A folyó vasutas sztrájk ráirányítja néhány fontos érdekképviseleti témára a figyelmet.

Egyrészt örülök annak, hogy a megalázóan alulfizetett dolgozók szervezete kiáll azért, hogy kapják meg azt a pénzt, amit Kóka Úr ígért nekik. Nem érdekel, hogy milyen formában fizetik ki, ez technikai részletkérdés! „Ha mögmondta, hát mögmondta!”

Annak is örülök, hogy a dolognak már majdnem európai szakszervezeti stílusa van, ugyanis az ágazat dolgozói lépnek sztrájkba egy részleg dolgozóinak érdekeiért.

Jobb helyeken, például németországban ágazati megállapodásokban alkusznak, és ha bárhol bárki sérti a megegyezést, akkor az ágazat szankcionálja a munkaadóit, így senki sem mehet szembe a játékszabályokkal. Mert kizárja a piac az őrülteket.

Nálunk is ki kellene használni ezt az össznemzeti civil ellenállási hullámot arra, hogy mi civilek tervezzük, meg, hogy miként toljuk el minimum a centrumországok béli életszínvonal 75%-áig fizetéseinket. Az, hogy a politikai elit ezt nem érti, azt nem csodálom, eddig sem akarták emelni az életszínvonalat. A VOSZ persze leginkább 19.000 Ft-os minimálbért szeretne, amiért 10-12 órát dolgoznak az építőipari munkások, amíg bele nem rokkannak.

Az, hogy nincsen diszkrecionális jövedelem a munkabérekben, az hosszú távon katasztrofális. A belső piacok nem tudnak növekedni, nem épülnek ki az öngondoskodás intézményei. Hiába van lakáshitel, ha a 1-2 millió forintos belépési küszöböt is csak 300 évi takarékoskodással lehet átlépni. Hiába van hárompillérű nyugdíjrendszer, ha szánalmasan kevés a beletett pénz. Hiába voltak magán egészségbiztosítók, ha a társadalom 1-2 %-a tudta megfizetni a magánkórházak szolgáltatásait.

Az öngondoskodás intézményrendszere közül a felsőoktatás tükrözi leginkább, hogy mindenki igyekszik diplomát szerezni, a családok erejükön felül fizették a tandíjat és a gyerek egyéb költségeit (albérlet, bérlet, kaja), még akkor is, ha a pályakezdőként megkereshető jövedelem 10 évnyi félretehető része sem fedezi ezeket a költségeket, a tandíjat fizető családoknál.

Sajnos az első diploma megszerzésén túl semmilyen valós öngondoskodásra felkészítő felnőttképzési kultúra nem alakult ki. A nyugati felsőoktatásban már sokkal gyakorlatiasabb a képzés. A rendszerezett információk használatára és nem a visszabiflázására koncentrálnak. Nálunk a képességfejlesztés még a felnőttképzés piaci területein is ritka jelenségnek számítanak. Ehhez vegyük hozzá, nálunk a felnőttképzési hajlandóság töredéke az EU átlagnak.

Szóval szurkolok a sztrájkolóknak, és titkon reménykedek, hogy hátha a sarkára áll végre a szakszervezeti mozgalom, és kirajzolódik egy-egy ágazati megállapodás stratégia. Kezdjük a MÁV-val, majd folytathatnánk a közoktatással, a felsőoktatással, buszosokkal, esetleg a szociális munkaügyi szolgáltatásokban dolgozók is felébredhetnének.