A reggeli TV nézéskor kíváncsi voltam, hogy milyen reakciókat vált ki a napisajtóból, hogy az újévi beszédben Sólyom László  - tisztességes zöld mozgalmárként - alapvetően a részvételi demokráciára próbálta ráirányítani a közfigyelmet, és a pártokrácia tehetetlenségéről beszélt.

A blogban igyekszem a cikkek 40-50%-ában kihangsúlyozni, hogy a hazai média egyöntetűen blokkolja a témát, hallgatólagos közmegegyezés van a médiaszerkesztők között, hogy ez az amiről nem szólhat a hazai közbeszéd. Talán ez a jelenség is ösztönözhette a beszéd íróját, hogy ebben az ünnepélyes pillanatban ráirányítsa a közfigyelmet erre a témára. Ez legtisztábban a blog indítócikkében lett kifejtve.

Végig is néztem az összes napilap hírportálját, hogy miként is fogják interpretálni ezt a beszédet.

Népszabadság:	No comment
Népszava:	No comment
Magyar Nemzet:	Van
TV2 - Mokka:	Gügye - érzelmek
HVG:	No comment
index.hu:	No comment
Blikk:	No comment
Napi gazdaság:	No comment
Magyar Hirlap:	No comment
Hírszerző:	No comment

Sokszor írtam már arról is, hogy néha a közfigyelmet automatikusan használni tudó közméltóságok szoktak arról beszélni, hogy ez a téma valószínűleg több figyelmet érdemel, a „zéró közeli társadalmi vita” képet fel szoktuk festeni, és a „végre érdemi párbeszéd zajlik le” irányt szoktuk megjelölni magunk számára. Ebben a beszédben is és az előző elnöki beszédben is felmerül a részvételi demokrácia témája, a több biztosítós modellnél a kormány párbeszéd képtelensége, itt pedig a helyi kisközösségek összefogása képében.

Hasonló jelenség zajlódott le, mint amikor Gyurcsány meghirdette az oktatás, a kultúrpolitika társadalmasítását, vagy a nyugdíjrendszer átalakításának megalapozásaként össznépi konszenzust kereső társadalmi vitát hirdetett.

A mostani sajtóblokk is a tapolcai beszéd bojkottjához hasonló. A sajtóban egyetlen újságíró vette a fáradtságot, hogy értse az elhangzó beszédet. Erényére legyen írva, hogy legalább nem arról szól a cikke, mint a tapolcai beszédről tudósító újságíróé, aki arról írt, hogy egy fél szál szocialista sincs a hallgatóság között, aki értené a beszédet. Ez az újságíró legalább értette a köztársasági elnök egyébként nem bonyolult újévi beszédét.

Az általam látott TV műsorban Jakupcsek Gabriella eljátszotta a szőke nőt a témával kapcsolatban, és mindösszesen annyit tudott a témához hozzászólni, hogy egy „kicsit érzelgősre, az érzelmekre hatást gyakorlóra” sikeredett a beszéd. Azt még csak – csak dekódolni tudják a hazai újságírók, hogy „Gyurcsány és Orbán megosztó és vesztes – vesztes játszmákat újratermelő játékokat játszanak”, de hogy a kisközösségek hogy kerülnek a képbe? Ez már nekik sok!

Hogy hivatalból sok, azaz a szerkesztők ilyenek, vagy egyszerűen ennyire nem tartja a közvéleményhez kötődőnek a mezítlábas újságíró ezt a kérdést, ez örök rejtély számomra, bár megvannak a magam empirikus adatai a témáról.

A zöld mozgalmak egyes áramlataiban ma már nyilvánvaló, hogy a helyi közösségek aktivitása nagyjából ugyan akkora jelentőségű ügy, mint az, hogy a politikusok döntéseit mennyire sikerül környezetvédelmi szempontoknak alávetni. A környezeti fenntarthatóságnak nem lehetnek egyedüli címzettjei a politikusok és a gyártulajdonosok. A lakosság, a hétköznapi ember, a fogyasztói szokásait tudatosan vagy nem tudatosan megélő polgár ugyan olyan lényeges újratermelője vagy a változtatás hatalmával felruházott actora, mint a döntéshozók.

Szabó Máté szerint már a 70-es 80-as évektől megjelennek az új típusú társadalmi mozgalmak, amelyek nem a struktúra megváltoztatásért harcolnak, hanem az életmód változtatás területén, a konkrét felek konfliktus-mentesebb együttélésén munkálkodnak.

Sólyom László ebből a nézőpontból, mint művelt zöld politikus didaktikusan mutat rá a hazai pártközélet ilyen irányú vakságára, és a terület fontosságára. Beszédét a civil lakossághoz intézte, mert ennek a témának az egyszerű ember a címzettje!

„Hogy állunk tehát? Az ország állapotát nem lehet csak gazdasági adatokkal jellemezni. Az, hogy egy országban jó-e élni, azzal mérhető leginkább, hogy milyen az emberek egészsége, meddig élnek, jók-e az iskolák, milyen a természeti környezet, mennyire sikerült a szegénységet és a kirekesztettséget visszaszorítani.

De még fontosabb, hogy van-e az országban általánosan elfogadott, közös elképzelés a jövőről, hogy van-e összetartás az emberek között. Azoknak az országoknak a sikere, amelyek kilábaltak a miénkhez hasonló nehéz helyzetből, ezen a kettőn alapult: egy határozott cél akarásán és a szolidaritáson.

