Hungarian Participation Democracy's Ghost.

E tanulmány keretei között kísérletet teszek arra, hogy egy bizonyos aspektusból áttekintsem az oktatásfejlesztés kérdéseit. A téma, ami a számítógép elé vonzott a reformokkal szembeni ellenállás kérdésének körülszaglászása. Az oktatási rendszert egyfelől szinte folyamatosan átfogó reformokkal bombázza a mindenkori kormányzat, másfelől méreteinél és természeténél fogva sok reform falra hányt borsóként pattan vissza hatástalanul az iskolák többségéről.

Az oktatási rendszer fejlesztése, fenntartása körül mindig is nagy a társadalmi feszültség, hisz ezen az újraelosztó rendszeren keresztül készítjük fel gyermekeinket a holnap társadalmi viszonyaihoz való alkalmazkodásra, a holnap munkaerőpiacára, a ma és a jövő életvilágára.
Mivel nagyrendszerről van szó, az is jogosan felvetődő kérdés, hogy a lassan változó rendszer, a mai elvárásokhoz tudott-e alkalmazkodni a múltban (melyekhez igen és hol vannak még lemaradások)? Ha fejleszteni akarunk a rendszeren, mit kell változtatnunk rajta? Milyenek lesznek a holnap társadalmi viszonyai, honnan tudhatjuk, hogy elég korszerű ismereteket sulykolunk a diákokba és az is megkérdőjelezhető, hogy elég korszerű módon tesszük-e mindezt?

2004-ben, megjelent a PISA felmérés eredménye, amelyből az derült ki, hogy korábban nagyra tartott oktatási rendszerünk jól láthatóan lemaradt sok országhoz képest, készségfejlesztésből, olvasási szövegértésből, ….

A hír bombaként robbant és megindult az oktatási rendszer átfogó kritizálása, megoldáskeresés, alternatívák feltárása, új oktatási stratégia jelent meg a láthatáron és folyik a sajtóban a nyilatkozatháború.

Ha egyetértünk abban, hogy gyökeres változásra van szükség az oktatásban ahhoz, hogy világviszonylatban is magas színvonalú oktatást működtessünk a diákjaink számára, szükséges lenne konszenzusra jutni atekintetben, hogy mi okozta az intézményrendszerünk lemaradását vagy leromlását, mik a céljai egy ilyen fejlesztésnek, milyen irányba kell ösztönözni a rendszer fejlesztését, illetve milyen lépésekben, milyen eszközökkel kell haladni e cél irányába.
Számíthatunk-e arra, hogy a fejlesztési elképzelések, modernizációs programok, szerkezetváltási kísérletek ugyan végrehajtódnak, de semmi nem változik a tantermekben? Vannak-e befejezetlen reformok, amelyek egy kis energia befektetéssel végre gyümölcsöket hoznának? Vannak-e elbukott reformok, amelyek azt tanították a pedagógusoknak, hogy sok-sok energia befektetéssel haladtunk előre semennyit, tehát, jobb ha ezt a tempót inkább lazábban tartjuk, azaz nem fektetünk be energiát a reformkísérletekbe? Megtehetjük-e, hogy olyan reformokat finanszírozunk, amelyek végül erre a sorsra jutnak?

Ha elindul egy reformtörekvés, lehet-e előre tudni, hogy a rendben végrehajtja a rendszer, végigcsinálják a lépéseket, és elérik a kitűzött célokat, vagy eleve kudarcra van ítélve a történet?
Az oktatási rendszer fejlesztése tele van paradox dilemmákkal, vissza – vissza térő dinamikákkal, amelyek nehéz helyzetbe hozzák a döntéshozókat.
A diktatúra viszonyai között alapszinten a tervutasításos rendszerben kitalálhatott a tudományos akadémia újabb és újabb tanterveket, de minőségi váltást nem lehet elérni ilyen viszonyok között, mert mindenkinek van passzív hatalma és megvan a lehetősége arra, hogy szép csendben tökéletesen elszabotálja a rá rótt ügyeket. Ezért le kellett bontani a diktatúra irányítási sémáit, be kellett vonni a döntéshozatalba az érintetteket és áttértünk a demokratikus viszonyok közé, ahol közösségi módon keressük a közjót. Mi van akkor, ha a nagyobb szabadság azt is jelenti, hogy szabadon választhatom a régit. Nem akarok változni, az kényelmetlen, veszélyes, sok munkával jár, illetve szeretném kipróbálni, hogy valóban mondhatok-e nemet, valóban az én felelősségemnek tartják-e azt amit rám bíztak.

