Nekirugaszkodunk aztán semmi (? Csak reformot ne! veszély)

Az utóbbi harminc évben a magyar közoktatás annyi reformfolyamaton ment keresztül, hogy már teljesen hozzászokott ahhoz, hogy valaki jön és javaslatokat tesz arra vonatkozólag, hogy mi hogyan kellene tenni ahhoz, hogy jobban menjen a szekér. A mostani kormányzat az új törvénytervezet vitájánál, már pillanatok alatt előadta módosítási javaslatait és már zajlik is az újabb, legújabb, mégújabb extrafedáksári szerkezetváltás előkészítése. Hatodikig tanító néni, 6+4+4-es új iskolaszerkezet, nyelvtanulós 0. hegyek, naponta tesi óra …

Ha én miniszter lennék és úgy tekinthetnék az iskolarendszer problémáira mint arra a kínálatra, amire nekem pártállásomnak megfelelően ki kell választanom azokat, amelyekkel foglalkoznom illene, akkor nem biztos, hogy így nyúlnék a témához. Gyökeres szerkezeti reformok voltak már az elmúlt 12 évben, éppen az a baj, hogy sok is van belőlük, az is látszik, hogy ezek a szerkezet átalakítási reformok tartalmilag nem módosítanak a diákokat egyre jobban túlterhelő egyre durvábban szelektív, egyre inkább a felvételinek és nem az életvilágnak megfelelni kívánó tanórákon. Az újabb szerkezetátalakítási javaslat megint elhallgatja azt a kérdést, hogy mitől állhat át a tanító és a tanár a jelenleginél készségfejlesztőbb módszertant alkalmazó oktatási kultúrára.

A javaslatok nagyon hasonlítanak a kelet európai értelmiség világmegváltó hőzöngéseire, amely legismertebb megnyilvánulásai a „Csapoljuk le az Aral tót”, vagy „Építsünk külszíni fejtésre aplapozott erőművet Gyöngyös mellett” típusú projektekre. A dolog lényege, hogy nemigen léteznek demokratikus kontrollok, sőt szakmai kontrollok sincsenek, (vagy lehet figyelmen kívül hagyni őket) a parlament el dönti, és szeptembertől kezdődik a végrehajtás. Pont. Nincsenek hatástanulmányok „úgyis tudom mi a hatás!”, minek az.

Az Aral tó azóta sivatagként funkcionál, a gyöngyösi erőműnél meg felépítettünk közpénzből egy városkát, egy erőművet, aztán kiderült hogy nincs is ott szén. Nem baj kifizettük. Az oktatási rendszerben ugyan úgy megfizetjük az árát a hatalom ilyetén karizmatikus kilengéseinek és egyenlőre ugyan úgy lehetetlen a felelősségrevonás mint a szocialista diktatúra idején volt. Nem tankkal hanem gőzmozdonnyal de ugyan úgy átgázol rajtunk egy hatalmi gépezet.

Amikor az Antal kormány hasonlóan a mostanihoz előállt az első rendszerváltás utáni oktatási törvény koncepcióval, diákszervezetként azt olvastuk, hogy diákjogok: ..semmi. Akkoriban épen én voltam az ODU elnöke, föltettük hát a kérdést az illetékes minisztériumi szerveknek, hogy hol vannak a diákjogok?! Hárman háromfélét válaszoltak. Az egyikük férfiasan bevallotta, hogy kifelejtették, a másikuk azt mondta, hogy nem lesznek diákjogok mert ez a törvény az egyházi iskolákra is vonatkozni fog és ott minek ilyen, a harmadik azt mondta, hogy az egyetértési jog a szocializmusból származó baromság ezért nem lehet ezt így leírni a törvényben. A dolog még több „érdekes” momentumot tartalmazott, de kellően felbőszítette a szakszervezeteket és szakmai szervezetek – civil szervezeteket, hogy elementáris erővel vessék be magukat a törvényelőkészítő munkába.

Ez lehet erőforrás, Népszabadság olvasói rovatának vezércikkjét majd minden nap ez a téma adja. Mindenkit megmozgatott ez a kormányzati vehemencia, be lehetne fogni ezeket a szeleket a vitorlába, mert olyan változást kell elérni az oktatásban, aminek sikere a tanárokon múlik. Nem lehet nem bevonni őket a döntéselőkészítésbe mert el fogják szabotálni a végrehajtást.

A mostani kormányzat megtehetné, hogy lemondana a szeptemberben bevezetjük őrült álomról és széles körű társadalmi vita menetrendjével állna elő, azaz megkérdezni (facilitatív hozzáállás!), hogy mik a fő problémák, mik a szükségletek, mik a jövőképek, mit lehet ebből közös jövőképnek elfogadni, és ezt vetné papírra törvénykoncepcióként.