Nálunk ezzel szemben mindenki az ország pusztító megosztottságáról panaszkodik. S valóban sok kárt okoz a mindent a mi-ők sémára leegyszerűsítő fekete-fehér gondolkodás.
De az élet színesebb, és teljesebb. Sok-sok példáját mutatja fel annak, mit érnek el azok, akik függetlenítik magukat a megosztástól, de nem is húzódnak vissza a magánéletbe. Országjárásaim során rengeteg igyekezettel, jóakarattal, találékonysággal és együttműködéssel találkozom. Ezek az emberek mind hisznek egy közös célban. Hány település jut előre, ahol az emberek szót értenek egymással, és milyen jó tapasztalni jogos büszkeségüket! A család maga is közösség, de a nagycsaládosok mozgalma településeket és egész vidékeket szervez meg. Nagyon sok iskola nemcsak jól tanít, hanem hatása messze kisugárzik az iskola falain túlra; bizony nemcsak kis falvakban, hanem – mint unokáim révén magam is örömmel tapasztalom – a fővárosban is. Rengeteg a segítő szervezet. Belegondolni is rossz, mi lenne nélkülük. A civil szerveződések immár nélkülözhetetlenek az ország számára. Az is reményt keltő, milyen sokan őrzik szakmájuk tisztességét és színvonalát!

Ezek látszólag mind apró ügyek; többnyire egy-egy helyi közösséghez kapcsolódnak. De végül is ebből áll össze az ország. A kérdés az: akarjuk-e, hogy ami kicsiben működik és jó, az országosan is úgy legyen? Tudjuk-e, hogy az embereknek ez a belső hozzáállása nem kis ügy, hanem éppen ez a legfontosabb. Ettől függ, mi lesz Magyarország helye az átalakuló világban; ettől függ, lesz-e közös akarat arra, hogy a magyar nemzet fennmaradjon a Kárpát-medencében.”

Bizony hiányzik egy átfogó politikai szocializációs vízió, amelyhez képest ki – ki újragombolhatná a saját hozzáállását, vagy akár a cégéjét, az egyesületeinek tevékenységét, vagy a helyi közösségi életét.

Politikai pártoktól jövő identitásmintából kínálat azért van, csak az a baj, hogy nem hiteles!

A Magyarország Benned Van! Az totális ellentéte annak, amire az NFT II elosztja a forrásokat.

Az ellenzék futballszurkoló paradigmára ráhúzott politikai szocializációs próbálkozása még ennél is gyomorfogatóbb. A civil társadalmat teljesen leigázó párt, sokat beszél a civilek fontosságáról, de velejéig demokrácia ellenes belső működésével és politikájával tökéletes karikatúrája a „Hajrá Magyarország!” Higgyünk magunkban és akkor minden megoldódik… üzeneteivel. „A pártpolitikai versengés háborúskodássá fajult.”

Az elnöki beszédben megfogalmazott példákat érdemes lenne végig tanulmányoznunk azzal a szándékkal, hogy mi milyen hasonlót tudnánk kezdeményezni, aminek hatására lelkében talpra áll a nemzet. Ehhez az egyénre és a helyi közösségre kell és lehet alapozni.

A hollandok például teljesen nemzeti depresszióba süllyedtek, amikor a második világháború után a birodalmi állapotból becsöppentek a kicsi és jelentéktelen ország állapotába. Kitalálták a „kicsik vagyunk, de minőségiek!” önképet és jól eladták a polgáraiknak. Ennek hatására talpra állt a nemzeti lelkület, majd a gazdaság.

A mi mozgalmiságunk például a kreativitáshoz, a probléma megoldáshoz kötődő csoportos megoldás kereséshez köti az értékvilágát. Az ügyben kínálunk fel indentitás mintákat, elfoglalható szerepeket, hogy miként tudunk hasonszőrű polgárokkal együttműködni átbeszélt és közös problémaként beazonosított ügyekben. Ha nagyon egyszerűen szimbolizálni kell ezt az értékvilágot, akkor a Kelj fel Jancsi! Szimbólumot használjuk. Ez is lehetne akár, nemzeti identitás minta, talpra állásból van néhány történelmi tapasztalatunk, ugyanakkor ráirányítja a figyelmet arra, hogy ebben a történelmi korban az egyénben lakozó belső mű a lényege ennek a megújulásnak.

Az én szívem akkor lenne nyugodt, ha nem megint szimbolikus vállveregetést kapnának a civilek, hanem sikerülne fordulatot elérni ezen a területen. Pozitív gesztusokat mindig tesznek a politikusok, de bármikor készek pusztítani – ellehetetleníteni a hazai civil önszerveződéseket. A blogban erről szól minden cikkünk.

Az lenne az igazi gesztus egy valóban civil barát politikustól, hogy ha elérné, hogy a választási hajrában megszokott módon, strukturált vitában nagy nyilvánosság előtt rövid interpellációkat intézhessenek a politikusokhoz a civil szervezetek képviselői. Pál Tamás Igazlátó Napja például megfelelő keretet adhat egy ilyen civil interpellációkat becsatornázó fórumhoz, hisz abban a fórum eljárásban a kérdéseket vivő képviselők döntenek a fórum napirendjéről.

Nem kell, hogy a Sólyom László egy szál egymaga megvédje a megtaposott civil életvilágokat, elég lenne, ha lehetne olyan vita, ahol civilek képviselői konkrét címzettekhez intézhetnek kérdéseket.

Örülnék neki, ha Sólyom László közreműködne ilyen jellegű nyilvánosság előtti civil kontroll kieszközlésében, mert a tárgyaló asztaloknál elhangzó civil érdekérvényesítés ott tart, hogy már le sem ülnek velünk. Kormányzati szinten megszakadt a lehetősége annak, hogy civil kontroll alakuljon ki, a helyi önkormányzatok pedig tevőlegesen elkezdtek kiirtani helyi civil szervezeteket.