Tizenöt évvel ezelőtt volt szerencsém megismerkedni egy elmélettel, amely az emberi kommunikációs rendszerek fejlődésével foglalkozik. A Honti-Domschitz modellként jegyzett elmélet lényege, hogy a bizalom egyre magasabb szintjének megélésével, az emberi kapcsolatok újra és újra egyre fejlettebb, önálló működési sajátosságokkal rendelkező rendszerré állnak össze. Az emberi viszonyaink, a kommunikációnk másokkal ilyenformán más – más törvényszerűségekkel bír, ha a kapcsolatban lévő bizalom 0, vagy alacsony, vagy átlagos, vagy igen magas szintű, vagy ha totális. A modell, amiatt érdekes a számunkra, mert az egyes rendszerszinteken megfogalmazott jellegzetességek magyarázatul szolgálhatnak minden olyan ponton, ahol a bizalom fejlesztésén dolgoznak a rendszer szereplői (tanóra, pedagógus készségfejlesztés). A bizalom szintjét minden esetben az emberi kommunikáció határozza meg, ez egyrészt determináció, mert ha adott egy kapcsolat – közösség - rendszer, egy újabb szereplőnek alkalmazkodnia kell a szereplők által meghatározott kommunikációs szabályokhoz, ugyanakkor korlátlan szabadságot is jelent, mert ha része vagyok egy kommunikációnak, a többiekkel közösen kialakíthatok új magatartásformákat. A kommunikációs emberi rendszerek nem időben fejlődnek, hanem magatartásváltás útján. Ez azért rossz hír, mert attól hogy 20 – 200 év eltelik, nem biztos hogy a rendszer kommunikációja  fejlődik, lehet, hogy változatlanul termelődik újjá.
Társadalmi szinten a diktatúrából áttérni a demokratikus viszonyokba ilyen kihívással dolgozunk, ugyan ez a dilemma, ha a megváltozott társadalmi körülményeket az iskola le kívánja reagálni azzal, hogy szolgáltató szervezetként definiálja önmagát, a teljesítmény értékelésébe be kívánja vonni a diákokat, szülőket, pedagógiai szempontból értékes momentumként kezeli a diák öntevékenység minden formáját, diákönkormányzatot, a tanórán kívüli tevékenység kérdését. Találkozik a jelenséggel a pedagógustársadalom, az iskola életvilágában is, ha szembekerül olyan diákokkal, akik ismerik az iskola írott szabályrendszerét és szembesítik a pedagógust az olyan helyzetekben ahol megsérti ezeket.
A fejlettebb kommunikációs szintre való áttérés komoly erőfeszítésébe kerül még két személy közötti kommunikációban is, de szervezeteknél, iskoláknál vagy iskolarendszernél, már meglehetősen komoly kihívás leállítani bizonyos pályákról a kommunikációt és új kliséket meghonosítani. Minél nagyobb a rendszer, annál nagyobb a tehetetlensége, a fejlesztéssel szembeni természetes ellenállása.
Az ellenállás, a feszültség az, ami egymástól elkülönülő rendszerré szervezi az egyes bizalmi szintek kommunikációit.

Az iskola társadalmi környezete alapvető változáson ment keresztül az elmúlt 15 év során. A szocializmus alatt működő iskolarendszer 8 általános + 4 középiskola + felsőoktatás képe egy olyan társadalom számára adta az output-ot, amely stabil tervutasításos gazdasági rendszert szolgált ki, feltételezve azt, hogy ha valakit ráállítanak egy szakmára, azt élete végéig gyakorolhatja, megkapja érte azt a bért amit az MSZMP KB számára méltányosnak talált és fizeti azokat az árakat, amit a fenti csoport szintén elfogadhatónak tart. Ez a modell annyiban különbözik a premodern viszonyok szocializációs kliséitől, hogy nem kötelező a fiúknak az apák mesterségét választani, de abban hasonlít rá, hogy amit választottunk azt elvileg egy életen át viselnünk kell.89 után piacgazdasági modellt követünk, egyáltalán nem biztos, annyit keresünk majd választott szakmánkban amennyit iskolába lépésünkkor elképzeltünk, egyáltalán nem biztos, hogy egyáltalán el tudunk helyezkedni benne, sőt lehet, hogy időről időre újabb és újabb szakmát kell majd megtanulnunk, ahhoz, hogy érvényesüljünk a munkaerőpiacon. Az egymást követő korosztályokban egyre nő a felsőfokú végzettségűek aránya, szinte alapkövetelménnyé válik az érettségi, sokan fizetős formában folytatják felsőoktatási tanulmányaikat. A magyar gazdaság igen rövid idő alatt szerves részévé vált a világgazdasági vérkeringésnek, és megnőtt a nyelvtudással rendelkező munkaerő iránti kereslet. Az utóbbi húsz évben lezajlódott egy információs technikai forradalom, amelynek eredményeként hétköznapi életünk szerves részévé vált a számítógép, a mobiltelefon, az internet.
E változások paradigmaváltásra kényszerítik az iskolarendszert a poroszos – katonás rendre épülő kommunikációs minták kezdenek idejétmúltnak tűnni, helyettük az iskola szolgáltatói szerepbe kerül, a 85-ös törvény óta a diákok is jogokkal bíró alanyai az oktatásnak, az iskola szabadon választható, a szolgáltatók között verseny dönti el, hogy a drasztikusan csökkenő gyerekszám mellett kik milyen gyerekanyaggal képesek megtölteni az iskolapadokat.
A versengésen alapuló iskolarendszer törvényi feltételei megteremtődnek, ám az oktatási kormányzat és a pedagógustársadalom mindvégig adós marad azzal hogy a partnerségen alapuló iskola kommunikációs mintái felváltsák az eddigi mintákat.