyben, hogy merre tovább! A nemzeti alatt azt értem, hogy a pártokrácia sőt a civil élevilág nagy megegyezése!
Ezáltal nincsen egy modell. Minimum kettő van. Ha eltekintünk a civil életvilág javaslataitól.
Lajos fejében az a modell volt, hogy a két sereg egymásnak fog menni és majd az erősebb győz.
Nagy Szulejmán fejében az volt, hogy az ágyút a gyalogság ellen is be lehet vetni. Van annyi vas, ráadásul ezt már vagy 60 csatában kipróbálták. Itt is működött! 50.000 hazafi halt meg és 50 török. "Köszönjük Emese!"
A politikusaink is modellekben kakaskodnak. Kifelé is, meg a saját pártbéli demokráciájuk felé is!
Mindezt persze diktatórikus eszközökkel kell megszervezni, mert az emberek ennek várhatóan ellenállnak majd. – ez nem kicsit paradox.
Kommentek